„De a megragadni pillanatot olyan nehéz, mint ahogy gólt rúgni. Nem sikerülhet, ha gondolok rá, mégis gondolni kell rá, hogy megtörténjen. Mégis akarni kell. És… repüljön, elrepüljön oda ahova kell. Az elme ebben a repülésben önmaga. Nem írtam le még a Madárt. Úgy, ahogy le akartam írni. Amikor elrepültem. És elszállt egy élet is belőlem. Amit igazán el akartam mondani, azt nem mertem leírni. Elfutottam fölötte, csak ne kelljen belelátni, ne lásson más belém, de ez nem jó út, figyelnünk kell mindenre. És egy írónak feladata van: annyira beszívtam Madárral, május kilencedikére virradó hajnalban, hogy nirvánás látomásaim lettek, és ahogy feküdtem az ágyon… és hihetetlen hányinger kínzott, csak egy valami oldotta fel bennem a rosszullét érzetét, amikor teljes agyammal azt kiáltottam, hogy: „Mindent szeretni! Szeretni! Szeretni! Mindent szeretni!” Igen. Előtte volt egy előző próbálkozásom is a: „szeretni Őt, Őt szeretni, Ő szeret engem”, az akit még nem szerethetek, de a Madár arra figyelmeztetett, hogy ez nem jó, nem jó út. Akartam látni! …De helyette egy hatkarú, táncoló istennőt láttam, aki körül minden, szivárvány színekben tündökölt. Új világot alkottam vele, Új Valóságot, és már nem voltak nyelvi nehézségeim."
Kedveseim! Készül!!!
