Le akartam írni november huszonkilencedike történetét is, és a fejemben úgy vágtattak a gondolatok,mint ahogy akkor vágtattam hazafelé Magyarországra. De volt történtben egy pont, egy mélységesen szomorú pont. „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom…” csak ezt mondom el. Nem tudom, hogy akiről írom, azzal szemben mennyire vagyok igazságos, hogy a szomorúság csak benne, vagy csak bennem, vagy mindkettőnkben volt-e, és nem akartam továbbá a helyet sem elítélni, ahol mindez megtörtént, pedig szívesen leírom azt a szót, hogy Pokol!
Hajnali négy-óra negyven perc. Helsinki közepe, körülbelül mínusz tizenhárom-tizenöt fok, enyhén szemerkél a hó. A buszpályaudvart kerestem, de akkor még fel se tűnt, hogy (mint fél Helsinki ilyenkor) ez is a „föl alá van temetve”. Nappal legalább hat bejárata van ennek a helynek, de ilyenkor mindegyik zárva van, (egy kivételével persze, hiszen éjszaka is indultak járatok). Sehol se találom azt a bizonyos egyet és kicsit izgulok szokás szerint, de idő még van öt óráig, hogy ne késsem le az indulást. Embereket keresek, de nem nagyon vannak az utcán, csak egy helyen tűnik fel öt ácsorgó alak, egy gázmelegítő körül.
– Hol a buszmegálló? – kérdezem, számomra teljesen természetes módon. Semmi válasz. Pedig rám néznek… Újból ismételem: „Where is the bus station?”
- Bus station, bus station, bus station… – idő telik el, halkan és lelassítva hangzik a válasz, egy arcom mellett elnéző hatalmas szempárból. Azt nem mondhatom, hogy „átfutott a hideg”, de a szívem lórúgást kapott. „Rajtam senki sem segített, én sem segítettem, már nem tudok segíteni.” Értem. Vagyis nem értem. Ájultan lépkedek tovább… szédülök a „rúgástól”. Haza akarok menni, bebújni a takaró alá és zokogni… de már nincs erőm, itt fogok meghalni a …Pokolban.
Ennyi. Nem részletezem tovább. Ez csak egy mélységesen szomorú pont. (Amire nevetve emlékeztem vissza…)
