Meghaltam tizenöt évesen,
Nem ölelt csókolt kedvesem édesen.
Meghaltam én, haltam az életért,
Mint nem kaptam meg földön a szépekért.
Zord ez a táj, nem kell a szépe se,
Inkább kell sötétlő éjjele,
Furcsa de szép édese fájdalom,
Mit szívembe szúr e földi ártalom.
Ez jóóóóóó! Akkor is, ha nem tudjátok miért! Csak kérjetek és előadom! :)
Majd tudni fogjátok!!!
"...mert Isten egy olyan lányt akart teremteni, aki nem éri be a felszínes tökéletességgel, egy olyan lányt, akinek nagyon mély érzelmei vannak, és folyamatosan attól szenved, hogy körülötte nem ilyenek az emberek. Neki szélsőséges érzelmei vannak, és mélységeket és magasságokat él meg, és nagyon szeretné befogadni és szeretni az egész világot, és kifejezni mindazt, ami benne van, hogy mások is úgy érezzék..."
A folytatás csak most következik folyton,
szűnni nem akaró módon,
elérhetetlenek tűnve
egy távoli ködbe,
remegve félve
ahol csak Isten szemével nézve
Tudok LÁTNI...
November van, és mégis szeretlek,
Amint didergőn elmélázva reszket
A kis juharlevél,
Mit fúj tovább a szél,
És boldog, mint kit eltemettek.
Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra!
Ősszín szemem hajammal takartam,
Kaparós már torkomban a dallam,
Utam kis cipőmben,
Szétfagyott erőmben,
Még jó, hogy vélt tűzön ballagok!
Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra!
Hídra jártam nézni, ahogy esnek,
Vízlelkű öngyilkos esőcseppek,
Könnyebb nekik árban,
És békém találtam
Célomhoz, mert dúsan reszketek.
Szeretlek November,
Te szeledben gazember,
De viharban állva
Sem gondolok a nyárra!
Buszmegállóban tanultunk sírni,
Ott álltunk akkor… félek leírni.
Könny fakadt szemedből,
A hideg szelektől,
Elhaló érzelmet facsarva.
Szeretlek November,
Te szememben nem ember,
S hóviharban állva
Is gondolok a nyárra!
Persze, hogy nem voltam ott ahol voltam,
Mert ha ott lettem volna, nem én lettem volna.
Persze, hogy nem írtam azt amit mondtam,
Mert ha azt írtam volna, az úgy furcsa volna.
Persze, hogy nem tettem azt mit ígértem,
Mert féltem, mert féltem, mert félve ítéltem.
Úgy furcsa volt, hogy én azt csinálom,
Jajj, hagyatok már! De ez volt az álmom...!
Megígértem, na jó, nem tudom mi a jó,
Na itt vagyok, Halló! Lenget a víg hajó.
Trallalallalé, Trallalalolalon,
Szóval mint hájas tündér, daloltam a vonaton.
Na de visszajövök, mármint ide vissza,
De hol is az az ide? Kékkút vizét issza,
De ez itt most mindegy, érdektelen strófa,
Nem mennek most rímek, nem megy most a próza...
*
Kicsi vagy, sok van belőled,
Ha te nem vagy, nem vagyok,
Engem szolgálsz, de nagyobban,
Te egészen én vagyok.
Elaprózott testem része,
Elaprózod szívemet,
Én egészben mit sem sejtem,
Részeimben lelkemet.
Sejthetem az énemet, mert,
Sejthetem mit is teszek,
Bár nem ismerem sejtenként,
Kiserkenő véremet.
Sejtés egész életen át,
Minden sejtelem csoda,
Én vagyok egy emberi lény,
S mi a lényemnek oka?
Sejtjeim testemben vannak,
Lelkem is egy sejtelem,
Mi az, ami összefogja,
Oly bonyolult életem?
Nincs más indok, ok csak egy van,
Nem a földi értelem,
Miért érti, amit nem tud,
Sejtünk csupa érzelem.
*
Ősz van, Te csúnya ősz! Csúnya, csúnya, csúnya-gyönyörű Ősz.
Kérdés.Kérdés, hogy mindez igaz volt-e, ami ma este történt? Hogy tényleg ez "olyan" lány vagyok? "csábít vonzzz, és romlába taszít!" Míg saját maga az elcsábulásban szenved, másokat ok nélkül ostromosol a szemeivel, miközben a füstöltsajtos kenyérre gondol? Ugyan miért hagytam a Lánchíd árnyékában a boromat? Szerettem igen. Nem azt a srácot, vagy legalábbis őt nem úgy(persze, hogy szerettem mint embet). Bánt ilyenkor, hogy a pillanatnak élek, ráadásúl nem is az én pillanatomnak, a másik pillanatáért. Szeretek most is. Szeretem azt a fiút, aki elindított a Deák tér felé a metrón. ((És nem értem miért mentem mégis a Gödör felé, ahelyett, hogy jól nevelten átszálltam volna.)) Őt is szerertem! Nem tudom, hogy a gondolat volt előbb, vagy az ösztön érzése. És őt is, ki most nélkülem hódítja meg Hollywoodot, ami egy cseppet sem csodálozom. Ott volt a szemében. Az én szememet is olvasni lehet. Ott van az enyémben is a titok. Elszánt vagyok, de nem tudom mire. De tudom, tudom, mindet ő értünk! Az egész világot akarom! És hiszem hogy jó, ...jó lesz nekünk.
Irodalmár: Tedd le a tolladat, vegyél fel egy jó vastag olvasószemüveget, költözz be a könyvtárba, és miután kiolvastad az összes könyvet, úgy négy-öt év fogság után kiszabadulva, az írók szellemével és a szabadságtól átszellemülten hatalmas műveket fogsz létrehozni! (Vagy nem.)
Ösztönlény: Tedd le a tolladat, vegyél egy baltát, menj be a könyvtárba, darabold fel a könyveket, és a széthulló papírdarabokra írt szó- és szövegfoszlányokat olvasva, és a brutalitástól kimerülve, a látványától megrészegülve verseket fogsz írni. (Vagy nem.)
:)
Tudja Herceg,
Most csak henceg!
Hiszi csak milyen vagyok!
„Kedves kislány”-mondatod,
Mert arcomon kis pír ragyog,
De nem ismerhet legbelül,
Vadvirágot rejt-e tüll!
És létem nem csak élvezet,
Vad szenvedélyt képzelek,
Látva minden részletet,
Ön ezt nem is sejtheti,
De combom kissé perzseli
Ez alkalomnak percei.
Szemébe nem is nézhetek
Igen csak veszélyesek,
Ugye nem játszik velem?
Hmm…. milyen lehet meztelen?
Vetkőztettne esztelen?
Nem kell ez a nyálas bók,
Gavallérként kézre csók,
Uncsi ez az etikett,
Engem ez nem segített
Ahhoz, hogy boldog legyek
Csak felszínes emberek
Érezhetik ezt jónak,
Ez kell minden egónak,
S képzeli, hogy szeretik,
Pedig mások megvetik!
Mondja maga is ilyen?
Akkor nem is kell nekem!
Talán ne is beszéljünk,
Meg hogy eszmét cseréljünk?
Arról hogy mit írt Platon?
Inkább élnék én vadon.
De gondolatom leplezem,
Na engedje már el kezem!
(Evelinnek köszönöm a képet!)
Mint a csúnya albatrosz fióka,
Ki szárny szegve élt parton mióta
emésztve szülei
erényét, s bünteti
őket, mert kell neki… az út,
hol keltheti a bút,
mi csókba szorult,
szem-be-komorult,
Nem tudva, hogy kiderül,
Lidérc dactól menekül,
S vert anyjától kirepül,
…
Szerette őket egyedül,
Végtelenül.
Sebekből égő egyszerű szent vallomás,
Nem lesz ez érett nagyszellemű alkotás,
Csak transzban látott látomás
Fejemben kínzó rút öröm,
Torkomat vízzel öntözöm,
Mert ezt kívánja ösztönöm,
Ledobva mézes köntösöm,
Mert nem vagyok kedves, nem vagyok szép,
Látva leszek én a tiéd,
Merőben új, merőben álnok,
Tétlen szívvel eléd állok.
Nihilbe írás, elég a szó,
Stílustalan hal a való,
Siket siker,
Visz el! Sugallsz,
Céltalanul égő kudarc!
Albatrosz lány volt légben,
Csillagokra nézve szépen,
De hazudtatok!
Hazudtatok!
Hazudtatok,
Nékem.
Ezúttal bejelentem, hogy ím elérkeztünk a blogocskám első szülinapocskájára! Immáron egy éve, hogy folyamatos önmegvalósításomat, önkielégülésemet tárom a nagyközönség elé! Bizony, ez alatt 190 bejegyzés önmagamból való kiszerkesztésére voltam képes nem kis küzdelmek árán, csak azért hogy neked kedves olvasó jó legyen, és még kitudja meddig folytatom eme virtuális nem létezésemet!
Remélem sokatok kéjes élvezetet érzet, mikor bekukkantott ide hogy, megtudja, vagy legalábbis sejtelme legyen arról hogy F. hogyan csinálja(…) na meg a tiszteletkörös olvasókat is tiszteltetem, akik csak azért nézik, hogy nehogy lebőgjenek előttem, mikor találkozunk, és esetleg kiderüljön, hogy nem érdekli őket a blogom, de igazából azokat köszöntöm mély tisztelettel, akik azért olvasták/olvassák, mert tényleg érdekelte őket hogy mi van benne, és boldogsággal fog el a tudat, ha szavaknál és képeknél többet is tudtam bárkinek nyújtani!
Igen ez lenne a cél, hogy valami kizökkentsen minket a szürkeségből, és olyan dolgokat kapjunk, amik túlnyúlnak a felszínen. Érzelmeket szeretnék, mély érzelmeket, és igenis romolni akarom a konvenciókat, és ki nem mondott szavakat akarok kimondani! Még ha nem is sikerül ez mindig, de én akkor is harcolok, vágyok, játszok és szeretek. Ezért van ez a blog. Merjünk szenvedélyesnek lenni, és ebben a szellemben szeretném továbbra is folytatni! J Nektek! Ha akarjátok… (na meg ha nem akarjátok, akkor is…haha)
Pusssssziiii
U.I: Az meg ne zavarjon senkit, hogy este van!!!
Köveket raktak egymásra köröttem,
A város köré, mi embereket gyűjt,
Mélyében szavak mardosnak, miközben
Rabságom égve, csak kapukat került.
Hiába volt az megértve és nyitva
Szabadba, mégis korláttal övezte
Lépcső a mélybe kínálkozik itt ma,
Égő kételyként a sírba születve.
Nem nekem épült, építetve majd másnak
Kell ez majd lenge boldogságot hozva,
Enyém csak sebző láthatatlan rácsnak
Álcázva fénylik, az Istent zokogva.
Ennyi a titkom, és sziklás a métely,
Mit most desszertként nyelek le a mennyben,
Szunnyadva kövön, és vízzel egy tégely
Éltet erőtlen, ha szomjazom szennyben.
(A képet J. A. barátnőmtől kaptam! :) Küldhettek még képeket!)
Fekete álmok, fekete vágyak,
Fekete lovon vágtató tájak,
Ott voltam én is,
Ott voltam mégis,
Eszembe ötlött lehetne szép is,
Nem csak szeméttel
fegyverzett kéjjel,
Lehetne élő szeretve éjjel,
Fekete hajnal,
Fekete hajjal
befedve némán, fekete bajjal
emésztve félve,
Elégve élve,
Örökre éjbe
kerülve végre.
Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy valami perzselő forrongó bizsergést érez, és egész testétben lüktető dühként kavarognak a gondolatok. „Szörnyű! Mindent meg akarok változatni, mindent!”- gondolta, és kezeit ökölbe szorítva fájdalmat érzet a torkától a nyelőcsövén keresztül egészen a gyomráig. „Mindent, mindent!”- nyüszített, majd egészen elernyedve újból a nyugalomra vágyott. Fájó nyugalom volt, fájó és elkeseredett nyugalom. Olyan nyugalom, amiben nem volt semmi béke, csak élettelen enyészés és fojtó másodpercek az elkerülhetetlen vég felé. Minden pillanatnak mégis szeszélyes humora volt Tünde fejében. Igen, nevetni mindig tud… főleg fájdalmában. Aztán hirtelen felült, és határozott mozdultatokkal, szinte önmagát veszélyeztetve ledöngött a lépcsőn.
A következő percben, már egy egészen más dimenzióban érezte magát. Tündér volt, és hirtelen, nem hogy megerősödött a depressziójából, hanem egészen egyszerűen szárnyalt. Küldetést teljesített fekete lepkeszárnyakkal a hátán, szeméből mélységes szenvedélyt sugározva. Szélsőséges szenvedélyt. Feladata volt, hogy megváltoztassa ezt a számára kicsinyes és túlontúl konszolidált világot. Megmentse az embereket a vakságtól, és érzelmeket látó szemeket adományozzon mindenkinek.
- Miért nyugodtok bele mindenbe? Miért? Miért? Miért…? –mondta, aztán lassan elhalkult, és hatalmas sötét szemeiből hirtelen kihunyt az odáig izzó, szinte lángoló tűz.
Ó, hogy megint a tükörnek beszélek! – kiáltott – A kkurrv…! Na de tovább nem folytatta. Ő nem, őőő neeem mond ilyet!
Ő konszolidált.
(Ááá, dehogy!!!)
Könyörületért könyörgött
Sötétségben létezett,
Megmérgezett életet
Szövött magának mód fölött.
Elvetemült vágyak útján,
Önmarcangolásban élt,
Vakszemeit szánva még,
Segíteném én, ha tudnám.
Botorkált a vak homályban
Fogaskerekek között,
Magára sebet kötött
Átzokogva éjszakákat.
Kiszívott vérben keresve
Nem találta kéje meg,
Amit léhán élvezett,
Egyszer másikat szeretve.
Szennyes álomban heverve,
Fájdalomtól éhesen,
Néha híg erényesen
Jót akart, hitet temetve.
Vonagló vonalad vonz, mikor
Képed kerül elém,
Szíved még sem enyém!
Képedet megkapom, de nekem
Ez így nem is elég,
Mert szíved még nem enyém!
Érzem, hogy kellene szép hasad,
Bár enyém is kemény,
De szíved mégsem enyém!
Bőrödet boncoló képzelet,
Mélyre nézne beléd,
Csak szíved még nem enyém!
Véresen szaggat az izgalom,
Látva tüdőd, s veséd,
Most szíved kerül elém!
Látva a sorsodat, szellemed,
Szívem szakadna, szegény!
Csak szívem már nem enyém.
(Küldjetek képeket, írok hozzá verset!)
Holdtöltelátó lánynak
Négy napja telve már
A Hold, és vágyva várja
Árnyát, kit szíve lát.
Ismerve álmát régen,
A lényt, kit ő teremt,
S csókokba csuklik, mélyen
Merész reményeken.
Halva és hullva, Holdnak
Arcába lát szemet,
Mélán eszmélve holnap
Sír, csak, hogy nem lehet.
Nagy céljait a Holdon
Szeretné vívni már,
Naivul volt csak boldog,
Szeme harcért kiált!
Sötétre vágyna végre,
S megélve éjszaka,
Szomjas szép szenvedélybe
Bódítja ősz szaga.
Viola mindennap láthatja a tengert,
Szaladgál és ugrál, néha homokot nyel,
Ebben a világban látott olyan napot,
Mikor nem láthatták Anyuval a Napot.
Ula boldog gyermek, szereti a málnát,
Hogyha megkívánja, puszilja mamáját.
Ha nyaralni mennek, nem öltöznek nagyon,
A nyári sapkában milyen jó a napon!
Egyik nap Uláék tengerpartra érnek,
Ő gumicsizmában kis vizekbe lépked,
Ula úgy gondolta, sokat tud a létről,
Viola kiáltott: „Gyere le az égből!”
Az ég és a tenger összefolyik távol,
Nagy titkokat vékony horizont határol,
Ula után menve, kicsi vízbe esve,
Violát nem látják, se reggel, se este.
A két kicsi lányka most az égben pancsol,
Mindkettő egy messzi végtelenre gondol,
Ugye, hogy meleg van?- kérdezi Viola,
Bizony, jó nyaralni! - válaszolja Ula.
Nyomasztó emlékek dermesztnek,
Halk szelek és fájó napsütés,
Hiszen még nyár lenne, én nem megyek,
Nem kell e megkötés.
Gyűlölt nap volt, félelem ittas,
Füzetek és friss könyvek szaga,
El sem akarod hinni, hogy már itt van,
Úgy mennék már haza!
Intő szavak, és borzadok mástól,
Már neki bekötött füzete van?
Jajj, jajj! Ne haljak tanulásról,
Nálam ilyen nem lesz soha!
Néhány napja még szabadon mászkáltam,
Fürdőruhában, és vizes volt hajam,
Kétségbeesve a napokat számláltam,
Miért lopják el a nyaram?
Milyen jó, hogy immár nem félek-e naptól,
Hétkor sem kelek többé soha,
Szépen, csendben, lassan, ha sötét lesz már hattól,
Majd vár az iskola!
