Buborékot mérek a Kaktusz
utcán.
Tudom, sokat tudsz
sok könyvhalomból kiskomám,
és nekem nincsen diplomám,
mint bölcsész,
vagy más tanár,
de hiszem mi történik
velem,
jobb támasz, mint ismeretem
naiv lelkem nem törték meg
okosabb bácsik, nénik,
és így könnyebb.
Könnyben,
könyvben
sehol sincsen olyan mint az enyém,
és így regény
az egész életem.
Buborékokat mérek,
mesélek:
Először gömb arcú voltam,
egyformán,
akár a többiek,
Mennyből zuhantam,
de álmomban szörnyeteg
támadt meg utalva,
hogy nem lesz ez egyszerű menet
míg felnövök.
Betörök
életút vágyaimba,
vagy betörök már gyermekként
tanítók által javítva.
„Tündérmesén van ékezet!”
„Ne hidd, hogy a jó élvezet.”
De ezt is fordítva érzelmezett
lett bennem, mert érzelmemet
bántották a dogmák,
mint ahogy mondták
Minta módján
mi mennyi?
Hogyan kell terhet viselni?
Hogy ember lehess,
egyenes, jellemes,
egyetemes,
mert több mint az állat.
s csak talán kevesebb.
De elesett lelkem becseszett ezzel,
hogy szívemre veszem individuumom,
és hajt a kényszer: írni kell tudom!
Állítólag
csak ki olvas, az ír is,
de én csak számolok, és nem megy az English,
Erre nem számítottak.
de ez csak afféle számadás,
attribútum áradás
magamról,
hogy hogyan lettem egyéniség,
de egy én is ki?
Kérlek egészíts ki!
Én csak buborékot mértem a Kaktusz
utcán. Tudom sokat tudsz
a modern szinopszisokról.
Csak egyet nem tudsz: ősnek
lenni, hősnek!
Mint mikor első versem
írtam, és minden egybe jut,
mint vízbe a levegő.
Telelő nyár, terelő szerető
emlékek egysége bennem.
Vagyunk mi felleggel
megvertek.
Az édenkertben lettek,
álltak
álmaink.
Hát miért nem nézünk hátra
már megint?
