Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy valami perzselő forrongó bizsergést érez, és egész testétben lüktető dühként kavarognak a gondolatok. „Szörnyű! Mindent meg akarok változatni, mindent!”- gondolta, és kezeit ökölbe szorítva fájdalmat érzet a torkától a nyelőcsövén keresztül egészen a gyomráig. „Mindent, mindent!”- nyüszített, majd egészen elernyedve újból a nyugalomra vágyott. Fájó nyugalom volt, fájó és elkeseredett nyugalom. Olyan nyugalom, amiben nem volt semmi béke, csak élettelen enyészés és fojtó másodpercek az elkerülhetetlen vég felé. Minden pillanatnak mégis szeszélyes humora volt Tünde fejében. Igen, nevetni mindig tud… főleg fájdalmában. Aztán hirtelen felült, és határozott mozdultatokkal, szinte önmagát veszélyeztetve ledöngött a lépcsőn.
A következő percben, már egy egészen más dimenzióban érezte magát. Tündér volt, és hirtelen, nem hogy megerősödött a depressziójából, hanem egészen egyszerűen szárnyalt. Küldetést teljesített fekete lepkeszárnyakkal a hátán, szeméből mélységes szenvedélyt sugározva. Szélsőséges szenvedélyt. Feladata volt, hogy megváltoztassa ezt a számára kicsinyes és túlontúl konszolidált világot. Megmentse az embereket a vakságtól, és érzelmeket látó szemeket adományozzon mindenkinek.
- Miért nyugodtok bele mindenbe? Miért? Miért? Miért…? –mondta, aztán lassan elhalkult, és hatalmas sötét szemeiből hirtelen kihunyt az odáig izzó, szinte lángoló tűz.
Ó, hogy megint a tükörnek beszélek! – kiáltott – A kkurrv…! Na de tovább nem folytatta. Ő nem, őőő neeem mond ilyet!
Ő konszolidált.
(Ááá, dehogy!!!)
