- Ki vagy? Mit akarsz? – kérdezte ijedten, álmából felébredve Szende Tünde, és fejfájós riadtsággal körbenézett, az éjszakai félhomályba burkolózott szóbájában. Nem látott senkit.
- A Halál vagyok! – szólt egy hang a szekrényből. - Tudod az a furcsa valami vagyok, akit Te oly gyakran szólongatsz! Hát itt vagyok! Eljöttem, hogy meglátogassam éjszakai börtönödet! Te akartad, hogy eljöjjek! Te hívtál! Te ölöd magad oly régen! Hát azt mondtad nem félsz, most mégis mitől ijedsz meg?
-El akarsz vinni? – kérdezte Tünde.
-Bizony miért ne akarnék el vinni egy ilyen gyönyörű testet! Kellesz nekem! – Azzal a lány lábához térdelt, az ágyára. – Ki ne akarna megkapni egy ilyen csodás combokat, egy ilyen friss nunát, egy ilyen hosszú karcsú derekat, és mindehhez csodás selymes bőrt! Nekem nem jut ilyen mindennap! Utálom már a roggyant vén testeket! Borzasztó! Borzasztó!- nyafogott tovább a halál- Csak egy kicsit adj magadból! Csak egy kicsit! – azzal irtóztató nyálkás nyelvével nyalogatni kezdte Tünde derekát, gátját és punciját, közben hegyes fogaival a combját harapdálta.
-Hihihijajjj, jajjj, hijajj! – Tünde nyüszített, és a fájdalom meg az élvezet elhomályosította a gondolatait. Undorodott nyálkás és rohadó testétől. Undorodott magától és a bűneitől. – Miért most? – sikította hirtelen. – Miért most? Pont most, mikor varázslataim épp célhoz érnének, most akarsz keringőt járni velem? Örök keringőt az Univerzum körforgásában?
-Te álmodtál a kerékbetörésről! –váltott hírtelen témát a Halál. – Te akarod keresztre feszíttetni magad… Hát ezt sem bírod elviselni? – és szélesre nyitotta ördögi mosolyát.
-Hát jó… börtönöm legyél csak, és ne végzetem! – és éjjeli szekrényén varázspálcájáért kotorászott. - Husss!
A halál kitántorgott a szobából, Tünde szemére meg még sokáig nem jött álom…
 

  És változnak az emberek?

Igen, azóta jobbkezes lettem! :P

Tessék megnézni az előzőket is!!! http://csorbacsillag.blog.hu/tags/vir%C3%A1g_gomba :D

Döntöttem!
Hosszú szenvedések, kísértések és félelmek között. Szerelmek és álmok, mániákus tenni, és nem tenni akarások között. Hát felfedem valódi énem kicsiny felfedezését! Nehéz volt idáig jutni, és hatása sem tudom, mikor múlik el, melyik csalódás feketíti be emlékét, hát elmondom most, mert amit mondok igaz, és bár az ember könnyen felejt, könnyen cselekszik, és könnyen esik bűnbe, amit nem azért bán meg később, mert szabályokat hágott át, hanem csupán a másnak okozott fájdalom miatt. Szóval nem akarok félni! A szenvedély bennem van, és bízom saját jóindulatom erejében. Elmegyek akár a pokolba is!:) Ha csak magam lennék ebben a harcban, az biztos bukást jelentene… de nem vagyok egyedül! Néha megijedek, hogy magamra hagy, (napjában úgy átlag hatszor) de sosem hiszek az érzésnek, és olyankor a halálra gondolok, mert ott Ő is ott van. (Azt hiszem, mégsem vagyok rossz Lujza! Hihi! Schiller tényleg zseni volt!)
Ahogy a kommunizmusban is a legjobb helyeken volt a legtöbb besúgó, hát nincs ez másképp az égben sem. A legjobb embereket kísérti meg a legtöbb ördög, és ahol sok az ördög ott van a legtöbb angyal is!
Isten mindent jóvá tud tenni, és mindenütt ott van, és íme egy nagyon egyszerű példa: megdöbbentem mikor megláttam ezt, hogy a HIM zenekar jelképe, ami állítólag egy „sátánista” zenekar, valójában egy szív és egy háromszög, ami a szeretet és Isten jelképe… Megdöbbentő!
Hát csak ezért írtam le nektek ezt a titkot!!!

:):):)

Még másfél éve írtam... az ember annyit változik, és elvet dolgokat... de ez valahol még mindig igaz...

"Tegnap annyi színész és művész között, külföldi színésznőnek látszódtam, olyan jól játszottam.hehe... Legalábbis egy több pasas is megkérdezte, "Te Németországból jöttél? Olyan európai kinézeted van!" Hát persze, honnan máshonnan jöttem volna. Tudtommal Budapest Európa! "Hát nem egészen, a filmben is azt mondták, hogy nem." Jaja, a filmben is azt mondták, ugyanis filmbemutatón voltam! Olyan filmet mutattak be, ami bunkó, primitív budapesti emberekről szólt, prózain. A káoszról, ami ebben a városban tényleg van, és csak a piáról és a szexről szól szinte minden. Na de, mindezt nagy örömmel és megértéssel nézte meg ugyanennek a városnak a legkifinomultabb, legértelmiségibb közönsége! :) Milyen szép, milyen szééép! :):):)
Úgy látszik összeesküdtek ellenem. Összefogott a bunkóság az értelemmel. :) Én csak széttárt karokkal ledöbbenve állok, és képtelen vagyok dönteni, hogy kellenek-e nekem az ilyen "kettős jellemű" emberek. Vagy akár csak "egy" is!

Tehát üzenem: HÜLYE! HÜLYE! HÜLYE! (Nem kell megijedni, nem az aminek látszik!)

Egy nő kioktatott este a szerelemről és a szenvedélyről. Azt mondta, hogy én bizonyára nem ismerem a szenvedélyt. Nem értem. Hogyne ismerhetném? Annyi féle szenvedély van... És azt is mondta, hogy a szerelemért sok mindent fel kell áldozni, és tökmindegy milyen a másik, csak a szerelem számít. Csak utána tudtam nem, hogy ennek a nőnek Hazánk egyik nagyon neves zeneszerzője a férje. Hát persze, és még ő mondja, hogy tökmindegy... Nem baj, azért elgondolkoztam ezen." 

És még mindig gondolkozom, hogy valóban tökmindegy-e?

Na jó, vállalom! :)

FEHÉR ARC A SÖTÉTBEN from Insomnium Film on Vimeo.

Ahogy tavaly, most is eljátszottam vele...

Január

A sötétség kezdete...

Febuár

Megtaláltam a "szemeimet"!

Március

Vizet inni jó dolog!

Április

"Rémfilmek" hava

Május

Miért pont ő?

Június

Ürességel a szivárvány alatt.

Július

"Már nem létezem."

Augusztus

Mert "vágyom rá, hogy mulatva világvégére elérjek!"

Szeptember

Skorpió.

Október

Ezért az álomért meg kell halni!

November

"November van és mégis szeretlek!"

December

Bezárva szabadon.

Máshogy gondolom most, mint ahogy gondolotam egy órával ezelőtt... a tánc hevében. A józan csönd elbátorítja az embert, és nem mer olyan őszinte lenni, mint amilyen őszinte akart lenni, a zene hatására. Mit gondolok 2010-ről? Már az is csoda, hogy gondolok bármit is. A jövőről nem lehet csak úgy gondolkodni. Az még tervezve is kiszámíthatatlan, sőt úgy még és még kiszámíthatatlanabb, mert aki ki akarja számítani a jövőt, annak a "nem beteljesülés" maga a kiszámíthatalanság, de aki nem számít semmit, az nem is csalódik, az nem lesz boldogtalan miatta.

Mégis ismerem ezt az új évet! 2009 a tökéletesség éve volt, és boldogan szerettem rút perceit. 2009 az én évem volt, és fájdalommal hagytam magam mögött. Fájdalmas és boldogtalan volt ez a fordulópont. Nehéz eső esett. Víz, víz, nehéz víz! Mindenki énekelt, csak én voltam egyedül. (Titkom ez, és most mégis elmondom, ez az őszinteség pillanata, és miért is ne legyek őszinte, bár nem hivalkodnék vele.) 2010 a fájdalom éve lesz, ha másnak nem is, nekem igen. Másnak nem is kivánnám, csak magamnak. És várom, hogy beteljesítsem a megszakadás boldogságát, várom ezt az évet, várom az újjat, és a boldog fájdalmakat, a küzdést és a munkát... Nem akarok mást, nem érdemlek mást. Az a bizonyos még nem fog eljönni hozzám, akármennyire is várom, és szeretném őt. De így kell lennie. Ha meg mégsem így lesz? Akkor abban mi lenne a rossz? :) Csak szeretni fogom...

Csak szeretni fogom... ezt az évet.

Boldi Karimarit! Tralláláááá trallááálááá

Csillagocskákat szordogálnak valahol, Karácsony van, ilyenkor hajlmos az ember hülyeségeket is csinálni, ponty. Pusszi, pusszi, cupp-cupp, vagy ahogy én szoktam csá-cumi-csá

hahh, lehet hogy eltévesztettem.. az a szilveszter, na nem baj majd akkor is idiőta leszek, mert hát kitérdekel az a szilveszter, ha Karácsony van.

Hát akkor Karácsony van, mert Salföldön volt hó, ha nem lett volna hó, akkor nem lenne kép.

ponty.

Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy nem képes varázsolni. Csak ült, és nézet ki az ablakon, nézte a hópelyhek csodás hullásat, de magában megszűnt minden csoda. Nem tudta mit tegyen, pedig rengeteg dolga lehetett volna, csodás ötletei voltak arra nézvést, hogyan tegye jobbá a világot, és hogyan segítsen mások boldogságán, de tehetetlen volt. Mindent meg akart tenni azért, hogy küzdjön a fájdalmak ellen, csak a saját fájdalmát nem tudta leküzdeni. „Hát én vagyok az oka?” kérdezte magától, és feje rábólintott. „Nagy feladatokat akarsz magadra vállalni, de magadat nem tudod leküzdeni!” mondta magának, és eszébe jutott az a mondat, amit pár hete olvasott valahol: „A legnagyobb győzelem a magunk felett aratott.” …és elgondolkozott: „Ha leküzdöm magamat, visszanyerem a varázserőmet? Leszek még olyan csodálatos, mint amilyen mindig is akartam lenni? Szikkrákat már szórtam, azt a varázslatot már jól tudom, de én tüzet akarok! Hatalmas, szenvedélyes, pusztító-jó tüzet! Jó tüzet, ami mégis éget és fáj!” És elmosolyodott. A szerelemre gondolt, amire annyira vár, de a kedvese nagyon messze van még tőle. „Hát oda szeretnék menni! Elpirult és szemei könnyesek lettek… de ez még titok! Nagyon nagy titok…”
A megoldást mégis nehezen látta be, hogy mit kell most tenni… „Türelmesnek kell lennem… magamhoz.”

Önértékelési zavarok???

"- Mondja, magának milyen önértékelési zavara van?
Ja, hogy csak önmaga szeretne lenni?
Hát ilyet??? Azt nem lehet. Nem lehet önmaga.
Hogy miért nem??? Miért egyátalán mer önmagának lenni?
Hát maga normális!
Igen, igen. Normálisokra nincs kereslet mostanában.
Micsoda? Hogy maga őszintén ilyen mint most?
Őszintén őrült?
Nem ez nem jó. Ezen változtatnia kell így, így nem megy semmire!
Nem, nem értem a kérdést, úgy érzi ha változat magán akkor sem megy vele semmire?
Jó, akkor szegye le magáról a rétegeket!"

A rétegeket. Ami körül vesz, kizár és befogad. Rétegekben élünk, rétegekben hiszünk, és rétegeket akarunk levetni. Ha egyátalán le akarjuk venni őket...

U.I.: A "réteg" egy több értelmű szó.

Fájó szívem önmarcangoló,
S a bűntudat belébarangoló.
Szorongó,
Szikár és kínhaló
Békét ki-beharangozó
Csengő,
És kínba tesz,
Míg csacsogva csalfán csevegsz.
Kihív e szerető,
Játékos csesztető,
Keblemen reszkető,
Érzés mi, sose tűnt.
Elmémbe sosem tűrt
Bűnt
Szeretnék irtani,
Írmagig.
Kinyírni,
Kivívni,
Kiszívni
Kaszálni
Kuszálni KÁOSZT!

„Boldog Beáta
Boldogan belátta,
Bűnben bolyongásának
Bére bánat.”

Sírni még nem bűn.
De nem érdekel senkit.

Szende Tünde látszólag békés tündér életét éli a nagyvárosban. Kedves, cseveg, énekel, beszél, de azt csak néha, (a csevegés nem összetévesztendő a beszéddel) iszik, fuvolázik, zenét hallgat, rágózik, kirakatot nézeget és metrózik. Látszólag. És néhányan el is hiszik róla, hogy ő épp ott tartózkodik, ahol látni vélik. De valójában mindez csak egy pillanatnyi helyzetmegoldó állapot, és nem a puszta valóság. Éppen arra ítéltetett, hogy normálist játsszon, de nem igen megy neki ez a szerep, ezért néha kicsit dühös is. Páran meg is kérdezték tőle, hogy mondja már meg miért olyan halovány az arca? De ő erre csak azt válaszolta: „Hát nyílván, azért mert elkaptam a H1N1 vírust!” Valahogy senki sem nevetett ezen a poénon… hmm. „Nem értem!" - gondolta - "Hát már vicces sem tudok lenni?” -kérdezte magától. „Akkor inkább lemegyek haza, rémregényt írni, Dosztojevszkij után szabadon!” Ez jó ötletnek tűnt, de olyan nehéz mégis most a lelke…

Ahhoz, hogy megértsétek, hogy most milyen a hangulatom ezt a zenét ajánlom mindenkinek, és már most úgy érzem, hogy rendkívül, és főleg indokolatlanul őszinte vagyok! Halál, halál, halál! November utolsó napja van, és egész nap az éjszaka látott álmom szörnyű brutalitása foglalkoztat. Megint egy olyan álom, amit meg kéne írnom, de van bennem egyfajta félelem, hogy amit leírnék, nem csak egy beteg lelkű lány élete lenne, hanem egyben az enyém is, egy bizonyos értelemben... meg talál lustaság is van bennem, de főleg inkább attól tartok, hogy csak még jobban felizgat a téma… Vannak dolgok, amik valahogy beleragadnak az ember életébe, és bár mindenki elől titkolja, a mániája megmarad, és a legrosszabb, hogy ezekről dolgokról sajátmagunk sem veszünk tudomást. Kifelé talán még undorodunk attól, amit elvakult perceinkben lazán véghezviszünk. Vajon bűn az, ami eredendően személyiségünk része, és olyas fajta mánia, amit már akkor is műveltünk, mikor még nem is tudtuk annak értelmét épp ésszel felfogni? És akik betegebbek valamiben, azok gyengébb személyiségek is? Vagy épp attól lesznek erősek, hogy megtanulják kordában tartani már gyermekkoruk óta a szenvedélyüket???

...

Azt hiszem jó ha néhanapján magunkba nézünk, és kirázzuk magunkból a feszültséget! (Mint ahogy ez a zene is teszi!)
 

***

Mennyei napsütésben tisztán kék vagyok,
S az elsodró reményben megnyugodhatok.
Szépséges halk derengés élni nem tanít,
Émelygő végtelenként szemembe vakít.

Torzuló álmaiban, lassan borzadok,
Szívesen felkavarnám e híg vízlapot.
Isten látó szemének nyugtát kedvelem,
Várom, hogy újra nyúljál hozzám kedvesem.

Tudom, hogy ott távol vagy, hol a nap sötét,
S eszményi éjszakádat nem köszöntöm én.
De múló a pillanat és sík vizű a lét,
Forr bennem lent nyugtalan, ami fent alél.

Igen, igen akarom, hogy belém merülj,
Nem csábít a hatalom, csak hogy ne kerülj.
Önmagadból váradat megépíteném,
Folyó leszek, áradat, s nyugvó fényed én.

A képért köszönet Esztergár-Kiss Dominak! :)

November 18-án délután ment el közülünk végleg... Már napok óta le akartam írni, hogy mit érzek és gondolok, de nem volt még sem időm, sem lelkierőm…
Napok teltek el azóta, de valahogy még mindig úgy érezzük, mintha itt lenne, mintha várna valaki otthon, mintha hallanám a lépteit, várom, hogy jöjjön kajáért nyávogva a hűtő elé, vigyázok, hogy ne lépjek rá a nappaliban… Furcsa, nem sírtam, csak aznap este, mikor elment, és mikor lefeküdtem megláttam a tetőtéri ablakot, ahol annyiszor kiugrott nővérem tiltása ellenére. Persze, mert engedtem neki. Úgy gondoltam olyan jó neki a tetőn, és mivel macska, ezért tudja mit csinál, és nem fog leesni, mert macska… Még nyáron elsirattam azalatt az ablak alatt… Egész éjjel ki akart menni, ugrált össze-vissza, de mivel csak egy kicsit volt kinyitva azaz ablak, hiába dugdosta a fejecskéjét nem tudta kinyitni. Aztán egyszerre megelégeltem a dolgot, és kinyitottam neki az ablakot, mire ő azzal a hatalmas vehemenciájával és erejével azonnal kiugrott, és hallottam elrohanó lépteit a tetőn. Majd csönd. Valószínűleg igencsak elaludtam közben, de kicsit később meg voltam arról győződve, hogy nem ugrott vissza. Kinéztem az ablakon és hívogattam, de sehol semmi, majd kimásztam, de akkor sem láttam semmit, megnéztem a szobában… de akkor már sírtam, és nem láttam. „Eltűnt, eltűnt, vége!” gondoltam, és nem tudtam másra gondolni, hogy itt csak a csoda segíthet… Eszembe jutott mindaz, ami Zoró volt, amit szerettem benne, és akinél nélkül üres lenne az életem. Csak azért imádkoztam, hogy még egyszer hallhassam a hangját… na, és ott volt a bűntudat is. Nem élem át, hogy még egy macska halálának én vagyok az okozója. Zoró miatt több macskánk is meghalt, akiket nagyon szerettünk. És többször is megkaptam, hogy én vagyok a hibás Auguszt haláláért, mert én hoztam haza Zorót. Bár nem tudhattam hogy Zoró leukózisos, legfeljebb azt, hogy Auguszt utálja a kismacskákat. Auguszt egy nagyon okos cica volt, és tudatában volt tehetségének. Egyszer, mikor nővérem Pesten, az ölében békésen doromboló Auguszttal Salföldre telefonált, és az épp ott tartózkodó Zoró hogylétéről érdeklődött, a macska a „Zoró” szó hallatán egy szemrehányó nyávogással fejezte ki véleményét. Ugyanúgy nem szerette, ahogy Zoró előtt a kis Morcellát, akit befogadása után három hónapra tragikusan elveszítettünk. Talán sosem fogadtam volna Zorót akkor be, ha nem fájt volna annyira Morcella elveszítése.
Zorót 2004. június 9-én vittem haza. Egy kis kusza 40 dekás fehete-fehér szőrcsomó volt, beragadt szemekkel. Ott ült a többi kóbor macska között, és volt benne valami mélységes fájdalom, és élni akarás. Nem volt sok esélye. Gyenge volt, kicsi volt és beteg. Úgy tűnt, hogy már anyukája sem lehet régóta, na meg testvérei sem voltak. Kilógott a sorból, és nem tudtam ott hagyni. Odamentem hozzá, és míg a többi macska elrohant, ő meg sem mozdult, csak mikor megfogtam akkor fújt rám egyet. Nem is látott szegényke, mert be voltak ragadva a szemei. Gondoltam macskanáthás, ez a betegség elég gyakori a kismacskáknál, és ha nem kezelik a betegséget, gyakran belehalnak. Nem tudtam Anyám hogy fogja fogadni, de mikor meglátta ő is beleszeretett, aztán ápolgattuk, és lassan úgy ahogy rendbe jött, de sosem volt teljesen egészséges, kicsit szuszogott, és sokszor horkolt alvásközben, állítólag megsérülhetett a kis orra valamikor.
Másfél évesen derült ki, hogy milyen beteg. Egyre rosszabbul volt, aztán eltűnt pár napra Salföldön. Én találtam rá a szomszéd kertbe… alig állt a lábán, akkor visszajött és délután hazavittük Budapestre, másnap meg az orvoshoz. Kéthétig ápoltuk, de nem sok javulás történt, majd mikor azt gondoltunk, hogy elaltatjuk, hirtelen lábra állt. Ő tényleg élni akart, biztosan azért tudott idáig is élni.
Négy évig volt velünk a lakásban. Mikor hazahoztuk, mi is ennyi időre számítottunk, hogy ennyit tud még élni, ha jó körülmények között van,(legalábbis az orvos szerint), és így is lett… három és fél évig semmi baja sem volt. Aztán hirtelen besárgult és hányni kezdett. Adtunk neki gyógyszert, és jobban lett.
Általában sosem látszott rajta, hogy beteg. Annyi kedvesség és energia volt benne. Különleges cica volt, másmilyen volt, mit a többi, kicsit szórakozott, és lökött cicus volt, ha valamit akart, azt nagyon akarta, ha nem, akkor nagyon nem. Furcsa szokásai voltak. Például a többi cicával ellentétben, ő kifejezetten szeretett kocsikázni, beült a kocsi hátsó ablakába, és figyelt, vagy alukált. A gyűlölt macska-szállítódobozba is „önként és dalolva” ment be, pusztán azért, mert szerette a dobozokat, minden dobozba szeretett belemászni. Na meg szerette a szívószálakat, minden szívószál kellett neki, amit csak meglátott. Nem nagyon tudott sohasem egerészni, de azért a legyeket mindig megfogta, na meg egyszer egy galambot is a gangon… de nem lett semmi baja, csak néhány tollal szenvedett hiányt, aztán Zoró berakta egy szűk helyre, ahol nem tudott mozdulni, és őrt állt felette.
Utolsó hónapjaiban nagyon vékony lett és csak a hasa nőtt… azt hittük megint hasvízkórban szenved, és ilyenkor le kell „csapolni” a hasát… Az orvos úgy vette ki a dobozból, mint egy kidobandó húscafatot… „Ez a macska súlyos májbeteg!” mondta, majd, hogy nem víz van a hasában, hanem a mája! „Ez már menthetetlen, úgy két-három hete van még hátra…” Borzasztó érzés volt, Zoró egyáltalán nem érzékeltette addig velünk, hogy beteg… legfeljebb kicsit többet aludt, semmi egyéb, ugyanúgy evett, kikérezkedett a gangra, beugrott az ölembe, dee voltak apró jelek… már nem játszott, nem jött fel hozzám az ágyhoz, és… néha hányt. Akkor sírtam, mikor már csak pár napja volt hátra, és láttam, hogy szenved. Akkor sírtam. Rossz volt szenvedni látni! Az rosszabb, mint, hogy már nincs közöttünk.
Milyen lehet a macskamennyország???
Anyám vidékre vitte elaltatni, az ottani orvos majdnem sírt, mikor meglátta, olyan rossz állapotban volt már…

Szeretni, szeretni. Csak állni, állni az utca közepén és mondani, gondoli, érezni, senki vagyok és mindet akarok. Nem gondolni arra, hogy hogy, miért-mikor-minek, miaszarnak-bazdmeg, mivel. Senki vagyok és minden. a mindekkik között a mindenkik-senkik senkik között jártam, és nem éreztem a hangokat a lépteket a vágyakat. Szarjatok le, szarjatok le én táncolok! Akkor is táncolok!!! Tánc, tánc, tánc, tánc, tánc, és még akkor is tánc, ha már rég nem tánc. Ha már rég nem dal. De dal. A gondolatom nem írhatom le olyan gyorsasággal, ahogy azt indivídumom és nyelvem követelné, ahogy összefüggő kimondhatatlan értelmek lennének. De nem mondhatom ki, nem mondhatom... mert nem akarom. szeretni szeretnék, szeretni szeretné, szeretni szeretnék...

...avagy az őrűltségnek nincsenek határai...

Egy rokonlelket találtam.

És ne felejtettem el! PÉNTEK TIZENHARMADIKA VAN! (ráadásúl novemberben:)) ÉÉÉLJEEEENEEEK A BOSZORKÁÁÁÁNYOK!!!!!!!!!!!!

Boldog Születésnapot kedves Dosztojevszkij bácsi!

Ma lenné száz valahányadik éves! (Most nem nézek után…) Nagyon örülök, hogy ma van a születésnapot, mert én nagyon bírlak Téged!

Nem tudtam, hogy miért is vonzódok hozzád annyira már 11 éves korom óta, mikor még gyakorlatilag azt sem tudtam, hogy ki vagy, csak a Karamazov testvéreket adták a rádióban, és persze kérdezősködtem a szüleimből, és mondták, meg hogy miről szól az a regény, és akkor én megállapítottam, hogy Te egy zseni vagy, és Téged a példaképemnek választalak, (ja igen, hogy most idézzek valakit, „fan” lettem!:D) pedig ez nem gyakran fordult elő velem se akkor, se most… Ezért még múltkor megnéztem, a wikipédián az életrajzodat, és mikor láttam hogy november 11-én születtél, akkor nem is olvastam tovább, ez mindent megmagyarázott! (Jaja, még mindig 11 a kedvenc számom… ez misztika, számmisztika, ha úgy tetszik, meg egyebek! De véletlenek nincsenek, a többit meg leszarom… :) )

Na és a Bűn és bűnhődésről nem is beszéljünk! Életem legborzasztóbban gyönyörű nyara volt, mikor Réfi tanár úr feladta kötelezőolvasmánynak! Én azon a könyvön behaltam! Én teljes mértékben átéltem, sőőőt még éjszaka is… Valahogy annyira telitalálat volt… telitalálta a lelkemet. Biztos voltam benne, hogy nem tévedtem korábban, és hogy tényleg fontos vagy nekem!

Szóval, most a szülinapod alkalmából elhatároztam, hogy a Félkegyelműből olvasok legalább 20 oldalt, vagyis a 412 oldaltól eljutok legalább a 432-dikig! :)

Na akkor megyek is! Puszi!!!!!