„Minden rosszban van valami jó!” -tartja a mondás.
„És minden jónak meg van a maga hátránya is!” Teszik hozzá a kritikus elmék, hogy nehogy már jót érezzük magunknak egy percre is. Én mindenesetre próbálok elvonatkoztatni ettől a „jó” meg „rossz” titulustól, és a számomra „elmebeteg” embereket csodálkozó tekintettel nézem. Azt tapasztaltam, hogy köztük mindegyik jobban tudja nálam, hogy mi is az az „igazság”. Érdemes rájuk odafigyelni, mert náluk jobban senki sem tudja. Jobb esetben csak kedves vallási fanatikusok, rosszabb esetben mindennel elégedetlen kritizáló depisek. Pedig valójában mindenki tudja, hogy mi az igazság. Megsúgom, ha nem tudnánk mi az igazság, nem lennénk képesek létezni. Úgyis elképzelhetjük ezt az állapotot, hogy fel se kelnénk az ágyból, nem beszélnénk, stb. Mivel az igazság ismeretéhez valamiféle rendszer elfogadása és vitathatatlansága kell. Legegyszerűbb példa a nyelv, ami egy rendszer. Senki sem vitatkozik rajta, hogy a szavak túlnyomó részét miért annak mondjuk, aminek. Mindenkinek meg van a saját rendszere, a saját igazsága, de nem hallottam olyan emberről, aki különcködésből egy teljesen általa kitalált nyelven kezdett volna beszélni. Vagy miért nem kérdőjelezzük meg, hogy az élethez szükségünk van bárminemű munkára? Enélkül az igazságok és rendszerek nélkül ugyanis nem lenne életkedvünk. (Vagy hát látjuk is, bizonyos emberek ezen okból depresszióznak.) A saját igazságunk, a saját őrületünk, szóval ne nézzük le a többi embert, mert egy másik univerzumban él. De kellenek a közös rendszerek, szabályok is, hogy együtt játszhassunk, lelkesedhessünk a létezésért!
Az igazi elmebetegek nem vonják kérdőre, hogy saját igazságrendszerük, amit maguknak találtak ki, vajon ráillik-e a másik ember igazságrendszerére is? Belerondítanak, megsértik a másikat olyan tanácsokkal, követelésekkel, ami nem a másiknak íródott. Ilyen elmebetegek a kritikusok.