Lehet, hogy a depresszió alapvető okozója, hogy várunk valamit az élettől?

Persze nehéz úgy élni, hogy ne vágyjunk semmire, és nem is kell. Teremteni akaratból  lehet, és ez a vágy-beteljesülés folyamat meg általában úgy zajlik, hogy valamit akarunk és vágyunk, majd lemondunk róla, aztán jön a beteljesülés.
Mindenkinek vannak céljai az életével különben nem születnénk meg. Születésünk után, ahogy megtanultuk az alapvető életfunkciókat, és megtanulunk beszélni, kikristályosodik az elménk, és eszünkbe jut, hogy milyen terveink is voltak előtte. Ez általában tíz èves korig ez meg is történik, de van aki már az óvodában is tudja, hogy mi is szeretne lenni nagy korában. Később persze minden összezavarodik, de ez még tinikorban természetes. Ez az első csalódás kell a kiteljesedéshez.
A depressziós emberek egyik típusa, pont az aki nem jön ki a tini korból, és végképp elfelejti építő és nem pusztító vágyait. Amúgy a fel nem nőtt tinédszerek elég szép számmal vannak jelen a társadalomban, csak nem tudunk róla.
A másik depressziós tipus, akinek ugyan teljesülnek a vágyai, mivel lemondott róluk, de mivel lemondott róluk, már nem tud örülni a beteljesülésenek. Az ilyen ember fáziskésés problémás.
Számomra leginkább az okoz problémát, hogy a vágyimat képtelen vagyok kiverni a fejből, ez által nem tudok lemondani, és a beteljesülés meg várat magára. A dolog már teljesen agymenésessé válik, és igen, súlyos depressziót tud okozni. "Kivésném., ha tudnám hol van, a mélység, amitől holtan megvadultan remegek én, titkok frusztrált hű mezején."
Most tisztázódott bennem, meg hogy erre a "kivéséses" technikát kell "alkalmazni" amit amúgy már összönösen csináltam. Azaz direkt csalódás, rossz élményt, undort okozni az üggyel szembe, hogy lemondjak róla, elmenjen tőle a kedvem egy időre. A baj, hogy az egyik vágyam ösztönös kivésési kísérletei a visszájára fordultak. De ma azt hiszem sikerült rendesen kinyírnom magam. Kezdhetek örülni minden másnak.
Szóval ne féljünk a csalódásoktól, az csak egy jobb élet kezdete.

...avagy egy bűnös természet születése

(giccs cím)

Mazhovics Emesének bűnös természete volt. Mondják. Már három évesen molesztálta a szomszéd nénit, a csúnya csöngetési kisérleteivel. Igaz, a csengőt még fel sem érte, de a kisérlet már akkor bűnös vágyakat ébresztett benne. Sopánkodott is sokszor a szomszéd néni: „Bele kell halni ebbe a gyerekbe! Gyönyörű, de halálos! Vigyázz lelkem, legjobb lenne felkeresni egy pszihojógust, még mielőtt tovább fajulnának benne a vágyak!” - mondta Nyeszleg Mári néni Emese Anyukájának. Anyuka először tagadó választ adott. „Nem! Nem a én kislányom épp és egészséges, nincs benne semmi hiba!” De otthon rühelte Mesit. Mesi sírt. Egész éjszaka sírt és nem lehetett megvigasztalni. Nem kellett neki a kakaó, ezért aztán (mivel szavakkal kifejezhető választ nem adott sírásának okára) fel lett pofozva.
Mesi tudta magáról, hogy ő rossz. Kislány létére veri az ovis társait. „Igaz nem mindig, csak szükség estetén!” (A „szükség esete” fogalmat Mesi nem tudta definiálni magában.) És úgy, mit egy vadmacska! ...Mindenkinél erősebb volt és élesebbek a karmai...
Mesi hisztizik. Anyukája le akarja vágni a körmeit, és ő ezt nem szívleli, mert szüksége van még rájuk. A fésülködést viszont már jobban tűri, ennek is értelmes okai is vannak, vágni nem szabad a hajából, így ki kell kefélni néha... „Igazi fájdalom tűrő vagyok!” - gondolta Mesi. „Azt hiszik rólam, hogy nem félek a szuritól, pedig én rettegek a szuritól! Csak ezt jól titkolom...”
A pszihojógustól viszont már nem félt. De a pszihojógus annál inkább Mesitől. „Leveszem a harisnyámat!” - mondta Mesi... és a pszihojógus sokkot kapott. „Nem, nem, nem, nem, nem, neeeem, neeeeeeem, és akkor sem veszed le a haaarrrisnyááááááádat!” Mesi nem értette a pszihojógus problémáját, és közölte, hogy ő ugyan akkor is leveszi, „ha esik ha fúj”mert szúr! „Ennek a gyermeknek bűnös a termééészeteee, eeez a gyeeereeek őőőőrűűűűlt! Eeeeeez hűűűűűlyeee! Örüljön anyuka, ha a kisegítőiskolát el tudja végezni majd!” Mesi ordított, mint akinek vést vágtak a hátába.
(A következő pszihojógus viszont már azt állapította meg, hogy Mesinek különlegesen magas az intelligenciája, de ez nem lényeges információ.)
Mesi nem szerette a délutáni alvásokat az oviban. Nem szeretett mindenki előtt ágyba feküdni. „Megalázó!” - gondolta. A takarót viszont már annál jobban szerette magára tekerni. Ficánkolni is szeretett az ingatag ágyikóban. „Mesi aludjál, ne rosszalkodj!” - szólt rá az óvónéni, de csak nem jött az álom szemére. Egyesek néha szerencsések voltak az oviban. Értük jött az anyukájuk, és még alvás előtt hazamehettek. „Micsoda igazságtalanság!” - gondolta Mesi. Egy nap aztán az ő anyukája is érte jött. Mesi nem rakta ki az ágyat ebéd után, nyugodtan, boldogan és elégedetten ücsörgött az egyik kisszékben. „Jön az anyukám!” - mondta az ovónéninek. Az anyuka viszont nem volt ott. „Feküdj le!” - szólította fel az óvó néni. Mesinek végtelen boldogság volt ellent mondani, és határtalan erőt érzet magában, hogy a végsőkig kitartson. Hitte, hogy jönni fog anyukája! „Késik már megint” - gondolta, „húzza az időt, de ha megígérte jönnie kell!” (Ha meg nem...? Erre nem gondolt. Az a Halál, de Mesi attól se félt.) Hatalmas csata kezdődött. Kata néni minden idáigi óvónői tapasztalatát latba vette, a „ficakba” próbálta tuszkolni Mesit, míg az minden erejét bevetve küzödött eme megszégyenlítő elzárási mód ellen. A kislányt képtelenség volt legyőzni. Túl nagy erő van benne, „bűnös természet”... Már úgy tiz-tizenöt perce tartott a csata, amikor Mesi végre kiszabadult Kata néni karmai közül... és bömbölve kirohant az óvoda folyosójára... „Hová legyek?!”- sírt kétségbeesetten... de nem kellett sokat várnia a csodára! A fényre... „az alagút végén”...
Kata néni nem jutott szóhoz. Zihált a fáradságtól, épp úgy, mint Mesi... „Elnézést... csak nem akart lefeküdni, csak... nem tudtam, hogy jön érte az anyukája, hogy Ön jön érte...”
A győzelem vitathatatlan volt... soha nem érzett boldogság járta át Mesit, áramütésszerűen végig futott a melegség testén... Kétségtelenül megállapíthatjuk:
...Bűnös természet.... 

*