Francziska vasárnapjai. Állítólag van egy ilyen című film, legalábbis egy K. T. nevű ismerősöm nagyon szereti ezt a filmet emlegetni velem kapcsolatban, és kuncogni rajta, nem is tudom miért jó ez neki, mivel állítólag ez a film egy szadista nőről szól, és annak a vasárnapjairól. Vasárnapokról, amik olyanok, mint akárki márnak a vasárnapjai. Semmi közöm nincs ehhez a filmhez, csak azért jutott eszembe, mivel vasárnapom van. A születésnapom. De mégis olyan általagos és közönyös minden. Mint egy akármilyen vasárnap.
Egy bérház tetején ültem, és néztem a többi béház tetejét. Meleg volt viszonylag. Sütött a nap. Jó volt. Ünnepélyes és mégis rendkívűl közönyös. Eszembe jutott, milyen jó helyszín lenne ez egy művész filmhez. Még a közöny is olyan "művészfilmes". A semmi! Semmi, semmi, semmi. De miért? Miért nem tudjuk kifejezni az érzelmeiket? Örjöngeni akarok és sírni, majd nevetni és elgondolkozni. Meg játszani! "Akarsz-e játszani?" Amúgy nem mondhatom, hogy átlagos volt minden. A bérház, amelynek tetején ültem, az én házam volt, az én lakásomból nyílik az ablak a tetőre. Nem olyan rossz. És nem csak a háztetőkre lehet látni. Ott van még a nyüzsgő Margit híd, a Parlament, a Halászbástya tele a rengeteg turistával, a Lánchíd, a Bazilika és még a Nemzeti Színházat is lehet látni, stb, stb. Szóval "Budabelcsi". Nem rossz hely, nem is átlagos, olyan hely, amit ki lehet használni. Ami érdekes, izgalmas és szép. Akár inspiratív is lehet. De mégis semmi. Semmi, semmi, semmi. Hát jó, várhatok, de sokáig nem fogom bírni. Nem tehetek mást. Félek, hogy megint hiú reményeket táplálam valakibe, és olyat akarok tőle amire nem képes. Pedig tényleg nem vágyom túl sokra, és tudom, hogy nem akarok rosszat, csak fejlődést. Én tudok áldozni, de akkor engem is érteni kell, és nem csak a felszínen...
Na és a szivárványoknak különleges jelentősége van az életemben. Egy fajta párbeszéd köztem és Isten között. Mindenesetben remény és vigasztalás...
