Szende Tünde nagyon keresett valamit a fejében.
- Nem létezik, hogy nincs benne semmi! – bosszankodott – Nem igaz, hogy hiába keresem a mondatokat, nem találok egyet sem. A halálra gondolok, a tehetetlenségre, arra, hogy nem élvezem, amit csinálok, és ez nem mehet így tovább! Borzasztó érzés mikor feltűnik újból és újra. Rosszabb, mint a rémálom, hát miért nem érzem a mondatok túlhevített ízét? Vagy csak keserűen…
A pillanat mégis sokkal jobb a jövőbe tekintésnél. Hát Szende Tünde hatalmas társalgásba kezdett, és kitöltötte üres perceit, míg újra nem jönnek benne az ízek. Néha nem szolt. Szaggatottan jöttek belőle a szavak. Bukdácsoltak benne. De élt.
- Hát szükségem van a fényre! Elfogytak a szikráim a sötétben. Fény nélkül szikra sincs. – És hóvirágos levegőben áztatta az orrát. – Hát jön! Hát jön végre, itt van, itt lesz! …Lejártam a lábam a télen, és elzenéltem a hangomat a lázban. Mégis bukás lett és szorongató érzés a szenvedélyből. Üresen kattogok, mint az érzés nélküli ember, összenyomtak, mint a piskótatortát és kifolyt belőlem a csokikrém.
Az író az életben szótlan, a színész a valóságban nem él.
