Vannak idők, mikor a szavak hazudnak,
Egótól sipákolnak bennem,
Mert új dicsőséget akarnak maguknak,
S kihagynának belőle engem.
Dicsőség nélkül most szó nèlkül maradtam,
Gondolni kell, mégsem nyit szemet,
Napsütés felébredt nálunk a szabadban,
Érzem hogy hív, így ad lét teret.
Igen, ma egy zacskóban találtam néhány kaját a hűtőben. Kis csoportba gyűltek, összetömörülve. Kinézve pislogtak rám. Beszéltek.
A némaság most kifejezőbb, mint valaha, mint a szófolyam. Az a szófolyam, ami sosem volt valódi, mindig mesterkélt volt. Szerettem volna őszintének lenni, de megróttak érte, és én mégis őszinte voltam. Néha őszintén hazudtam tisztaszívemből! Ha véleményem volt megátalkodottnak lettem titulával, ha nem szóltam semmit, debíl. És íme, hogy nem szólok hozzá, végre helyére kerültek az igazságok. Mégsem ehetek olívabogyót, hát végre tudom. Ez az igazi őszinteség. A kis csuprok a zacskóban nem hazudnak, némán pislogva beszélnek nekem.
Mondhatjuk ezerszer, hogy szeretlek, ha egyszer sem teszünk érte semmit, és bár nem ízlik a bajor rozskenyér, mert felfújt fűrészporpuszedli íze van, mégis meg ettem a felét. - Á, nem volt otthon más! -mondhatom. De mégis, akkor sem jó, ha flóra margarint teszünk rá. (Na azt is utálom. Fújj, margarin, fújj! Éljen a VAJ! A teavaj, mert ugyebár TEJ A VAJ!) És nem is beszélve a sonkáról. És mégis ezt az összeállítást reggelizem, és konokul nem gondoltam arra, hogy miért nem eszek most vajas-sajtos ropogós zsömlét. Nem fogok hazudni a kompromisszumokért, és csak azért is megeszem a sonkáját! Az ízlés változékony dolog, de mégis ugyanolyanok maradtunk… és konyhakéseknek álcázzuk a bárdokat.
"...Alkotó lény vagyok, csak mikor alkotni kéne, akkor mindig elbizonytalanodom. Azt hiszem sokan vagyunk így, a fejünkben szárnyalnak a gondolatok, aztán leblokkolunk, mikor a megvalósítás lehetősége elénk tárul. Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy ne higgye el, hogy nem képes álmainak teljesítésére, mert mindenki képes csak a világ azt sugallja neki, hogy blokkoljon le... A világ annyira bonyolult lett, hogy visszarettenünk mindentől mert olyan bonyolultnak tűnik sikert elérni.
Én is így gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy a siker elérése érdekében egyedül saját magam vagyok az akadály. Azért, mert nem azzal törődtem, hogy mit tegyek, hanem azzal, hogy minek van értelme. Nincs semminek se értelme... lényegtelen, hogy mit teszünk, mert egyetlen értelem van a világon, és ez a boldogság... "
:)
Szeptember közepe volt. Találkoztam két ismerősömmel, két fiúval. Nagyon jó estét töltöttünk el mi hárman, aztán persze késő lett és egyiküknek el kellett mennie....jpg)
Ketten maradtunk. Esett az eső, sötét volt és fáztunk. Ő meg már nem volt józan, mondjuk én se, de akkor "Bé" olyan kedves és érzékeny tud lenni, mint amúgy soha. Máskor mindent megtett azért, hogy magabiztosnak tűnjön, és belső fájdalmait messze eldugja a mindenki előtt. Hát beszélgettünk. Azt mondta, hogy mindig is szeretett és soha nem akart engem bántani. Hittem neki, bár éreztem, hogy tőle mindez csak tiszavirág életű kijelentés... Mondtam, én is szeretem. Tudtuk, ez egyikünk számára sem jelent szerelmet, de boldog voltam a szokatlan gyengédségétől.
Átsétáltunk az alagúton, ami most jó menedék volt az eső elöl. Aztán megálltunk az alagút végén, és a csöpögő eső és a reflektorok függönyében átöleltük egymást. Olyan kellemes és olyan szép volt minden, mégis olyan sivár és reménytelen, és lélektelen. Ha megcsókolt volna én is viszont csókoltam volna, de mindketten tudtuk, hogy nincs rá nagy szükség. Arca érintése, a szemei és az illata viszont pont olyan volt, mint azé a fiúé akitől még aznap reggel búcsúztam el. Pont olyan volt mint ő...
De nem csak az ölelése, a lelke is pont olyan volt. Pont olyan sivár és szeretet nélüli. Pont olyan betegek ők. Pont úgy nem tanították meg őket szeretni, és én pont úgy ragaszkodtam hozzájuk. Azt hittem az én szeretetem, az én ölelésem majd mindent bepótol. De nem tudok rajtuk segíteni...
Annak a fiúnak ott az esőben mindent megbocsájtottam. Mindent amivel megsértett, sértegetett mások előtt, megalázott és fájdalmat okozott nekem. Igaz egyszer én is "lepondróztam" őt, mindezek után. Most már ilyet nem tennék, mivel tudom, neki a legnagyobb büntetése az, hogy nem tud magához senkit se közelengedni, ezért nem szabad őt bántani.
Nem szabad őket bántani, bár ők bántanak engem. Mégis miért ragaszkodom hozzájuk? Miért vonzódom hozzájuk? Olyan furcsa ez... Biztos, csak mert annak akarok szeretet és gyengédséget adni, akinek nincs...de és ők meg nem adnak nekem semmit. Nem tudnak. Kibeleznek csak... :( Viszont ha akarják, mindig meg fogom őket ölelni... Csak ölelni!
A betegség nem jó dolog... Hát mit csináljon a szegény kis gyermek... Hát fényképezik. Lefényképezi a körülötte elterülő káoszt, amit hiába szeretne rendbehozni nem tud. Nem tud, mert moccalni sem bír a fejfájástól, így kis fejét a párnára téve babrálja a telefonját...!
Mondhatni, semmise csináltam a hétvégén. Teljesen értelmetlenűl és fölöslegesen telt el ez a pár nap. Teljesen és értelmetlenűl. De mindez csak "mondhatni" dolog, mert megint nem néztünk a dolgok mélyére, csak a felszínen csúszkálunk. Mondom a felszínen. Mivel ami látszólag teljesen fölösleges, abban van az élet. Abban a néhány elharapott szóban, amit annyira nem akarunk kimondani. Abban van minden. És ha végre ki tudjuk mondani, akkor megváltozik minden. Látszólag egyszerű dolog, mégis mennyire bonyolúlt. Azért mert ott van legbelűl. Sokkal egyszerűbb ezer más dologról beszélni, mint arról amiről leginkább szeretnénk? Tényleg? Miért? Miért vannak titkaink, és miért félünk? Mert azt hisszük hogy a "nagyvilág" csak arra a felszínre kiváncsi? Lehet. De számukra mondhatni nem csináltunk semmit. Azt hisszük csak a feszínre kiváncsiak. Pedig mindannyian kiváncsiak vagyunk.
A felszínel csak a zsarnokok elégszenek meg. Neki nem kell a szeretet, csak hogy jó alattvalók legyünk. Persze azért lehet, de ők nem tudnak úgyse mit kezdeni a szerettel, mivel bennük ilyen nincs... És nem érdekli őket, hogy mi van bennünk legbelül, hogy mi van a felszín alatt, csak az, hogy jó arcot vágjunk mindenhez. Akár az ókori istenek a görögöknél. De zsarnok most is lehet az életünkben, aki lehet akár politikus, főnök,... apa is.
Remélem előző két bejegyzésemmel sikerült minden kedves olvasóm számára kellő mennyiségű vérfürdőt okoznom. Ha esteleg valaki még nincs ezzel megelégedve, és még szeretne egy kis vérengzést és botrány keltést, az csak írjon nekem, és annak külön írok még érfelvágásokról és gyílkos lányokról, nem is beszélve a vámpírokról. Hála a mai dráma órának, én mára kielégültem vagyis eljutottam a tetőpontig a katarizisig, hosszú bonyodalmakon keresztül, amikben meg volt a félelem és a részvét érzése is... És megnyugodtam... Nem sírok már... A szenvedés és a betejesülés egy pontban egyesül. Egy hullám csúcsban. Átlendültem rajta. Most megint csend van. Tűzszünet. Katapult. Nekem most jó. Talán. Vagy nem... Ki tudja. Ez egy boldog szomorúság vagy szomorúság boldogság. "Boldogok akik sírnak, mert vigasztalást nyernek!" Hát ma ennyit, jó éjszakát minden kedves olvasómnak.
A mese holnap folytatódik...
Addig is: Piroskát megette a Farkas. Hófehérke elhunyt ételmérgezésben. Csipkerózsika meg szinte örökre elaludt. Na és nem is beszélve Hamupipőkéről, akinek meg nem találta meg a Herceg a félpár cipellőjét és vissza kell mennie a mostoha nővéreihez padlót sikálni!
Remélem ezek után mindenkinek szép álma lesz! Jó éjszakát gyerekek!
