Csorba Csillag

*

Nem árt néha megállni...

Egy kicsit. Ezek után.

:)

Bevezetés

Előzmények: itt (3-4. bekezdés) Ez igaz, a szerelem tényleg akkor az igazi ha első látásra van. Nem teljesen első látásra, de első észlelésre, első eszmélésre, ha nem is egyből szerelem, de ott kell lennie annak a bizonyos szikrának, amiből bármi lehet. Ahogy olvastam nekem is szerembe jutottak dolgok. Ha úgy tetszik tipikus dolgok. Tipikus helyzetek, amikből szerelem lehet, lehetne... Típusokat fogok mondani néhányat, amiket én tapasztaltam, biztos mások is megtapasztaltak hasonló dolgokat, ezért is írom le, de alapvetően a saját szemszögemből fogom leírni. Az én típusaim, persze vannak átmenetek, meg egyedi esetek, mindent persze nem lehet leírni. Kis szerelmek és csalódások. Ahogy én láttam őket. Persze remélem ezentúl minden más lesz, és nem lesznek tipusok, mert már nagyon meguntam őket, de tanulságként azért leírom, tessék itt van belőle három legjellemzőbb! Mindenki így van vele, próbálkozik és csalódik. Mindenki egyedi és senki sem sértődik meg ezért...

1. típus: A fellángoló

Nagyon jól érzem magam. Egy sráccal találkozom, valami összejövetelen, nem biztos, hogy részegedős bulin, lehet tábortűz mellett, szórakozóhelyen, de nem hangos helyen, hanem asztal mellett, lehet forralt borozás közben egy falusi program keretében, stb. Nagyon jól beszélgetünk, viszonylag hamar eljutunk mélyebb vizekre, saját személyiségünket elemezve. A srác tetszik, általában idősebb nálam több évvel, érett, és abban a pillanatban teljesen tökéletesnek látszik a dolog. Találkozás vége általában csókkal végződik, de ha nem is, azért meg vagyok arról győződve, hogy tetszettem neki, és biztos keresni fog még... Aztán várom, hogy megkeressen iwiwen. Pár napig, aztán kiderül, hogy annyira mégsem érdekeltem, talán mert attól hogy idősebb, nem csak tapasztaltabb, de kiégettebb is, és általában az ilyen dolgokból soha nem lesz semmi. Ha mégis lesz, ilyen csak egyszer fordult elő, ez inkább baráti kapcsolat lett, de annál mélyebb és fontosabb nekem, még mindig...

2. típus: A laza

Nem vagyok túl józan. Jól akarom érezni magam. Ilyenkor nem érdekel, hogy most milyen mély témákról lehetne beszélgetni, sőt kifejezetten nem is akarok mély dolgokról beszélgetni, inkább el akarok felejteni mindet. A srác szintén nem túl józan, és általában korábban eljutunk a csókig, mint az előző estenél, viszont rendkívűl szórakoztató, kedélyes, kreatív, bátor és laza...  Mindig is ilyen fiúra vágytam valahol, bár az egészet még egyátalán nem veszem komolyan. Vagyis hát, nagyon is komolyan veszem. Aztán valahogy végetér a dolog, és megint csak várom, hogy a fiú bejelőljön iwiwen, de itt már az is belefér, hogy én kesessem meg, elvégre lazák vagyunk, és egy próbát mindenképp megér... Ha kapcsolat lesz belőle, az ilyen kapcsolatok általában ott fulladnak ki, hogy az illetőről kiderűl, hogy egyátalán nem olyan laza, kreatív és kedélyes, amilyennek azon a bizonyos első este mutatta magát, amikor kicsit beleszerettem, hanem egyre görcsösebb, és egyre több problémát jelent neki az, hogy képtelen velem beszélgetni, amit azért én nagyon szeretnék, ahogy az első tipusnál is ez elég fontos... Bár nem is ez lenne a fontos, hanem az, hogy megértsen és belém szeressen...

3. típus: Az érdek

A srác aranyos, kedves, és még viszonylag tetszik is, bár lehetne jobb képű, de még belefér... és oda van értem! Számomra nem volt túl nagy lángolás, de végülis nem is olyan rossz parti, próbáljuk ki, hátha beleszeretek! Olyan dolgokat tart fontosnak, amiket végülis én is. Céltudatos, rendes, konzervatív, tanult... Persze az egész ott full ki, hogy engem egyre jobban idegesít, hogy nem tudok, sőt képtelen vagyok beleszeretni, ő viszont hót szerelmes, leglábbis azt mondja. Teoriákat gyártok, hogyan ábránduljon ki belőlem, szóval ez az egész nem jó így... Sajnos volt pár ilyen kapcsolatom, úgyhogy tudom, többet nem akarok ilyet. Fájdalmat sem akarok többet okozni senkinek. Most már inkább a legelején elutasítom, legalábbis nem erőlködöm, hogy azt higgye érzek iránta valamit. Ez a "legyünk inkább barátok!" eset. Ez is bizonyítja, hogy tényleg első látásra van az a bizonyos szerelem... leglábbis a legtöbb esetben...

Összefoglalás

Ezek a tipusok. Olyan ttk-s az egész...(természettudományos:P) Száraz... Anatómia. A dolgokat csak kívűlről szemlélő valami. A rossz benne az, ha így nézünk mindent, hogy nincs benne sok érzelem. A valóság egészen más, mindhatni btk-sabb!:P (bölcsészebb) A szerelem ha meg van, akkor már nem tipizáló. Típusokba nem szeretünk bele, mert a típusok olyan unalmasak, később persze lehet ellemezgetni a dolgokat, ahogy most tettem, de ilyet csak azért csinál az ember, mert csalódik... A szerelemben az a jó, hogy irracionális, és akit szeretünk arról nem tudjuk, hogy miért szeretjük. Lehet, hogy először tipusnak látszik, aztán valami egészen más lesz. Olyan, amit még soha nem éreztünk és nem tapasztalunk... Különleges...!

ige-idő

Mikor kicsi voltam azért vártam a Karácsonyt, mert akkor történik valami. Nem kell végre unalmasan oviba, iskolába menni, végre vannak dolgok, amikre készülni lehet, nem csak az iskolába kell/kellene készülni. Az iskolába készülés amúgyis az egyik leguncsibb dolog volt a számomra mindig is, ezért nem is nagyon készültem, csak attól voltam sértődött, ha rossz jegyeket szereztem, de szerencsére erre nem nagyon volt példa, mert Anyukám mindig kimentett az ilyen helyzetekből, és mondjuk felolvasta nekem egyszer a feladott leckét, és máris hoztam a formámat, ezért örök köszönet neki. De amúgy halálra untam magam, az egész iskolás lét, csak sajátmagam ámítása volt, hogy én szeretek tanulni, mert okos és ügyes kislány vagyok, akinek kitűnőnek kell lenni, persze ez sosem jött össze, és mindig elégedetlen voltam magammal emiatt. Teljes ámítás. Utólag belátom, a kitűnőség nem az én világom, nem is értem miért választottam ezután az ország egyik legnehezebb, és legtanulósabb egyetelmi szakát. Az emeltszintű érettségit mondjuk kiráztam a kisújjamból, az igaz, de nem tudtam, hogy ez még semmi ahhoz képest...

Szóval ami ebből az egészből lényeges, hogy számomra a tanulással eltelt napok eseményteleneknek tűnnek, és ezért én mindig is rosszul éreztem magam ilyenkor, csak azt nem tudtam, hogy pont ezért érzem magamat rosszul...

Valójában az egyelten módja számomra a boldog és kiegyensúlyoztott életnek, ha eseménnyekkel teli. Folyamatos vibrálás, élet, emberek, na és szerepek. Lehetőleg én szerepeljek... és én alkotsak. Minden ami boldoggá tesz, az nem más mint az alkotás. Ha nem történik semmi, hát gondolkozom... sokat és sajnos nem mindig sokmindenről. Néha egy-egy dolog nagyon leköt... Egy-egy ember, film, történet, és ha a valóságban semmi más nem köt le, hát mindenről eszeme jut... Ezért szeretem, ha történik valami, ha mindig történik valami, és érzem, hogy fontos vagyok... és akkor már a nyugalmat is jobban szeretem. Az már megérdemelt nyugalom, és van mire fognom hogy miért nem csinálok semmit...(hihi)

December huszonegyedike

Ilyenkor jó visszahúzódni. Visszahúzódni kis otthonunkba. És megnyugodni. Elmenni valahova, lehetőleg messzire, távol az élettől és közel azokhoz akiket igazán szeretünk. Nekem sikerült egy kicsit. Legalábbis elmentem arra a jó helyre... Megnyugodni. De vajon szükségem van a most nyugalomra?! Ebben most egyátalán nem érzem annyira biztosnak magam, de jó... Példáúl olyan jó kimenni most a sötétbe egy kis időra, és mélyen beszívni a friss és hideg levegőt. Hallgatni és érezni a szél hideg fuvallatát. Mászkálni a hideg köveken a kertben és megborzongni. Majd bebújni kis hideg szobámba a takaró alá, ahol annyi paplan és párna van... Régen jártam már itt... Nagyon rég, két héttel ezelőtt... Mert sokminden történt... Sokminden... Példáúl volt egy nagyon jó karácsonyi műsor amin szerepeltem, és mindenki olyan elégedett volt velem. Újabb megerősítés volt nekem ez abban, hogy talán most tényleg tudom, mi az amit érdemes csinálnom, amire képes vagyok, képes leszek... és szeretnék minnél többet tenni azért, hogy minnél többet fejlődjek és minnél több alkalmam legyen szerepelni... Talán ezért is vagyok olyan izgatott...

Igen, szinésznő szeretnék lenni, és ezért is szeretnék minnél több embert és élethelyzetet megismerni és mindegyik embert megérteni ahogy meg lehet. És mind szeretni is őket. Nem riadni vissza sem a szegényektől, sem a gazdagok világától, sem a hidegtől sem a kényelemtől, csak úgy legyen, ahogy a legjobb lehet...Átélni mindent. A nyomort és a ridegséget is. De csak játékból, nem sokáig, és főleg nem örökké! Amúgy szerintem nem kell ahogy szinésznek lenni, hogy megértsünk és szeressünk másokat. Mindenkinek jó, ha befogadók és lazák vagyunk, nem idegeskedünk feleslegesen, ha mondjuk valami nem úgy történik ahogy akartuk... Nem haragszunk másra. Nem könnyű, tudom...

December 21-e. Ezen a napon született Sztálin, meg még két volt barátom is...:) Érdekes nap... valahol nekem különleges...

Szabadság?

Tegnap megkérdezték tőlem hogyan leszünk azok? Nem tudom hogyan lehetünk teljesen szabadok.-válaszoltam. Aztán így folytattam valójában akkor leszünk teljesen szabadok, ha nincsenek bűneink. Erre nagyon felcsillant a szeme a férfinek. Nem gondolt eféle válaszra gondolom. De tetszett neki. Aztán vallási témákba mentünk bele, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akiket már gyermekként megkeresztelnek, és nincs joguk megválasztani a vallásukat. Mondtam, a szabadság független a vallástól, a gyermek később amúgyis dönthet más vallás mellett...

A szabadság egyfajta lazaság is. El tudunk fogadni embereket és helyzeteket, és be tudjuk fogadni a szeretetett. Érdekes, hogy a forradalmak szabadsága valami egészen másnak tűnik. De azt is tudjuk, hogy ezek a szabadságok, sokszor rosszúl végződtek. Sajnos. Nem voltak pedig rossz szabadságok. Az embereknek ki kell tudni állni a jó dolgok mellett. Ezért szeretjük a forradalmakat. Csak nagyon nehéz nem a hatalom vágyért, hanem csak az emberi értékekért harcolni. Forradalmárnak ezért nehéz lenni... mert egy jó forradalmár szabad! Szabad a bűntől és az emberi kicsinyességtől, a kishitűséktől. Akár még a kinzártól sem retten vissza, mert belűl nagyon szilárdan tudja, hogy mit és miért képvisel, és sohasem fél a haláltól...

De hogy miért jutott ez pont most eszembe? Itt van a szabadság! A ránk törő szabadság. Pár nyugodt nap, amit békében és szeretetben tudnánk eltölteni. Tudunk vele mit kezdeni???

(Vagy titokban várjuk vissza azokat a személytelen egyhangú napokat, amikor újra nem kell gondolkozni sajátmagunkon és azon, hogy hogy tudunk/nem tudunk szeretni?)

Az élet egy nagy kaland, nehogy komolyan vegyük....:)

Milyen jó erősnek lenni! Kalandra fel! Az életben talán egy dolog a legfontosabb, hogy legyőzzük saját gátlásainkat! Elgyőzzük saját konvencióinkat, legyőzzünk mindent, ami megszabadítana attól, hogy boldogok legyünk! Erősnek kell lenni, és rendet kell rakni! Rendet kell rakni a szobámban, a lelkünkben. Minden apró dolgot elutasítani, amitől kisszerűek leszünk, és amitől kisszerű lesz az életünk, és úgy érezzük hogy beszorultunk egy nyomasztó világba, akár legyen az álomvilág, vagy akár a valóság. Nem szabad! Ha álomvilágra van szükségünk, hát éljünk álomvilágban, ha attól leszünk boldogok. De ha a valóságra vágyunk, hát élvezzünk az élet minden kuszaságát.

El kell felejteni a múlt kis zavarait, kisszerűségét, közönyét és nyomasztásait. Én nem tartozok senkinek azzal, hogy rosszul érezzem magam. Ha megsértettek, hát legyen az ő bajuk. Ha becsaptak és becsapódtam hát az is az ő gondjuk maradjon. Nem akartam senkit se megbántani, mert csak nyíltszívű vagyok és ezért olyan érzékeny a fájdalomra. Olyankor ellágyul a szívem, és nem érdekel, hogy ki mit gondol arról, hogy hogyan szeretek, mert ha szeretek nagyon szeretek, ha meg harcolok akkor nagyon is harcolok! Erőt kértem, és kapok, nem tarthat rám senki igényt, nem igényelheti, hogy olyat mondjak amit nem akarok. Nem akarok gyenge lenni, mert van célom.

Miért félek én bármitől is? Mikor csak egy dologtól lehet félni, és az, hogy nem szeretem elég jól magam. Attól félhetnék, hogy nem vagyok eléggé bátor, de akkor csak bátornak kell lenni. Meg lazának és várni, mikor jön el a pillanat, hogy megtaláljuk a fontos dolgokat... de addig is kis lépesek a legfontosabbak!:)

A spontanelitás nem más, mint az itt és most érzése. Az hogy semmit se gondolsz el előre, de mégis azt mondod, amit kell. Példáúl spontán el kezdek beszélni a laptopomról. Hiszen most pont a laptopom van előttem. Elmondom, hogy milyen szar, hogy nem olvassa a CDt és amúgy is lassú, és néha magától leáll, ja meg nem is beszélve az aksijáról, hogy kábé tíz percig bírja ki töltés nélkül. Hát igen, de mégis csak az enyém...:)

Szóval aki tud spontán írni, annak jó. Aki tud improvizálni annak is jó. Mert ugye a kettő, szinte teljesen ugyanaz. Improvizálni meg azért jó, mert nagyon sokszor szükségünk van rá, példáúl, mikor jegy nélkül felszállunk a 4-6osra, és véletlenül az ellenör is ott akad. Hát igen, csak gondoltam mondok egy életszerü példát:) Ez igen csak életszerü. Én ilyenkor oda se nézek hanem lassú léptekkel az ajtó felé tendálok és mély lélegzeteket veszek, ez a legfontosabb, de azt hiszem ezt az érzést mások is tudják, a lényeg, hogy senkise feltételezze, hogy az ellenör elöl menekülsz, azért akarsz leszállni, mert természetesnek lenni jó. Sokan ott rontják el, hogy azonnal látszik rajtuk, hogy nincs jegyük. Ilyenkor pedig szerepet kell játszani, a tisztességes polgár szerepét. Nekem aztán senkise mondja, hogy nincs jegyem, nekem igenis van! Tehát át kell lényegülnünk, akár csak egy szinésznek, és arra kell koncentrálni, hogy hogyan viserkedünk akkor, ha van jegyünk.

Mostanában igen csak a spontanelitás világát éljük. Az a divat, hogy mindannyian "spontánok" legyünk. Magyarán lazák... Hány olyan emberrel lehet találkozni mostanában, aki úgymond "műlaza"? Én találkozom egy párral. Direkt összehányva veszi fel a ruháját, nem fésüli meg a haját, mert úgy jó. Persze ez nem mindig jó. Szerintem csak akkor legyünk lazák, ha ez szívből jön. Tehát mondjuk nem strsszelünk közben olyan dolgokon, hogy mit gondolnak rólunk ismerőseink, vagy hogy elég művészesen vagyunk-e felöltözve... Peig tulajdonképpen öltözködni jó. Ez is olyan dolog, ami csak ránk emberekre vonatkozik. A macskám példáúl csinos, de ő sosem öltözik át, csinosnak született.

A spontanelitás világát éljük. Ez a korstílus, ez az életérzés. Az itt és most! Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kis üzenettel van teli az utca. Mindenféle matricák és reklámok vannak, és mind azt hirdetik, hogy most jól érezd magad. Az emberek maguk is aggatnak üzeneteket magunkra. Soha sem volt még olyan kor, amikor feliratokba öltözött emberkék szalatgáltak az utcán. Mindenki fontos akar lenni, és üzenni, ja meg természetesnek lenni. Túl sok jövőképük nincs. A művészet sem a jövőt jeleníti meg. Nem akar üzenni, csak azt akarja bemutatni, ami van. Példáúl a művészfilmekben, vagy a fényképszerü naturalista festményekben. A zene meg lehetőleg szórakoztató legyen, és tatralmazzon frappáns szövegeket, ami megint csak a pillanatot mutatja be. Erre rengeteg példát tudnék mondani, de most nem mondok. Mindenki keresse meg magának...