Amikor elmenekültem a „finn szatírtól”, mert az belenyúlt a bugyimba, miután kávét rendelt nekem, az idegbeteg, kínai báros-nő meg rikácsolni kezdett, majd két biztonsági-őr odajött hozzám, a „következő szoba” című bárban, hogy menjek velük ki, (szobára!), és persze finnül magyarázták mindezt, fogalmam se volt, hogy mit mondanak, de agresszíven beszéltek, és nagy erővel húzogatni kezdték a ruhámat, nyilván a nő volt aki beárult, szörnyen irigy nőszemély, ki van írva az arcára, hogy boldogtalan, Kuntsi meg persze csak „békésen” ücsörgött, és eszébe sem jutott, hogy segítsen nekem, esetleg beszéljen az őröket, hogy mi a „szart” akarnak, akkor azt hittem, hogy mindenki összeesküdött ellenem, valójában Kuntsit is csak a megfigyelésemre találták ki, és hetek óta figyelnek, amióta azt mondta nekem az a bizonyos nyomozónő, hogy én mindig hazudok, bizonyára mindjárt itt lesznek a rendőrök, és végre a „finn szatír” személyével bizonyítani tudják, hogy súlyosan veszélyes szexturista vagyok, ráadásul két tanú is van erre, a báros-nő, meg egy furcsa, szótlan, turbános alak, aki amúgy elég értelmesnek látszik, de a szemében van valami borzongató, és ezzel szemével, „barátilag” jelezte nekem, mielőtt bejöttek az őrök, hogy „mindent lát és tud”, és úgy elrohantam onnan, hogy hátra se mertem nézni, a félelem egész testemben zakatolt, hogy semmi rosszat nem akartam csinálni, tényleg semmi rosszat, csak éppen hihetetlenül unatkozom ebben a memória és agymentes társadalomban, akinek mindig a „normálist” kell megjátszanom, pedig itt majdnem mindenki őrült. Szaladtam, egy villamos után is, és felszállás után eszembe jutott, hogy talán még a telefonomat is tudják, és azáltal figyelik merre megyek, járok, de utoljára még felhívtam Kuntsit, hogy mi történt, mit akarnak az őrök tőlem, de ő nem volt képes válaszolni értelmesen, szokása szerint értetlenkedett, igaz zokogtam, és csak azt a kérdést ismételgette nyugodt hangnemben, hogy „én” hol vagyok? Hát ez igazi összeesküvés! És kipakoltam a táskámból a legfontosabb dolgokat, át egy másik kisebb táskába, majd egy sziklára felmászva, eldugtam minden egyebet a sötétben, valami bokor alá, mögé. Mellé, a telefonommal együtt, és csak próbáltam megjegyezni, hogy hol is maradt. Remélhetőleg… biztos megtalálom, ha kell, és csak az kell… ami nem… eltűnik… mert ami eltűnik, annak el is kell tűnnie… nekem is el kell tűnnöm?! El kell tűnnöm… A villamos a központba vitt, húzott, és hangosabb volt a zaj, ahogy egyre lüktetőbb bennem a sírás. Az város ünnepelt, még mindig, és elöntött a forróság, hogy mindezt szeretni tudtam.
– Miért sírsz ezen a napon amikor minden finn boldog? Csak nem, nem örülsz a finnek győzelmének?
Az egyelten lány voltam, aki sírt azon az éjszakán. Tudtam, hogy valaminek vége van, hogy mától megszűnik számomra Helsinki, Helsinkinek lenni, hogy mától vakon járok a városba, film ez csak, nem a valóság, a beöltözött kék-fehér, ujjongó statiszták előtt egy lány ül, egyedül villamoson és zokog. (Minő olcsó, hollywood-i látvány trükk.)
– Én szeretem! Szeretem ezt a fesztivált!- nyögtem ki végül, fuldokló ordítással.- Csak…
– Csak? Akkor nem szabad sírni!
Még jobban zokogtam. A negyvenes úriember kegyetlen volt, mint mindenki más.
– Jó, értem, értem, szerelem? … Vagy valami más. – És átölelt.
 

Péntek este egy csövest követtem. Tovább, tovább, tovább! Jó fej volt, megkínált sörrel, finnül magyarázott nekem valami rockkoncertről, de nem igazán jöttem rá, hogy most egy „valódi” koncertre igyekszik, vagy csak ő kérdezősködik rockkoncertről, esetleg „egyéb” frusztráció. Mindenesetre örült, hogy beszélgethet velem, és mikor kiderült rólam az egyetlen érdemi információ, amit finnül is közölni tudtam, hogy ugyanis „unkari” lány vagyok, rögtön még csárdást is lejtett a kedvemért. Hogy jó irányba indultam-e? Nagyon úgy éreztem, és bizonyítékként mindjárt vacsorát is kaptam a „hitért”, mivel egy jólszituált nő pont az ellentétét gondolta, hogy: „nagyon nem jó” irányba indultam…
– Borzalmas, hogy „ilyen” emberekkel barátkozik, egy szép lány! Meghívlak valamire, csak könyörgöm, ne kövesd ezt az ember! – mondta, és bevezetett egy vendéglőbe, egy, a „koldusúrnál” cseppet sem józanabb társaságba. Az egyetlen férfi az asztalnál folyamatosan jobbra-balra, vagyis a két mellette ülő, állítólag „csak barátnő” hölgyre dűlt, és a hölgyek sűrű mutogatása és biztatása ellenére se jutott el odáig, hogy rám tekintsen. Az egyik a befogadóm volt, vele beszélgetem legtöbbet, és Ő végig lejáratlan lemezként magyarázta nekem, hogy mekkora szörnyűség, ami velem történt, hogy szóba álltam egy „olyan emberrel”. A másik, a részeg baráttal viaskodott, és időnként érdeklődő, üveges szemekkel szemlélt hosszan. Mikor kérdéseket tett fel, a koromra volt kíváncsi, de nem hallotta a válaszomat, újból kérdezett, és ha alkoholos itallal kínáltak, gyorsan kikapta a kezemből, vagy még az előtt, hogy hozzáérhettem volna.
– Finnországban tizenhét alatt nem lehet alkoholt fogyasztani! – Azt hittem, valami fontosabb dolog miatt szemlél olyan áthatóan. Íme az összes szavakban kifejezett kommunikáció köztünk. A többi valahol nagyon bennragadt, ha egyáltalán volt… vagy nem csak én képzeltem oda. Mikor elmentem, megígértem nekik, hogy „hazamegyek”. (Hogy ne vergődjek tovább ebben a borzasztó világban!) Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy betartom. Na mi legyen! Tegnap elvesztettem azt az „édes” fiút, akihez mehettem volna, mert ugye nincs telefonom. Lesz ami lesz. Elsétálok az utca végéig, négyszögletes terecske, az egyik kedvencem, kis klasszicista palotával, meg sok fiatallal… hát nem ott vannak a haverjai? Hamarosan Ő is előkerült. Boldog volt, hogy újra láthatott, minden agresszió és gyanakvás nélkül csak az feszélyezte, hogy nem beszél olyan jól angolul. Jyri. Rendes, finn építőmunkás fiú, huszonkét éves, szereti a képregényeket, és egy igazán északi városkából származik, aminek szintén „édes” a neve, Oulu. A nyelvi nehézségek hihetetlenül megkönnyítik az életet. Buli, vagy baszás?! Baszás!
Metró, és Helsinki kietlen, kockaházas, külvárosi munkásnegyede. Rend és tisztaság. Nárciszok!
– Igazi tavasz van! – mondom Jyrinek. – Ez a második tavaszom az évben, és a kedvenc virágom is ez! – mutatok a kopár, földes emelkedőn ingadozó növénykékre. – Nálunk már régen elvirágoztak… – Szóval csak követtem a nárciszokat. Szenvedélyesen… és romantikusan.

Másnap Vappo volt. Dél körül leléptem, mert miért ne… de Jyri is más-utakra akart térni. (Mert ő egy kis munkamániás fiú! Arra az építési területre igyekezett, ahol akkor dolgozott, hogy szabadidejében is gyakorolhassa az egyik munkagép működtetését. Milyen szimpi! Mosoly.)
Új nap, új terv! A Make -féle dologról már meséltem, de az este folytatásáról, a drogos „lappi” kirándulásról még nem. Lia a barátját látogatta aznap, aki Make albérlője volt a másik szobában. Értelmes nő, negyven körüli. Az egyelten akivel beszélgetni is lehetett a delíriumon kívül. De Vappon inni kell, és biztos buli is van! Megyünk valahova… ha tudnám hova. Vonattal. Állítólag „Lapland”, de szerintem az nem félóra vonatútra van, csak már annyira be voltam állva, hogy nem mertem kérdezősködni, úgysem kapok rá értelmes választ, és csak növelődik bennünk a homályt. Jegy, az nem kell, mert igazi ingyenélők vagyunk! (És mosoly!) A világ csak akkor érdekes, ha érdekessé tesszük. Ahogy a vonat halkan és gyorsan szuszog, és részegen könnyedén átnézünk az ellenőrökön, vagy ahogy Lia és barátnője készíti elő injekciós tűket egy szobában, és ahogy tudatosodik bennem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de ettől a látványtól arra gondolok, hogy milyen szívesen is lennék nővérke. Olyan szimpatikus volt a barátnő …is! Kislány voltam, málnaszörpöt kortyolva… A semmiért belőtték magukat. Aztán a Semmiért elhúztunk onnan is… Kemény világ. Lia nem kedvelte a barátnőjének betérő bátyát, és társaságát, a vonatot viszont lekéstük, így tizenöt percet kellett gyalogolnunk a következő állomásig. Visszafelé nyugtatót adtak. Úgy csináltam, mintha bevetem volna… álmodtam már így is… egy másik napot.

Le akartam írni november huszonkilencedike történetét is, és a fejemben úgy vágtattak a gondolatok,mint ahogy akkor vágtattam hazafelé Magyarországra. De volt történtben egy pont, egy mélységesen szomorú pont. „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom…” csak ezt mondom el. Nem tudom, hogy akiről írom, azzal szemben mennyire vagyok igazságos, hogy a szomorúság csak benne, vagy csak bennem, vagy mindkettőnkben volt-e, és nem akartam továbbá a helyet sem elítélni, ahol mindez megtörtént, pedig szívesen leírom azt a szót, hogy Pokol!

Hajnali négy-óra negyven perc. Helsinki közepe, körülbelül mínusz tizenhárom-tizenöt fok, enyhén szemerkél a hó. A buszpályaudvart kerestem, de akkor még fel se tűnt, hogy (mint fél Helsinki ilyenkor) ez is a „föl alá van temetve”. Nappal legalább hat bejárata van ennek a helynek, de ilyenkor mindegyik zárva van, (egy kivételével persze, hiszen éjszaka is indultak járatok). Sehol se találom azt a bizonyos egyet és kicsit izgulok szokás szerint, de idő még van öt óráig, hogy ne késsem le az indulást. Embereket keresek, de nem nagyon vannak az utcán, csak egy helyen tűnik fel öt ácsorgó alak, egy gázmelegítő körül.
– Hol a buszmegálló? – kérdezem, számomra teljesen természetes módon. Semmi válasz. Pedig rám néznek… Újból ismételem: „Where is the bus station?”
- Bus station, bus station, bus station… – idő telik el, halkan és lelassítva hangzik a válasz, egy arcom mellett elnéző hatalmas szempárból. Azt nem mondhatom, hogy „átfutott a hideg”, de a szívem lórúgást kapott. „Rajtam senki sem segített, én sem segítettem, már nem tudok segíteni.” Értem. Vagyis nem értem. Ájultan lépkedek tovább… szédülök a „rúgástól”. Haza akarok menni, bebújni a takaró alá és zokogni… de már nincs erőm, itt fogok meghalni a …Pokolban.

Ennyi. Nem részletezem tovább. Ez csak egy mélységesen szomorú pont. (Amire nevetve emlékeztem vissza…)

Egy valamit még, muszáj elmesélnem… 

Utolsó este, november 28-án azt hittem megint „éjszakázni” fogok a hidegben. Janne orvoshoz ment a lába miatt, és ez már jócskán sötétedés után következett be. Húzta az időt, de kb. 8 órakor körül el kellett mennie, el kellett mennem. Nem panaszkodtam, nem panaszkodhattam, de nem tudtam, mit vállalok. Vasárnap este senki nem volt az utcán, az időjárás meg -15 fok körüli volt, attól függően, hogy hol milyenek a szélviszonyok. Mit volt mit tenni, hát villamosoztam. 

Szerencsére a helsinki villamosokon ugyanúgy lehet bliccelni, mint Budapesten. Városnézés. Rátapadtam az ablakra, hogy valamit lássak, és közben meg nagyerőkkel kerestem a villamos legmelegebb, és legeldugottabb helyét. Csak néhány embertől rejtőztem ilyen iramban, vagyis a rejtőzködés csak bennem lakott. Az a néhány ember is inkább magát sajnálta, mit hogy egy barnaszemű vadleánnyal törődjön. Egészen pontosan a viselkedésem tett igazán „odavalósinak”. Villamosról villamosra, míg nem egy viharsarok-zsákutcába nem értem. Egy kietlen, ipari, viharsarok... ahonnan még a villamosok is csak „nyolc” percenként indulnak! Még az életben nem tapasztaltam olyan hideget… Az erős szél miatt a hőérzet úgy mínusz 20 alatt lehetett. Kietlenség és rideg élettelenség. Nem gondoltam, hogy megélem ezt a pillanatot …pedig hát azzal az elhatározással indultam el otthonról, hogy „nem félek még a Pokoltól sem!” „Már megint elb*tam! Már megint elvesztettem az irányt! Ez nem volt benne, a tervben!!!” Itt jegyzem meg, hogy amúgy utólag visszanézve az egész utazásom szigorúan az „Á” terv szerint haladt. Az „Á” terv így hangzott: „Utazz el három napra Finnországba. Első nap kirándulj, estére meg juss el valahogy Helsinkibe! Ismerd meg a várost, az embereket, a városban rejlő lehetőségeket… ééés nem utolsó sorban a finn pasik szexuális szokásait! Szállás nem kell, Isten küld angyalokat a pokolba!” Egészen pontosan kettőt küldött!:) Egy részeget és egy sántát! Na jó ha szigorúan vesszük előtte volt még egy ács is, de annak nem, nem volt irrealitás alapja, így nem számít angyalnak, csak kedvesnek. A „B” terv magába foglalta minden romantikus illúziómat, a „C” terv meg minden egyéb, amire nem gondoltam, és ami az „Á”-ban meg a „B”-ben nincs benne. Szóval az „Á” terv volt valójában „A terv”, a „B” csak a vágy, ami miatt az „Á”-t meg kellett csinálni. : )
De ebben a pillanatban semmisem vigasztalt, úrrá lett megint a „pánik-reakció”. Szerencsére ez normál esetben csak néhány perces vészjelzés, míg feloldódik bennem a dózis. (Egyes „drogok” hatására óráig vagy, akár napig is elhúzódhat a folyamat.) A lelki fájdalom mellett egész testemben remegett a fizikai fájdalom is… bár e kettő valójában egy. Nem állhattam meg „nyolc” percig, az öngyilkosság lett volna. Amúgy is miért legyek pont ITT legyek az?! Ha már van pénzem arra, hogy elmenjek Turkuig, akkor valahogy megtalálom a buszpályaudvart és felszállok a buszra, elmegyek az Aura folyóig, megvárom a hajnalt, mikor a kékség feldereng a ki domb mögött, amin egy ősi kerek templomocska van, körbe nézek a meleg karácsonyi fényekben tündöklő, cukortartó faházas városkán, és akkor, akkor beleugrok a jeges Aurába! … Neeem! Ha van még kb 35-40 euróm, akkor minden költsem busz jegyre, abból még tudok előtte piát is venni, és ha úgyis meg akarom ölni magam, hát lesz merszem bemenni valamelyik vadállat sörözőbe, és ha már leittam magam, be is pasizhatok, és ha már bepasiztam, miért ne búgjak vele? Így utoljára? És ha mindez megvan, akkor már valószínűleg megértem a másnap reggelt, és minden bizonnyal azzal a gondolattal fogok felébredni, hogy „Jééé, tegnap meg akartam halni! Miért is?”
De erről szó sem volt! Hatalmas léptekkel nekiindultam a városnak, minden lépéssel közelebb vagyok a semmihez. Nem láttam érdemi emberi épületeket az ipariakon kívül. Janne sms-t ír hogy 10 perc múlva otthon van és vár! Tudtam, hogy ez jó hír de nem vidított. „A fenébe, hogy fogalmam sincs hogy, hol a szarban vagyok!!! Húsz túlélő menet után az ipari épületeket felcserélte egy… felcserélte… egy… TEMETŐ! Áááááááá! Nem hiszem el, annyira tipíííkuuuus! Ziháltam a röhögéstől! Gondoltam bemászok és ugrálok egy kicsit a sírokon, de ennek csak az elméleti megvalósulása következett be. Megláttam egy villamost, egy hozzátartozó megállóval! ... Már nem tévesztek szem elől semmit, pontoasn silabizálom az alblakot, merre is van a tenger, onnan pontosabb a tájékozódás... aha persze, ha Helsinki Barcelóna lenne... de nem.
Gyorsítva a dolgokat... Pár perc múlva egy "halálpontos" teljes Helsinkit magábafoglaló térkép előtt állok, és elszántan keresem a "Purisimienenkatu" kifejezést, de mindhiába :) mellesleg a többi utcanév sem sokkal rövidebb, muszáj a "Kérdezzünk meg valakit!" opciót igénybe vennem. Negyven körüli mérnök típus pasas: "Egy kilométer egyenesen előre, majd forduljon jobbra!" "Jó, 10 perc erőltettmenet." - fordítom le magamban. Jajj, még nem is mondtam, milyen jó érzés, mikor az a finom, tiszta és SZÁRAZ hó ropog a lépéseimtől! A norvég erdei macska vadászni indul, szürke bundácskájában! Igen, már a következő akadály lebegett a szemei előtt, hogyan fogok bejutni Jannéhoz, mivel se kaputelefon, se jeladásra alkalmas telefonom. Nem, ezt nem döntöm el előre, először megtekintem a csatamezőt, és csak utána választok fegyvernemet. A csatamező a szomszédházban található kocsma lett. Bementem és a pultosnak a lehető legalaposabban elmagyaráztam hogy csak egy telefonszámot hívjon fel nekem, mert nem tudok bejutni az ismerősömhöz a házba, de látszólag nem nagyon értette, ezért a pultnál ülő vendégnek is elmondtam, de az sem reagált. Feszült csönd, mindketten értetlenül néznek rám, majd a vendég egy vallatótiszt modorában megkérdezi tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Neeee! Mi köze hozzá?! A segítségnyújtásnak mi köze van a származásomhoz?! Na, jó nem érdekel, itt valami nagyon nagy probléma van... valami olyasmi amit még én tudatlan magyar lányként még nem érthetek... vagy nem is fogok érteni... Nem érdekel! Alávetem magam a vallatásnak, és ha nem vezet eredményre, hát "bevetem bájaimat" a többi "vendég" előtti is. Életemet és véremet Janne Kari-ért! Pár nem a tárgyhoz tartozó kérdés után, a pultos kézségesen elkérte Janne számát, és mosolyogva felhívta... hát mégiscsak értette, mit mondok... jajj... "köszi-puszi!" Sutty ki! 

Néhány perc az üvegkapura tapadva. A szenvedés utolsó végtelen másodpercei... Janne. Janne a mankójával nehéz kicsi lépésekkel közeledett... Istenem! Nem hiszem el, hogy ez a fiú akinek szintén fogalma sincs arról, hogy miért vagyok ott, így vár engem... és várt vissza! Nem is tudja, hogy a küldetés része volt... vagy éppen sejti... tudatalatt viszont biztos hogy, tudta. Még nem is ismertük egymást mikor azt a jelet kaptam, hogy vár valaki Helsinkiben... és tényleg, és itt van, és létezik! "Senki vagyok!" Mondta nekem Janne mikor megismerkedtünk az első este. Én is az vagyok, gondoltam... de Janne nem senki volt, hanem az "angyal"!

"Vagyok, mint minden ember, fenség, északfok, titok, idegenség..." (Ady)

*

Szende Tünde egy nap elhatározta, hogy ezentúl naplóba fogja fogalani a semmit.
  Fejemben folyamatosan írok. - kezdte a gondolatait. - Folyamatosan írom az életemet, bár büszkeségnek tartom, hogy papírra vessek mindent. Nem azért élek, hogy mások majd nyalogassanak ezért, hogy „Jajj Kedves Tünde... (mosoly, mosoly) Ó Te milyen mély vagy, és milyen sok mindent megéltél már! (Heheheheee) ...Igaz, csak a fejedben!” Nem baj, nem baj! Így van, a dolgoknak így van értelme, az életem így szép! Hahh, főleg, hogy még semmit sem írtam! De legalább élvezem, és Isten is így szeret. Na igen, a szenvedésről akartam írni, mert az hogy szenvedek az senki másra nem tartozik, de legalább élvezem és boldogít! (Mivel senki másra nem tartozik, ezért gyorsan írok is róla! Értelemszerüen, értelemszerüen...!!!) Minden tündér célom, hogy segítsem az embereket, hogy a boldogsághoz vezessem őket! (Na igen, olyan boldogsághoz, amilyen bennem is van, mosoly,mosoly!) Ez a segítség meg nem az, hogy veregetem a hátukat! Én csak abban tudok (tudnék) segíteni másoknak, hogy megtanítsam nekik elfogadni az életet, életként! Szóval nincs ilyen, hogy jó meg rossz... (Talán még a bűntudat sem... haha ezt a dolgot mindig is ignoráltam, feltéve hogy semmit sem kell megbánnom, és a bűntudatnak erősen káros hatásai vannak az előbbrejutásban! Mosoly, mosoly, víííííígyoooor. Teljesen szükségtelen, sosem gyűlöltem senkit, na ha meg igen, hát jó kis tanulság volt, így kellett lennie! Pikk-pakk-punktum) Vagy tudsz élni a szeretet energiáival, szeretve még a szenvedést is, vagy csak szenvedsz... ééés gyűűűlőőőőősssssssssz!!! Most már megértettem, hogy béna vagyok az életben, példáúl elbaszom a kitöltendő nyomtatványokat, elejtem az utcán kesztyűmet, és a példáult még mindig példáúlnak írom, de még ez is jó! (Olyan vicces, hehe, mososososososososoooly) Amúgy meg próbáltam sietettni a dolgok mihamarabb bekövetkezését, de ahogy erölködtem, úgy taszítottam el magamtól a boldogságot, és amint megtanultam elfogadni mindent életként, úgy teljesültek a vágyaim! De vágyni, csak azért is VÁGYOK! - fejezte be gondolatait Szende Tünde, mert szerinte,  vágyni+harcolni+szeretni=boldogság. Mosoly, mosoly, mosoly. 

www.thesecret.hu/node/8555