Le akartam írni november huszonkilencedike történetét is, és a fejemben úgy vágtattak a gondolatok,mint ahogy akkor vágtattam hazafelé Magyarországra. De volt történtben egy pont, egy mélységesen szomorú pont. „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom…” csak ezt mondom el. Nem tudom, hogy akiről írom, azzal szemben mennyire vagyok igazságos, hogy a szomorúság csak benne, vagy csak bennem, vagy mindkettőnkben volt-e, és nem akartam továbbá a helyet sem elítélni, ahol mindez megtörtént, pedig szívesen leírom azt a szót, hogy Pokol!

Hajnali négy-óra negyven perc. Helsinki közepe, körülbelül mínusz tizenhárom-tizenöt fok, enyhén szemerkél a hó. A buszpályaudvart kerestem, de akkor még fel se tűnt, hogy (mint fél Helsinki ilyenkor) ez is a „föl alá van temetve”. Nappal legalább hat bejárata van ennek a helynek, de ilyenkor mindegyik zárva van, (egy kivételével persze, hiszen éjszaka is indultak járatok). Sehol se találom azt a bizonyos egyet és kicsit izgulok szokás szerint, de idő még van öt óráig, hogy ne késsem le az indulást. Embereket keresek, de nem nagyon vannak az utcán, csak egy helyen tűnik fel öt ácsorgó alak, egy gázmelegítő körül.
– Hol a buszmegálló? – kérdezem, számomra teljesen természetes módon. Semmi válasz. Pedig rám néznek… Újból ismételem: „Where is the bus station?”
- Bus station, bus station, bus station… – idő telik el, halkan és lelassítva hangzik a válasz, egy arcom mellett elnéző hatalmas szempárból. Azt nem mondhatom, hogy „átfutott a hideg”, de a szívem lórúgást kapott. „Rajtam senki sem segített, én sem segítettem, már nem tudok segíteni.” Értem. Vagyis nem értem. Ájultan lépkedek tovább… szédülök a „rúgástól”. Haza akarok menni, bebújni a takaró alá és zokogni… de már nincs erőm, itt fogok meghalni a …Pokolban.

Ennyi. Nem részletezem tovább. Ez csak egy mélységesen szomorú pont. (Amire nevetve emlékeztem vissza…)

Fény és fény. Makulátlan, kékes színű fény. Anna szemét teljesen elvakítja az ablakból beáradó látványt. Igen, egy ablakot lát. A sötét szobából kinézve egy teljesen más dimenzió szédítő boldogsága kápráztatja és megrángatja az idegeit.
- Hogy jutottam idáig? - kérdezi magától Anna.
Mintha egyszersmind minden elmúlt volna, amit szeretett és érzett azelőtt. Sosem létezett az az első tizenhat éve. Igen, csak tizenhat év, és mégis, mintha már leélte volna már az egész életét, de csak az agyában történt mindez.... Öregnek képzelte magát Anna, hasztalan öregnek.
- Jól érzi magát? - szólalt meg Dr. Horváth Mária erőltetetten kedveskedő modorában.
Anna nem felel. Borzongató a nő hangja, idegesítően felszínes, a kérdést meg egyáltalán nem tartja jogosnak.
- Miért kérdezi, hogy jól érzem-e magam? - válaszolta magában Anna, majd tovább fűzte a gondolatait. - Ennyire egyszerűnek tart, hogy azt hiszi, kielégít engem csupán az elernyedés egy puha fotelben? Anyám hurcibált csak ide, kedves pszichiáternő... Persze, mindezt csak azért, mert neki nem felelek meg, mert szerinte hülye vagyok és önállótlan, és ezért mindent megcsinál helyettem, amit nekem kéne, mert, ahogy én csinálom az neki sosem jó, sosem elég precíz és nem elég tökéletes. Nem érzem magam jól, az iskolába csak azért járok, hogy teljesítsek... ott sem jó. Vagy nem, nem is azért, hogy teljesítsek... nem tudom miért... hogy talán legyen belőlem valaki... igazából csak...
- Eközben Dr. Horváth Mária leszívott nyugalommal ül karosszékében, és fegyelmezett figyelemmel várja Anna válaszát, majd kisvártatva az anyja felé fordul és megszólal.
- Anna az úgynevezett Asperger-szindrómában szenved. Ez az autizmus egyik legenyhébb spektruma. Nem képes érezni és az érzelmeit kifejezni, mindent csak a realitásokban lát. Nem tudja átérezni mások problémáit, így nem tud beilleszkedni a többiek közé az iskolába. Ez a dolog egy idő után kinőhető.., úgy felnőttkorra, de csak lassan tanulja meg majd a társadalmi normákat. ...Egy „bizonyos szer” beszedésével jobban fogja érezni magát, és elfelejti majd alkalmazkodási görcseit. Nyugodtabban fog tudni tanulni. Matematikából meg bizonyára fogja kapni ezután az ötöst. Az agyát még fejleszteni kell, de idővel jó tudós válhat belőle.
- Igen, ez egy út, egy utca. - Anna továbbra is magában, magának beszélt, hang nélkül, szája csak minimálisan mozgott. Testében végig hullámzott a hidegség, reszketett, és szeme kissé könnybe lábadt. Vakított a kellemesnek tűnő, távoli hideg fény az ablakból. Anna a világítatlan szobából már semmit sem látott. A benti a dimenzió már nem létezett számára... de az a távoli sem. - Kopott utca, egy parányi ház, kazettás, klasszicista ablakokkal, két rossz kocsi az járdaszegélyen, kutyát sétáltató néni...- ajkai reszketni kezdtek. - Elmenekülök, elmenekülök innen! Mindez sokkal több lenne nekem, csak egy kis ablakom legyen erre az útra, nem adnám senkinek... Hogy jutottam idáig? De hogy? Nekem volt életem! Volt boldogságom, volt reményem! Én nem vagyok egy gép... Hazudnak nekem, most is hazudnak... és én is hazudni fogok nekik. Nem tehetek mást.
- És hogyan tovább? - kérdezte a pszihiátert Anna anyja, vékony kényeskedő hangon, de meggyőző elkeseredettséggel.
- Ha valóban a biológia érdekli a kislány, akkor az egyetem az egyetlen út, hogy megvalósítsa önmagát. Ott nem lesz más, csak ő és a tudomány. Más amúgy sem kell más egy „ilyen” embernek.
- Párkapcsolat? - kérdezte közönnyel az édesanya.
Dr. Horváth Mária szerény mosollyal próbálta hárítani a kérdést.
- Nem valószínű...
- Értem - zárta le a kérdéskört az anya.
Anna végképp megsemmisült. További kérdések cikáztak a fejében:
- Miért akarják neki mások megmondni nekem, hogy mi a helyes, és mi a normális? Miért képzelik rólam, hogy nem lennék jó feleség és anya? Persze engem egy férfi sem viselne el... ahogy anya mondja... de ez mégsem élet így! ...szeretnék abban az utcában lakni - gondolt az ablakra ismét. és látta az egyszerűség boldogságát. Ebben a pillanatban nem kell neki hírnév, karrier, tudomány, és még az sem érdekli, ha egyetlen volt nagy célú álma sem teljesül be, csak élhessen abban az utcában... egy szeretett személlyel együtt, akinek mindent megad, amire csak emberi ereje képes. Tudta, hogy ő szeretni akar, hogy nem egy „érzéketlen tuskó”, ahogy sokszor az anyja nevezte, hiszen ő tud hinni, és hinni akar! Csak nem beszél... mert nem akar... ennyi. Nem mond semmit dr. Horváth Máriának. Szánalmasnak tartja, és nevet rajta legbelül, cinikusan nevet, de mikor a pszihiáternő annak a „bizonyos gyógyszernek” a beszedéséről beszél, hirtelen megered a nyelve.
- Igen, szedni fogom! Akarom szedni! - Es a meggyőződés erejével pillantott a pszichiátert szemébe. A nő hitt neki.
Anna vidám hangulatban lépett ki a teremből. Anyjának kedvesen csevegett terveiről, a holnap megírandó matekdolgozat érdekességéről, egy zeneszámról, hogy mennyire tetszik neki a szövege, és hogy milyen jól illik hozzá a zenéje, na és még arról, hogy a lerajzolt démonai milyen jelképek és színharmóniák szerint fogja kiszínezni. Megkérdezte, hogy Anya mikor akar vidékre utazni, meg már alig várja a szünidőt, na meg hogy a születésnapjára szeretné, ha marcipános tortát rendelnének. Az anya boldog volt, de értetlenségét szóvá tette, hogy miért nem beszélt idáig szinte semmit Anna? Miért viselkedik úgy a pszichiáter előtt, mintha tényleg autista lenne? Anna nem válaszolt nagyon.
- Nem tudom, csak - rángatta a vállait Anna, de valahol arra gondolt, hogy anya majd csak rájön a turpisságra, és nem kell neki elmondania, hogy miért nem beszélt. Lelke mélyén pedig úgy képzelte, hogy egyszer majd anyjából is felszakad az együttérzés forrása, de ennek bekövetkezésére sajnos már egyre kevesebb reményt látott. Nem adta már ki a titkait, túl sokat szenvedett korábban...
Útjuk egészen a gyógyszertárig vezetett, és kiváltották azt a „bizonyos szert”.
- Beveszed most? - kérdezte az anya.
- Persze, persze... - válszolta ismét vállrángatva Anna.
Anna leült a vizespoharas asztal mellé egy székre. Szemét valami vérnyomás ingadozás káprástatta, éa vibráló nyugalom hergelte. Bal kezében a gyógyszert szorongatta még a dobozban, és olvasni próbálta a rajta lévő szövegeket, majd óvatosan forgatni kezdte a kezében, megtisztelően, akár csak egy ékszerdobozt. Mosolygott... és felemelte a vizeskancsót a jobb kezével.
- Burr-plátty! - esett el és csilingelt a földön a darabjaira széthulló váza. Csodás ragyogás támadt tőle a teremben...
- Soha! Sosem veszem be ezt a szart! - ordított a Anna és a bal kezében lévő gyógyszeres dobozt is a földhöz vágva széttaposta.
Kalimpáló tüdővel rohant ki az utcára, és futott, amilyen gyorsan csak tudott, és csak rohant, és rohant tovább... amíg bírt futni, és amíg csak úgy érezte, hogy követi valaki. Amíg csak látta az embereket...
De azok már rég nem jöttek után. Minden utcába befordult, hogy elvesszen, hogy ne lássák. És kereste „azt” az utcát... de nem találta sehol.
  Üres volt a világ...

"The world so hollow, it's breaking my heart."

...avagy egy bűnös természet születése

(giccs cím)

Mazhovics Emesének bűnös természete volt. Mondják. Már három évesen molesztálta a szomszéd nénit, a csúnya csöngetési kisérleteivel. Igaz, a csengőt még fel sem érte, de a kisérlet már akkor bűnös vágyakat ébresztett benne. Sopánkodott is sokszor a szomszéd néni: „Bele kell halni ebbe a gyerekbe! Gyönyörű, de halálos! Vigyázz lelkem, legjobb lenne felkeresni egy pszihojógust, még mielőtt tovább fajulnának benne a vágyak!” - mondta Nyeszleg Mári néni Emese Anyukájának. Anyuka először tagadó választ adott. „Nem! Nem a én kislányom épp és egészséges, nincs benne semmi hiba!” De otthon rühelte Mesit. Mesi sírt. Egész éjszaka sírt és nem lehetett megvigasztalni. Nem kellett neki a kakaó, ezért aztán (mivel szavakkal kifejezhető választ nem adott sírásának okára) fel lett pofozva.
Mesi tudta magáról, hogy ő rossz. Kislány létére veri az ovis társait. „Igaz nem mindig, csak szükség estetén!” (A „szükség esete” fogalmat Mesi nem tudta definiálni magában.) És úgy, mit egy vadmacska! ...Mindenkinél erősebb volt és élesebbek a karmai...
Mesi hisztizik. Anyukája le akarja vágni a körmeit, és ő ezt nem szívleli, mert szüksége van még rájuk. A fésülködést viszont már jobban tűri, ennek is értelmes okai is vannak, vágni nem szabad a hajából, így ki kell kefélni néha... „Igazi fájdalom tűrő vagyok!” - gondolta Mesi. „Azt hiszik rólam, hogy nem félek a szuritól, pedig én rettegek a szuritól! Csak ezt jól titkolom...”
A pszihojógustól viszont már nem félt. De a pszihojógus annál inkább Mesitől. „Leveszem a harisnyámat!” - mondta Mesi... és a pszihojógus sokkot kapott. „Nem, nem, nem, nem, nem, neeeem, neeeeeeem, és akkor sem veszed le a haaarrrisnyááááááádat!” Mesi nem értette a pszihojógus problémáját, és közölte, hogy ő ugyan akkor is leveszi, „ha esik ha fúj”mert szúr! „Ennek a gyermeknek bűnös a termééészeteee, eeez a gyeeereeek őőőőrűűűűlt! Eeeeeez hűűűűűlyeee! Örüljön anyuka, ha a kisegítőiskolát el tudja végezni majd!” Mesi ordított, mint akinek vést vágtak a hátába.
(A következő pszihojógus viszont már azt állapította meg, hogy Mesinek különlegesen magas az intelligenciája, de ez nem lényeges információ.)
Mesi nem szerette a délutáni alvásokat az oviban. Nem szeretett mindenki előtt ágyba feküdni. „Megalázó!” - gondolta. A takarót viszont már annál jobban szerette magára tekerni. Ficánkolni is szeretett az ingatag ágyikóban. „Mesi aludjál, ne rosszalkodj!” - szólt rá az óvónéni, de csak nem jött az álom szemére. Egyesek néha szerencsések voltak az oviban. Értük jött az anyukájuk, és még alvás előtt hazamehettek. „Micsoda igazságtalanság!” - gondolta Mesi. Egy nap aztán az ő anyukája is érte jött. Mesi nem rakta ki az ágyat ebéd után, nyugodtan, boldogan és elégedetten ücsörgött az egyik kisszékben. „Jön az anyukám!” - mondta az ovónéninek. Az anyuka viszont nem volt ott. „Feküdj le!” - szólította fel az óvó néni. Mesinek végtelen boldogság volt ellent mondani, és határtalan erőt érzet magában, hogy a végsőkig kitartson. Hitte, hogy jönni fog anyukája! „Késik már megint” - gondolta, „húzza az időt, de ha megígérte jönnie kell!” (Ha meg nem...? Erre nem gondolt. Az a Halál, de Mesi attól se félt.) Hatalmas csata kezdődött. Kata néni minden idáigi óvónői tapasztalatát latba vette, a „ficakba” próbálta tuszkolni Mesit, míg az minden erejét bevetve küzödött eme megszégyenlítő elzárási mód ellen. A kislányt képtelenség volt legyőzni. Túl nagy erő van benne, „bűnös természet”... Már úgy tiz-tizenöt perce tartott a csata, amikor Mesi végre kiszabadult Kata néni karmai közül... és bömbölve kirohant az óvoda folyosójára... „Hová legyek?!”- sírt kétségbeesetten... de nem kellett sokat várnia a csodára! A fényre... „az alagút végén”...
Kata néni nem jutott szóhoz. Zihált a fáradságtól, épp úgy, mint Mesi... „Elnézést... csak nem akart lefeküdni, csak... nem tudtam, hogy jön érte az anyukája, hogy Ön jön érte...”
A győzelem vitathatatlan volt... soha nem érzett boldogság járta át Mesit, áramütésszerűen végig futott a melegség testén... Kétségtelenül megállapíthatjuk:
...Bűnös természet.... 

*

Szende Tünde nagyon keresett valamit a fejében.
- Nem létezik, hogy nincs benne semmi! – bosszankodott – Nem igaz, hogy hiába keresem a mondatokat, nem találok egyet sem. A halálra gondolok, a tehetetlenségre, arra, hogy nem élvezem, amit csinálok, és ez nem mehet így tovább! Borzasztó érzés mikor feltűnik újból és újra. Rosszabb, mint a rémálom, hát miért nem érzem a mondatok túlhevített ízét? Vagy csak keserűen…
A pillanat mégis sokkal jobb a jövőbe tekintésnél. Hát Szende Tünde hatalmas társalgásba kezdett, és kitöltötte üres perceit, míg újra nem jönnek benne az ízek. Néha nem szolt. Szaggatottan jöttek belőle a szavak. Bukdácsoltak benne. De élt.
- Hát szükségem van a fényre! Elfogytak a szikráim a sötétben. Fény nélkül szikra sincs. – És hóvirágos levegőben áztatta az orrát. – Hát jön! Hát jön végre, itt van, itt lesz! …Lejártam a lábam a télen, és elzenéltem a hangomat a lázban. Mégis bukás lett és szorongató érzés a szenvedélyből. Üresen kattogok, mint az érzés nélküli ember, összenyomtak, mint a piskótatortát és kifolyt belőlem a csokikrém.

Az író az életben szótlan, a színész a valóságban nem él.
 

*

Átesni a holtponton.

Nem rég még a héven utaztam és azt hittem, hogy még sokáig ücsöröghetek rajta, mikor egy bácsi szinte brutálisnak tűnően bekopott az ablakon. Akkor vettem észre, hogy már rég a Batthyány téren vagyunk. Nem tévedés, hogy elaludtam, de az a kérdés, hogy egyáltalán ezen az estén ébren voltam-e? Úgy jártam, mint majdnem egy évvel ezelőtt, mikor azt álmodtam, hogy elutaztam Barcelonába, és egy bizonyos éjszaka arra ébredtem, hogy már mindenki leszállt a repülőtérre menő buszról. Miért?

Talán történt valami, ami közelebb engedett ma este az "álomhoz"?

A legfurcsább dolog az, hogy életünk legfontosabb eseményeit álom közei állapotban éljük meg. Nem emlékszem arra, hogy mit álmodta tehát ezen az éjszakán, de érzem... Furcsa érzés nagyon, és nem tudom éljek-e a lehetőséggel, vagy ne? Álmodjak tovább, vagy ne? Ébren talán nem érzem a szenvedélyt...

*

Eltévedve született,
Eltévedve kezdett élni,
Az idő elérkezett,
Nem tudott már visszanézni.

Sötét volt az alagút,
Beszorult a teste, lelke,
Úgy érezte hanyagul
Teszik ágyba, megmeredve.

Eltévedt, ha útra kelt,
Eltévedt az iskolába,
Riadt szemmel énekelt,
Vágyott már a nagy korára.

El is jött de, tévedett,
Aztán újra, s újra, újra.
Minden percben éhezett,
Titokban megbújva, bújva.

Éhezett, mert jóra várt,
Igazságban, szerelemben,
Mindez öltött álruhát,
S eltévedt a végtelenben.

Bociszemű kisleány
Maradt mindez ellenére,
Bár azt hitte harcban áll,
S utat tör életébe.

Meleg nyári éjjelen,
Idegenek városában,
Eltévedt, majd részegen,
Kijózanult bánatában.

Rájött, hogy törékenyek
Lábai, és szíve reszket,
Hogy talál ösvényeket,
Hazafelé, hol pihenhet?

Eltévedni nem szeret,
Eltévedt az éjszakában,
Zúgó, sötét tengeren,
Megfürdött a némaságban.

*