Talán én is szélsőséges vagyok. Egy-két szó, és ha még jószándákkal is mondják nekem, hirtelen összeomlik körülöttem a világ. Ez volt ma is. Összeomlott. És hiába mondtam, hogy nem számít a várat újra kellett építeni. Magam köré? Hát igen a metrón sírás elég érdekes dolog. Egyszerüen ülsz rajta, ahogy akárki más. Űlsz és bambúlsz, nézed a fáradt arcodat a túloldalon, és hirtelen szépen elkezdenek csorogni a könnyeid. Olyan meghökkentő és olyan hirtelen módon, hogy a mellettem ülő is kizökken az amúgy igen csak unott szerepköréből, és felém néz. Mint mikor egy áprilisi napon, mikor hirtelen "spontán hó" hullott. Egy filmrendező meg azt mondta, mennyibe kerülne ez egy forgatáson, amikor havazást kell csinálni, de már rég nincs hó. Hát igen, már hányszor megpróbáltam spontán sírni csak úgy hogy megtanúljam hogy kell, és tessék most még ez is sikerül, persze semmi érteleme, mert nincs forgatás! (szemérmes kuncogás)
De a hullámok, mindig ott vannak. Nincs állandóság az érzelemben. De hogy miért lettem ilyen szomorú? Nem tudom. Kicsinálnak a hullámok. Úgy érzem már minden rendben van, aztán jön valaki, és azt mondja: "F. el akarod adni magad?" Nem, nem kurvának nézek, és nem is rosszándékból mondták. Ez utóbbi méginkább "kicsinál". És bumm! És mikor azt hiszem, hogy már kiadtam magamból, akkor megint bumm!
De tényleg eladom magam? Nem, ez nem mondható. De mégis el adom magam, hát azért, hogy másnak jó legyen. Igen csak azért. Bátran eladom magam... De semmise történt, csak egy hullám. Kérdőre vonták a jószándékomat. Pedig én tudtam, hogy van. Tudtam, hogy jó. Tudtam, hogy nem kell sírni. De végtére még sírni is jó. Metrón sírni különösen érdekes. Egy számon sírni is jó. Legalább tudjuk, hogy hullámok vagyunk. Érzelmi hullámok. Lelkek. Tudunk szeretni és meghalni! Szomorúnak lenni. Eladni magunkat. Eladni a boldogságot? Nem, azt nem kell. Szomorúan is lehetünk boldogok...