Szemérmetlen szomorúság,
Újra kéne tested oly vágy
Hevében haragszom égve,
Nem segít a szó az égbe.
Hagy! Nem leszek filozófus,
Sem az eszméidért koldus,
Testen érni szeretnélek,
Majd, ha fejben nem vezérled.
Ágy közelben légy fertőzés!
Nem vakít a múlt, jövőkép,
Most kergetett éber álmom
Sikamlósan szívre játszom!
Nem marad már semmi úgy,
Borzongat a régi új
Érzés amit tudtam is,
És nem is, és nem is...
*
Csodálkozom mindenen,
Megsirat egy idegen.
Pedig ez nem én vagyok,
Egy halott, két halott...
*
Elemzőként nem érzek,
Nagy Istentől remélek,
Nem aggódom semmiért,
Csak miért? Csak miért?
*
Jó néha a félelem,
Elbújni és végtelen
szeretetet találok,
Megállni, talán jobb...
*
Mindig lesz egy-két veszély,
Jobban él, ki nem beszél,
Legyen egy friss ős jelen,
Ismerem, ismerem.
Én csalódtam már az anyaméhben,
Majd, hogy nem szoptam eleget,
De idővel minden bepótlódott,
Csak ünneprontó ne legyek!
Kicsit megszokottam már az unalmat,
Hogy megértsen mindenki más,
Titkos tetteim mégis utalnak
Áldásra. Ez nem ámítás!
Azért szívok, mert nem tudok betelni,
Csak a boldogság túl kevés,
Jó volnék, ha nem lenne ezernyi
Tettvágy bennem, s lelkesedés.
*
Türelmetlen vagyok, mégis mindig kések,
Könnyebb dolgaimtól bódulatba térek.
Elválnék magamtól, de csak magamban bízok,
Megszerethetnek, mégis jött a szítok.
Távolról voltam jó sziget képzeletben,
Most már mindet értek, lüktet az eremben.
Amit egyszer tudtam, újra el kell érni,
Állattól tanultam a jelenben élni.
*
*
Vannak ilyen vágyaim az alkohol iránt,
Szívem alján parttalan lebeg e téli táj.
Mély derűként feldereng, így nedű sem kell még,
Tévutad nem ingerel, csak csókod jót remél.
Elpittyedve álmom is ős szürke fénybe hív,
Azt hittem, ha jó leszek más tájat kérek így.
De belátom e bódulat nem szerből fakad
Jobb nekem, ha életem egy szenvedély marad.
*
*
Türelmetlen vagyok, mégis mindig kések,
Kötött dolgaimtól, bódulatba térek.
Elválnék magamtól, de csak magamban bízok,
Megszerethetnélek, de jött előbb a szítok...
*
Mély nyomás a mellben, sosem voltam jobban.
Békességről papolsz, de nem tudom, hogy van
az ilyesmi másnál, mert nem tanították,
Egyszer újra élek, nem csak papírokká...
*
*
A küzdés építkezés,
Absztrakt tudatomban,
Idő tartás érdek és
Harc az unalommal.
Játék, hogy miért vagy itt,
“Éltem, amíg vágytam!”
Mágus szavakat tanít
Villámok hadában.
Súgás, de nem gondolat
Megmozgatja testünk,
Boldogság nem pillanat,
Tovább is kell mennünk.
Zizeg minden, elhiszem,
Agyamra megy néha,
Megértette már hitem,
Kell, hogy legyen téma!
Minden tett, hogy élhetek
Lépve vagy betűzve,
Élvezet, mert él vezet
Élményeket gyűjtve.
Lelki testünk nép vezére,
Megkerülhetetlen éke,
Bennem ült le a gonoszság,
Földre huppant, fénybe mosták.
Megtisztít a szenvedésem,
Belső fájdalomban érzem,
Mindent látó harci helyzet,
Küzdelemben fényt emelnek.
Minden érző lélekért él,
Pillanat, és színben élénk
Látásodban nincs több átok,
Szív erényed feltalálod.
A bálványok eltörpültek,
Anyaguk satnya műanyag,
Hinni vágyok nagyszerűen,
S megbüntet égi harag.
Erőlködtem jól csinálni,
Szorgalmam volt rendesen,
Tisztességesen kiváncsi,
S vettem titkár jelmezem.
Új szentjeink mind leszóltak,
Nem értem ezt miért teszik,
Szolgálatért megtorolnak,
Bóvli munka kell nekik.
Megpróbáltam megfelelni,
Hisz több nézőpont jó lehet,
Megértően felnevetni,
Mondták ez túl önfeledt.
Nem leszek már elnyomásban,
Hogy játszadozzanak velem,
Cukorkával megkínáltak,
Amit körít könny nyelet.
Mondanék valami misztikusat,
Azt hiszem inni kell hozzá sokat,
Vagy lelki válságban merülni el,
Lehet jobb jelenben derülni fel!
Leszarva előző életeket,
Itt és most jövőről vélekedek!
Nagyon sok okosság gyűlt ma belém,
Gyanús, hogy nem értem én se felét.
Amíg sok tanácsot osztogatok,
Rájöttem, hogy egyre butább vagyok.
Nem gáz, bölcsebb assze' még lehetek,
Jól elszórakozva itt veletek!
Sok időt töltök azzal,
Hogy mindent elfelejtsek,
A múltak éjszakáit,
Mit fellegekbe vertek,
Erdőt látok akkor,
Fut csukott szememben,
Ez nem tudom honnan jött,
El kellene mennem.
Valahol van a fény,
Mit nem szabad még várnom,
Minden boldogságom
Sötétségre váltom,
Kell, hogy megedződjek,
Ez a lét örökség,
Megkérlek titeket,
Hagyjátok ez önkényt!
***
Nincsen mit mondanom,
Bolodít megérzés,
Azt hittem tudhatom,
Kölcsönös a féltés.
Gúnyt űztek belőlem
Föld, s égi hatalmak,
Azt hittem teremtek,
De nincs mit akarjak.
Végtelen időkre
Messzire elmegyek,
Nem várnak ott se már
Hűlt helyen elveszek.
Árvának szültetve
Nem voltak társaim,
Küldetést mímelve
Találtam harcaim.
Nincs jobb, mint szolgálni,
Parancsot keresve,
Szenvedély próbálin
Örömbe beesve.
Tudod, mikor meglátlak,
Veled fél leszek,
Magamban meg megszállnak,
A kettős érzetek.
Személyiségem most már,
Veled ötvözött,
Neked pedig nincs ruhád,
Enyémbe költözött.
Hova is mehetnénk így?
Kuckón áthatok,
Nem cserélek, bontok színt,
Bimbó már nem vagyok…!
Vannak idők, mikor a szavak hazudnak,
Egótól sipákolnak bennem,
Mert új dicsőséget akarnak maguknak,
S kihagynának belőle engem.
Dicsőség nélkül most szó nèlkül maradtam,
Gondolni kell, mégsem nyit szemet,
Napsütés felébredt nálunk a szabadban,
Érzem hogy hív, így ad lét teret.
Alkottam világot, kék volt.
Meglepett benne a fény,
A napfényt nem látta égbolt
Csillagát szórta felém.
Émelygő, bizsergő hajnal
Derengett mindig nekem,
Üldöző túlerő bajban
Nem tört meg könyörtelen.
Megszoktam, hogy fáj a szívem,
És sosem lesz rózsaszín,
Bár jutna hozzád a hírem,
Leesnének könnyeim.
Teremtő vétek a létem,
Hibáim építenek,
Elvetem magam, mert féltem,
S kinőve megértenek.
V
Megalkotás-mezőbe bezártak,
„Többet tenni kéne szebb reménnyel!”
De visszatart a félsz, hogy „Ne ártsak!”
Tetteimnek vérmes tengerével.
Jobb lesz mégis megragadni mindent,
Úgy hiszem ha fáj, az is én vagyok,
Lenyeltem, mi lázálomba vitt el,
És fény párnámon mélyen alhatok.
Egy dolgom csak ez: megosszam a fényt,
S elmondjam ti sem vagytok betegek,
Álmomban én, egy börtön rabjaként
Csak sírtam, hogy mit meg nem tehetek.
A rengeteg nem pazar szabadság,
Korlát mi megnyit izgi új utat,
Súgnak csendben, s érzed, hogy haladtál
Boldog mezőkre, mit nem bánt tudat.
Fábián Franciska
