Nyolc éve erről álmodtam... 

A kis tündér lányok láthatatlanul élnek, de mégis, milyen furcsa, hogy ismerik őket. Különböző formában jelennek meg az emberek előtt. Alakot cserélnek, mosolyognak, hallgatnak, kritizálnak, énekelnek, egyedül vannak. Gyorsan forog az idő velük, és tündér szárnyaikat gyakran váltogatják. A nem létező tündérlét, mesebeli valósága átszellemült szerelmes tekintetekbe csöppen. Szörnyű. Ez aztán borzalom. Borzong-boldog-borzalom. Miután borzalom fürdőt vettek a tündérek, kipihenten mennek tovább.

Való Viola tehát hátraszaltó közben nem rakta ki a kezét, és, ééés… Sajnos felsült vele. Túlélte. Fejebúbjának első harmadával érintkezett a földdel, és szemében hiába látott csillagokat, nem történt vele semmi. Ezután még többször próbálkozott a kísérlettel, de mindezidáig sikertelenül. Jelenleg ő tartja a fejreesésbe meghalás sikertelen kisérleteinek világrekordját. A tanulságról meg maga a tündérnő vall internetes naplójában (http://valoviola.csorbablog.hú.ha) ebből idézünk most pár sort:

A világ nehéz sóvárgás semmiség. A világ elemezhetetlen értelem. A világ vágy de mégsem az.
Meghalok.
Nincs olyan, hogy valami jó volt. Nincs olyan, hogy valami rossz. Nincs olyan, hogy valamit megcsináltál.
Meghalok.
Befejezetlen múlt a sorsom. Nem is akarok mást, mint éber gondokat. Ha nem küzdhetek, nem vagyok élő.
Meghalok.
Tudom hogy jól mondom azt mit hiszek, és szeretem az embert magát.
De ki nem állhatom a magányt.
Ahogy a halált,
A halált se bírom.

Valaha tényleg tudtam festeni 

*

Valami mást látok, valami mást érzek,
És nem vérzek
Most el nem vérzek!
Ahogy még harmadikban
a gaz Ági néni
szerette volna.
Hát jó.
Hát jó most így
Jó a víz.
Jó a víz
Jó, hogy mindig kijön
Könny-könnyen jön
Meg egyéb helyen
Nedvesen.

Szóval most annyi víz van,
hogy nem a torkomon
jön ki-a hang harang,
mennyei vágyam álmos éhes éjszakák látomása vágya mászik
valami mást látok, valami mást érzek
és félek,
és félek
úgy hívják idő és végzet.

Azt hiszem most sem hagyom abba, az mit el se kezdtem. folytonos igazság.

Szende Tünde minap elvonult a mélybe, hogy fékezetlen vágyait magából kikaparva, elvetéljen. Éppen meghalt. Lakása ajtaja előtt sorokban álltak a részvétet kinyilvánítani vágyó ficánkák tömege. Nem sikerült nekik. Ugyanis nem volt kinek kinyilvánítani a részvétet. Ráadásul egy pimasz sebész is visszatartotta őket, aki épp Szende Tünde bal kezét hímezte.
- Kérem fáradjanak ki! – mondta a sebész. – Így nem tudok koncentrálni az alkotói szabadságomra! Őőő, akarom mondani, az alkotói rabságomra! Igen, így egészen helyesnek érzem ezt a megállapítást! – dünnyögte maga elé az utolsó mondatot. – Naaa, kééérem! Még a végén, lányos zavaromba, odavarrom Szende Tünde bal kisujját a jobb combjára! Természetesen belülről határolva… hű milyen meleg van itt… Ne ugráljanak, ne ugráljanak! Úgysem látnak semmit! …hehe majd én… én mindent… hehe, többek között ezért mentem sebésznek!
Eközben Szende Tünde jobb kisujja fickándozni kezdett.
- Na mégis csak élek! – mondta Tünde. – Ne már! – kiáltott fel. – Miért varrtad görbén össze az én egyenes ereimet? Az én ereim egyenesek és ötágú csillagalakban metszik egymást! És én mindig ezen egyenesek mentén vágom fel őket! Használok hozzá vonalzót is. Jaj, ha tudnád milyen nagy munkát, és erőfeszítés igényel egy-egy érfelvágás! Ráadásul csak a jobb kezem fogható ilyenkor munkára. Vonalzó, kés, türelem… az érzéketlenségtelenítő injekcióval már nem babrálok… minek az. De varrjál, bocs... várjál, ez most itt egy szívecske?
- :-)
- Szeretsz?
- Hümm-hümm.
- Azt hiszem már megint elfelejtettem kikapcsolni a besugárzást. – mondta Szende Tünde, majd hirtelen felkiáltott.- Jaj, mennyi ficánka van itt! De jó! Sziasztok drágáim! Cuppola, csá-cumi-csá! Hííí!
- Na most nem menekülsz! - vágott közbe ingerülten a sebész. – Csak semmi cuppola mindenkinek!
Azzal a sebész, odavarrta Szende Tünde bal kisujját, a jobb combja… mellé.

Szupp! Na itt van fent a kis mesécském: www.patakymk.riti.hu/index.php Ígyhát, én is közzé tehetem, ha már úgyis közzé van téve sok egyéb mesécskék mellett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, és annak egyszem csúnya leánya. Nagyon szomorú volt a király, hogy csak egy leánya van, és az is olyan csúnya, hogy hetedhét országba eljutott már a híre.
- Hogyan fogom férjhez adni egyszem csúnya leányomat? – sopánkodott a király – Sosem fog ő így férjhez menni!
- Ne aggódj drága édesapám! – vigasztalta a királyt a csúnya királykisasszony. – Nekem nem is tetszik ez a sok kinyalt királyfi, ilyenekhez nem akarok férjhez menni! Mindegyik királyfi olyan túlcicomázott ficsúr és beképzelt bájgúnár, csak az öltözködéssel törődnek, hogy mindig a legdivatosabb nadrág, cipő és póló legyen rajtuk, a hajukat meg „trendire” vágják és zselézik minden reggel!
Telt múlt az idő, egyszer a király nagyon megbetegedett. Hát magához hivatta egyszem csúnya leányát.
- Édes egyetlen csúnyácska leányom! Kérlek, teljesítsd nekem utolsó kívánságomat, mielőtt végleg elhagyom ezt a földi világot! Találd meg a férjedet, kit igazán szeretsz, és én cserébe ráhagyom egész királyságomat!
Így aztán a csúnya királykisasszony vándorútra indul. Bejárt városokat, falvakat, hegyeket, völgyeket, de csak nem találta a férjét, akit igazán szerethet.
Egy nap egy mélységesen sötét erdőbe érkezett, ahol végre megpihenhetett egy fa tövében. Alig hogy lehunyta a szemét szólítani kezdte valaki:
- Csúnya királykisasszonyka, csúnya királykisasszonyka! – szólt a hang. – Csúnya királykisasszonyka riadtan körülnézett és megpillantott egy fekete ruhába öltözött kócos hajú fiút, amint épp egy bokor alól mászott ki. Szeme körül sötét karikák voltak, és csak világos kék szemei látszódtak élesen a sötétben.
- Csak nem Te vagy a világhírű Viktórius Vacak Vince? – álmélkodott a csúnya királykisasszonyka.
- De bizony én vagyok az a világhírű Viktórius Vacak Vince, de mit érek a világhíremmel, ha az emberek annyira szeretnek, hogy majd megölnek a szeretetükkel! Úgy szeretnek, hogy majd széttépnek a rajongók, ezért is van mindig monokli a szemeim körül. – mondta szomorúan Viktórius Vacak Vince és hatalmas könnyes szemekkel nézett a csúnya királykisasszonyra. – Ide az erdőbe is csak előlük menekültem! Azt hiszem, már nem bírom tovább… Deee …Te mindig is tetszettél nekem drága csúnya királykisasszonyka! Te olyan szép vagy!- majd mintha súgta volna – Szeretlek!
Csúnya királykisasszonyka nagyon elcsodálkozott, ilyet még soha senki nem mondott neki.
- Én is szereltek, Te világhírű Viktórius Vacak Vince! Mindig is szeretlek, mikor hallgattam a „csúnya” hangodat a kis mp3 lejátszómról, szomorúan üldögélve a palota egyik erkélyén, és krokodilkönnyeket hullattam.
- Sose búsulj édes csúnya királykisasszonykám!- mondta hirtelen világhírű Viktórius Vacak Vince. – Leszek a férjed!
Azzal boldogan hazamentek a palotába, hatalmas lakodalmat csaptak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 

Szende Tünde tizenöt éves volt, mikor másodszor találkozott vele-a barátnője emlékezett rá, mikor még csak nyolc évesen együtt agyagoztak egy rajzszakkörben. Szende Tünde csak a fenekéig érő hosszú szőke hajára emlékezett.
- Milyen furcsa, Te vagy a legrégebbi barátnőm! – mondta a barátnő két év után, mialatt szinte semmit sem csináltak együtt. Az életre nevelő Depresszióképzőbe jártak, és mindketten jól tanultak, furcsak mód, pedig Szende Tünde sosem tanult, barátnőjéről meg meg volt győződve, hogy boszorkány, és fondorlatos erejével befolyásolja tanárait, akik ezért csak 5-ös osztályzatot képesek neki adni.
Mindketten gyűlölték a kötöttségeket, de mániákusan betartották az előírásokat, csak hogy ki ne derüljön, hogy káoszt gyártanak futószalagon éjszakánként az illegális kínai exprort ellen küzdve. A nagy munka hevében, az iskolába még egymásról is elfeledkeztek, és már csak az motiváltak mindkettőjüket, hogy jól felkészüljenek az éretlenségire
…
és sikerült!
 

Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen! Éljen… most egy kis pihi. Folyt. köv.

*

Le a szemét cocalólistákkal!
Elegünk van a feketelé(vés)ből!
Ronda vörös!
Fúj, fúúj, fúúúúúúj! Blöeee!

Éljen a Fanta!

*

*

Feltüzeltük az erdőt.
Milyen jó a sötét fák között
Belegabalyodva néhány ágba
Menekülést képzelve
Élve rejtőzve
Félve bátorkodni.
Tűnve élünk
Szeretve a halált,
Hogy majd akkor is
Együtt leszünk hatkor
Mechwárt ligetnél.
Ha holnap volna
Nem tanulna ma senki...de így sem, és így is.

Szösszenet, szösszenet... ami csak a semmiben létező életben van. 

Egyszer egy róka meglátott az erdőben egy farkast. Nyomban üldözőbe vette. A farkas ijedtében felszaladt egy fára. A róka a fa alól udvarolt neki, hogy jöjjön le.
- Gyere le Te szépséges farkas, Te éjszakák üvöltő gyönyöre! Te szépséges karcsú farkas! Gyere le!
- Nem. Nem jövök. Félek tőled. – makacskodott a farkas a fán.
- Tőlem? Hát tőlem nem kell félni, én csak egy róka vagyok!
- De! Na jó, akkor csúnya vagy!
- Hogy lennék már csúnya? – nyájaskodott tovább a róka –Hát nézd meg milyen szép színű a bundám?! Élénk vörös! Sokkal szebb színű ám, mint a Te ócska szürkéd! Teli van élettel, erővel, a nyár színe a szenvedély színe, nem ilyen elha…
- Fújjj!
- Akkor nézd meg a farkamat! Milyen szép vastag és lompos, és nézd itt a farkam vége másmilyen, itt fehér, és nézd, hogy fel tudom borzolni! Nem ám olyan satnya kis farkas farok ez!
- Nem akkor sem! Akkor sem jövök le, fújj!
- Igazán mit csökönyösködsz! – szólt hírtelen, a fa alá lépve a farkas anyukáka – Akarhatsz jobbat ilyen kérlelőnél? A rókabunda nekem is ínyemre való! Igazán mit akarsz? Nagyon jó parti lenne!
- Farkast akarok! Farkast! Olyat mint én! Farkast! Egy szép farkas fiút. Fehér pofikával, világos szemekkel és fekete kontúrral a szeme körül. Na és persze cirmos bundával és hosszú vékony lábakkal, ja és legyen cirmos a mellső lába, az olyan szexi. És gyönyörű hangon fog üvölteni nekem. És nem csak nekem, az egész erdő csodálni és hallani fogja a hangját!
- Na ne bolondozz már édes kis lányom ilyen farkas nincs is. Kevés a farkas, nem tudtad? Gazdasági vállság van. Kihalandó faj. Farkas infláció.
- De… én… farkas…
- Ez sajnos családi vonás náluk. – szólt a rókának, a bokorból előmerészkedve, fontoskodva és baráti hangvételben a nyuszi. – Emlékszem, már a nagyapja is farkas volt!
- Csakugyan? – csodálkozott a róka. – Ebben az esetben inkább lemondok róla. Most jut csak eszembe, ehetek mást is vacsorára. - és mélyen a nyuszi szemébe nézett.

- Anyu! A tündér lányok sosem lesznek szerelmesek? – faggatta öt éves korában anyukát Szende Tünde.
- Nem tudom kislányom, én még sosem voltam tündér, nem tudom.
- Deee, tudnod kell! Ki lesz egy tündér lány férje?
- A tündérek… - kezdte kissé türelmetlenül Tünde anyukája – Tudod ők egy másmilyen világban élnek, sokszor egyedül egy üvegpalotába zárkózva, vagy csillogó társaságokban csillogtatják erejüket, vagy csak repkednek az égben, hogy kin kell segíteni. Elfoglaltak nagyon, nem szeretik feladni a szabadságukat, ezért aztán általában nem mennek férjhez, és nem is szerelmesek.
- De jó nekik. – mondta szomorúan, a kicsi Szende Tünde. – Akkor én így sosem leszek tündér. Bárcsak nem lennék szerelmes!
- Ó dehogy, ne mondj ilyen butaságot! Te még nem is voltál szerelmes, nem is tudod milyen az!
- Dehogy nem, már nagyon rég tudom. – mondta elkomorodva a kis tündér jelölt – Most is szerelmes vagyok nagyon!
- Na és kibe?
- Hát nagyon szerelmes vagyok, öt fiúba is! A debreceni Sebibe, az ovis Jancsiba… a másik három „titkos”. - Szende Tünde anyukája mosolygott, de nem szólt semmit. Gondolta nem beszél a szerelemről. – Ugye ez szerelem? Jancsival már elvesztettem a szüzességemet asszem… szerelemből puszit nyomtam az arcára. Már nem vagyok szűz, de nem is baj, én úgysem „szűznek” születtem. De már sosem lehetek szűz? A tündérek szüzek? Én gyenge vagyok, hogy tündér legyek, nekem csúnya titkaim vannak. Szerelmes vagyok. Nem érdemlem meg, hogy tündér legyek.
- Ne aggódj, hallottam már tündért, aki szerelmes volt egy negyven éves gyerekbe.
- Sosem nőtt fel? Azt hogy csinálta? Nekem is kéne ilyen varázslat.
- Hát úgy, hogy beleszeretett kisfiú korában a rajzfilmekbe, és csak egész nap csak azokat nézte, és rajzolta. Igen, először nézte őket, nap mint nap, aztán elhatározta, hogy ő rajzfilmkészítő lesz. És csak rajzol, rajzolt, és közben elfelejtett felnőni, kisfiú marad még negyvenévesen is.
- És a tündér?
- Kajlának hívták, és Óperenciás tengeren túl lakott, rettentő messze Nagyon híres és gazdag tündér volt, de már majdnem negyven éves volt, és magányos. Borzasztóan unatkozott, hát egy nap rajzfilmkészítő versenyt hirdetett. „Az a felnőtt, aki a legjobb rajzfilmet csinálja a gyermekeknek, az nyer!” A negyvenéves kisfiú nyerte meg a verseny, és elutazott Kajla tündér birodalmába, ahol azonnal egymásba szerettek.
- És elvette feleségül a fiút?
- Nem, azt a fiúnak kellett volna, de ő még gyerek volt, és a gyerekek még nem házasodnak. Kajla ezért meg is haragudott rá, és megparancsolta neki, hogy azonnal nőjön fel. A fiú cserébe fiatalságot kért a tündértől, így Kajla húsz évessé változtatta.
- És akkor megkérte a Kajla kezét?
- Nem. Elhagyta.
- ???
- Meglátott egy csodaszép húszéves tündérlányt, és mindketten egymásba szerettek, szerelem első látásra!
- Jajj, de kár! Akkor ők összeházasodtak, ugye?
- Nem, nem ők sem. A fiú még nem volt túl lelkileg, a Kajlával való másféléve tartó kapcsolatán, a tündér lány szíve meg nem volt teljesen üres, átok ült rajta. Már tizenegy éve, tizenegy hónapja és tizenegy napja egy árnyképbe volt szerelmes. A fiú csak az árnyképre hasonlított, de nem volt az.. aki... belebetegedett.
- A tündér lány? Ő sem lesz már igazán szerelmes?
- De biztos, csak ő tündér…
- És Kajlával mi lett?
- Halálos beteg lett. Elvesztette a szépségét, a vagyonát, és persze legelőszőr a varázserejét. Tönkrement, és meghalt.
- Neee, az nem lehet! Azt neee! Ne így legyen vége, szívd vissza!
- Na jó, a fiú visszament hozzá, és még romjaiban is szerette Kajlát, az utolsó leheletéig. Elment érte a korházba is, és kitartott mellette. Így még szebb volt neki elgyötőrve, nem volt már gőgös és hatalmas tündér. A szerelem meggyógyította a Kajlát, és egy kislányt szült neki. A fiú boldog volt, hogy gyermeke van, mert volt kivel rajzfilmet nézni, Kajla viszont nem mindig örült, neki, mert nem csináltak mást, csak egésznap a tévét nézték.
- Hisztizett?
- Igen. Hisztizett.
- Ő is hisztis tündér? Vannak hisztis tündérek? - örömködött a kis Szende Tünde.
- Előfordul.
- És a fiatal tündér lány?
- Ő tényleg meghalt, az átok elvitte. A szerelem tovább segítette, de ezt senki sem tudta. A tündérek nem szerelmesek, nem mondtam már?
- De hát Kajla is szerelmes lett, és lett férje is.
- Akkor már nem volt tündér.
- Tündér akarok lenni, szerelmes tündér! – kiáltotta a kislány, és majdnem hulltak a könnyei – Miért ilyen rossz tündérnek lenni, miért szenvednek a tündérek…? Ne, ne, ne válaszolj, Anyu! Meghalok. 

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer Nagy Kaotánka erdő szélén iciri-piciri katicabogárka, név szerint Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta. Magányosan élt, mert ugyan a Nagy Kaotánka erdő közepében még sok-sok más iciri-piciri katicabogárka lakott, az erdőszélen csak Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta lakott, kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójában. Punkta nagyon szomorú volt, mert hiába volt kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikója, őt soha senki nem látogatta meg. Egyetlen egy erdőben lakó katicabogárnak sem jutott eszébe, hogy kimerészkedjen az erdőszélre és meglátogassa Pöntyöri Pettyeri Pöttöm kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójában, és elhívja őt játszani az erdőközepébe, ahol a többi iciri-piciri katicabogár egésznap csak fogócskát, bújócskát, szembekötősdit és verekedőzést játszott a legnagyobb békében egymás között. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta nagyon szeretet volna játszani a többi bogárkával. Vágyott, és várta, hogy mikor látogatja meg őt is valaki.
Egyik nap kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójában, egyik ablakában ücsörgött, és épp nézegette a megmozduló leveleket. Hirtelen azt képelte, hogy a levelek mögött érte repülő katicabogárkák mozognak. De nem így történt, most sem érkezett hozzá senki. Nagyon szomorú lett, még a csodás napsütés sem tudta megvigasztalni. Hát mit volt mit tenni, kilépett kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójának ajtaján, ééés… hupssz. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta oly rég volt a házán kívül, hogy el is felejtette, hogy az a levegőbe nyílik! Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta ezért hét nem tehetett mást, szétnyitotta szárnyait és repülni kezdett.
- Jajj, de milyen messze van még az erdőközepe! – mondta magának. – Addig biztosan nem jutok el! Addig biztos megéhezem!- gondolta, és ebben a pillanatban meglátott a távolban egy kis csillogó pöttyöcskét. – Hűű, mi lehet ott? - kíváncsiskodott magában. - Addig biztos elrepülök! – mondta, és odarepült a csillogáshoz. Egy harmatcsepp volt az egyik levélkén. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta azonnal megitta a harmatcseppet és nagyon jól esett neki, új erőre kapott tőle. Tovább repült hát befelé az erdőbe. Egyre sötétebb lett az erdőben, Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta félni kezdett. – Félek a sötéttől!- mondta, és már-már azon gondolkozott, hogy visszafordul és visszatér kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójába, de ekkor megpillantott az erdő közepe felé egy tisztást, virágzó fákkal. – Hű de szép! –kiáltott fel Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta. –Oda elrepülök!- El is repült és megpihent az egyik virágzó fa levelén. – Ó, itt milyen finom csemegék vannak! –mondta, mikor kis levéltetveket talált az egyik levélen. – Ez a kedvencem!- kiáltott fel mosolyogva, és jóízűen lakmározni kezdte őket.
- Hupsz most meg vagy! – kiáltott rá valaki hátulról – Te vagy a fogó!
- Ki vagy Te? – kérdezte meglepődve Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta az ismeretlen katicabogárkától.
- Hát te nem játszol? Gyere játssz velünk fogócskát!
- Az hogy kell? - kérdezte Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta.
- Hmm… még nem játszottál soha? Honnan jöttél?
- Az erdőszélén lakom. Nem ismerek senkit. Nem játszottam soha senkivel, és nagyon szomorú vagyok!
- Ó, Te szegényke! – mondta az ismeretlen katicabogárka – Hát ezt nem szabad! Gyere bemutatlak Mindenkinek, nálunk sohasem unatkozik senki! – és az ismeretlen vigyorgott, majd elrepültek ketten a többiekhez. Pöntyöri Pettyeri Pöttöm Punkta egészen estig csak ismerkedett, annyi barátja lett hirtelen és már egyáltalán nem vágyott vissza kicsiny körpanorámás, összkomfortos és levéltüzeléses házikójába.
Talán még most is a Nagy Kaotánka erdő közepén játszik Mindenkivel… ha azóta meg nem halt.
 

*

Csendesen zúg a dal,
Bennünk harsog a baj,
Elvisz a mély
metró, költeményként
zúgó szerelvény.
Reggel hétkor
kormok.
Visszamorgok
ráncos, nyugtatókon
élő szabadokra.
Ez nem „hab a tortán”,
Ólban hadakozván
fojtott nyugalomba
rázó unalom. Ha
zümmög zakatolva
fülemben, a pokolnak
kínálata szól,
ha szólna,
De pont a gombot nyomom.
Leteszem, lerakom.
Töröm, tolom.
Tolakodom.
Vagyon
agyon
nyom.

„Nyomd ki,
Csak gond gong!"

Ma egy boldog nap volt
Szememben hajam,
Remény sugara volt
Mi mocorgott
Mert én ma
Szép vagyok
A Semmitől.
És nézek, mert
van türelmem
Azt mondjátok, hogy nektek
Ilyen vers kell álmos kedden
Szertelen és
Rímtelen.
Emlékedbe véshetem
Hogy nincs nekem ihletem
Rímtelen.

Se rímmel.

Sírnak csak az igaz szavak,
Sírok én is elmém szabad.
Sírom szabad
Síkon szalad
Szívom szavad
Szívem szakad.

Hazudjak?
 

(Ma egy ilyet láttam)

Szende Tünde nagyon keresett valamit a fejében.
- Nem létezik, hogy nincs benne semmi! – bosszankodott – Nem igaz, hogy hiába keresem a mondatokat, nem találok egyet sem. A halálra gondolok, a tehetetlenségre, arra, hogy nem élvezem, amit csinálok, és ez nem mehet így tovább! Borzasztó érzés mikor feltűnik újból és újra. Rosszabb, mint a rémálom, hát miért nem érzem a mondatok túlhevített ízét? Vagy csak keserűen…
A pillanat mégis sokkal jobb a jövőbe tekintésnél. Hát Szende Tünde hatalmas társalgásba kezdett, és kitöltötte üres perceit, míg újra nem jönnek benne az ízek. Néha nem szolt. Szaggatottan jöttek belőle a szavak. Bukdácsoltak benne. De élt.
- Hát szükségem van a fényre! Elfogytak a szikráim a sötétben. Fény nélkül szikra sincs. – És hóvirágos levegőben áztatta az orrát. – Hát jön! Hát jön végre, itt van, itt lesz! …Lejártam a lábam a télen, és elzenéltem a hangomat a lázban. Mégis bukás lett és szorongató érzés a szenvedélyből. Üresen kattogok, mint az érzés nélküli ember, összenyomtak, mint a piskótatortát és kifolyt belőlem a csokikrém.

Az író az életben szótlan, a színész a valóságban nem él.
 

*

*

Emlékezz a jövődre, és tervezd a múltad
Élj a mában, mi oly rövid, és ez mind ez mind a való.
A jövőd benned van tervezetlenül
Te csak, csak élj,
És szenvedj.

Látom a szemeimben.

*

Szűk a mezsgye a valóság és az irreális között, mert nincs.
Objektív szemszög nem létezik.
Ki törékeny az is erős,
A bátor is elbukik.

*

És mi a ... valószeműsége?

Igen, ma egy zacskóban találtam néhány kaját a hűtőben. Kis csoportba gyűltek, összetömörülve. Kinézve pislogtak rám. Beszéltek.
A némaság most kifejezőbb, mint valaha, mint a szófolyam. Az a szófolyam, ami sosem volt valódi, mindig mesterkélt volt. Szerettem volna őszintének lenni, de megróttak érte, és én mégis őszinte voltam. Néha őszintén hazudtam tisztaszívemből! Ha véleményem volt megátalkodottnak lettem titulával, ha nem szóltam semmit, debíl. És íme, hogy nem szólok hozzá, végre helyére kerültek az igazságok. Mégsem ehetek olívabogyót, hát végre tudom. Ez az igazi őszinteség. A kis csuprok a zacskóban nem hazudnak, némán pislogva beszélnek nekem.
Mondhatjuk ezerszer, hogy szeretlek, ha egyszer sem teszünk érte semmit, és bár nem ízlik a bajor rozskenyér, mert felfújt fűrészporpuszedli íze van, mégis meg ettem a felét. - Á, nem volt otthon más! -mondhatom. De mégis, akkor sem jó, ha flóra margarint teszünk rá. (Na azt is utálom. Fújj, margarin, fújj! Éljen a VAJ! A teavaj, mert ugyebár TEJ A VAJ!) És nem is beszélve a sonkáról. És mégis ezt az összeállítást reggelizem, és konokul nem gondoltam arra, hogy miért nem eszek most vajas-sajtos ropogós zsömlét. Nem fogok hazudni a kompromisszumokért, és csak azért is megeszem a sonkáját! Az ízlés változékony dolog, de mégis ugyanolyanok maradtunk… és konyhakéseknek álcázzuk a bárdokat.

*

Menekülve, sírva úton
Gondolatom írva nyújtom
Át, valami szénben rejlő
Álarctalan égi fertő
Közepébe, de mind meddő,
Gyermekkori csúszdalejtő
Dallam ez csak.

Égett-erdő-porban fekszem,
Kén uzsonnám és a kekszem,
Forró étvággyal betettem
Nyelvemre, s a kínt rekedten
Énekeltem. Meg nem értett
Alkoholtól arcra égett
Dallam ez csak.

Szürke homály sütött az ágyon,
Életemmé váltak álmom
Túlspilázott undorai,
S felnagyított szúnyogjai
Keblemből körömmel szívták
Szavaim ki. Sebbel irkált
Dallam ez csak.

Nem indultam, nem is életem,
A hangomra mégis régen
Ismeretlen szagú tárgyak,
Ismerősként reagáltak.
Baba voltam az elveszett
Játékok közt. De szeretett
Dallam ez csak.

Hullámzó mennybéli dögvész.
Szent szemérmem rút göcsörtté
Vált, mikor álomba martam
Éjjel magam, de hajnalban
Ébren zakatolt a füstös
Ész lázadt dobozban. Üszkös
Dallam ez csak.

Kivésném, ha tudnám, hol van
A mélység, amitől holtan,
Megvadultan remegek én
Titkok frusztrált hű mezején.
Széles úton téveszmétől
Elszédülten, nyelvben érő
Dallam ez csak.

„Égni, égni!” Szólt a hívás,
A szobámban nincs kihívás,
Tüzet szórtam sok marékkal
A padlóra. Hulladékkal
Véges érték, együtt révedt
Hittel tűnt el... Még sem égett
Dallam ez csak.

El nem pusztult szél nem is volt,
Kályha mellé testem iszkolt.
Tűnt szárnyak és eltört vágyak
Tolongtak, képernyő várat
Építve, mert szemünkbe tett
Csépelt könnyben megszületett
Dallam ez csak.

*