***
Mennyei napsütésben tisztán kék vagyok,
S az elsodró reményben megnyugodhatok.
Szépséges halk derengés élni nem tanít,
Émelygő végtelenként szemembe vakít.
Torzuló álmaiban, lassan borzadok,
Szívesen felkavarnám e híg vízlapot.
Isten látó szemének nyugtát kedvelem,
Várom, hogy újra nyúljál hozzám kedvesem.
Tudom, hogy ott távol vagy, hol a nap sötét,
S eszményi éjszakádat nem köszöntöm én.
De múló a pillanat és sík vizű a lét,
Forr bennem lent nyugtalan, ami fent alél.
Igen, igen akarom, hogy belém merülj,
Nem csábít a hatalom, csak hogy ne kerülj.
Önmagadból váradat megépíteném,
Folyó leszek, áradat, s nyugvó fényed én.
A képért köszönet Esztergár-Kiss Dominak! :)
