Csorba Csillag

*

Tudod már melyik munkát szereted a legjobban?

Amikor dolgozol, érezted-e már azt, hogy nem érzel fáradtságot? Még mindig rengeteg emberben az a fogalom, hogy „munka”, fáradtságos, negatív előjelű tevékenység, amit kizárólag a túlélés érdekében, anyagi előnyökért végzünk. Bizonyos emberek szerint, ha valamilyen tevékenységet élvezünk is, akkor azért szentségtörés lenne pénzt kérni. Mások, akik ugyan szívüknek és képességeiknek megfelelő munkát választottak maguknak, de mivel „pénzkeresett” lett a korábbi esetleges hobbiból, azonnal gyanakodni kezdenek azon, hogy most már ez nem lehet annyira jó, és szenvedniük kell miatta.

Csomószor valójában csak mi kreáljuk a problémát, és meg is bizonyosodunk róla, hogy így van. Ezekből lesznek a saját korlátjaink, amiket nem tudunk átlépni az álmaink irányába. Mindössze csak félelmeink vannak, hogy esetleg kudarcot vallunk mások előtt, ha csak azt tesszük, amihez kedvünk van. Szeretetből dolgozunk, és a létezés iránti hálánkból. De, ha nem azt csináljuk amihez kedvünk van, mélabúsak leszünk. Ez egészen egyszerű, nem is értem, hogy miért csodálkoznak az emberek, hogy ennyi a pánikbeteg, ideggyenge, dilibogyót szedő letargikus.

Szerintem a szülés utáni depresszió is ebből alakul ki, hogy az anya rájön, hogy megint csak olyan dologgal kell foglalkoznia, amihez nincs kedve, és nem tud örülni egy új lélek születésének. Valójában, hogyha előtte mindig azt csinálta volna, amiben kedve telik, szeretett volna élni, akkor az élet iránti szeretetéből fakadóan, boldogan akarná megmutatni a gyermekének a világot. Azt anyának ez lenne  feladata, de ehelyett, rengeteg anya, csak frusztráló nyűgnek, tárgynak kezeli a csecsemőt, akit etetni, fürdetni, tisztába tenni kell. (Persze ez is kell a babának, de ez csak elkényeztetés szeretet nélkül. A csecsemő sokkal több mindent érez, mint amit gondolunk.)

Ha depressziósak vagyunk, annak örülni is lehetne. Ez csak egy jel, hogy végig kell gondolnunk, hogy mi is az néhány, vagy egyetlen dolog az életünkben, amit valaha is tisztaszívből, önfeledten tudtunk élvezni, úgy hogy közben nem figyeltük az órát, nem éreztünk a fáradtságot. Elégedettek vagyunk magunkkal, szeretni tudjuk a környezetünk. Valódi depresszió az lenne, ha egyetlen ilyen dolgot, vagy tevékenységet sem tudnánk. Szóval bármi is eszünkbe jut, afelé kell haladnunk. Legjobb esetben, csak egyetlen ilyen tevékenység van… Azért ez a legjobb eset, mert így sokkal kevésbé leszünk tanácstalanok és bizonytalanok…

Az élethez nem csak szeretet, de hit is kell. Sok mindenbe lehet hinni, emberben, teóriákban, gyógymódokban, gépek működésének, stb. A hit az a valami, amire épp abban a pillanatban nincs bizonyítékod, hogy igaz. Később mikor már meggyőződtél róla, már nem kell hinned, csak tápasztalod. Valójában mindenben hinned kell, mert még az is hit kérdése, hogy holnap felkel-e a nap! A korábbi tapasztalataid megalapozzák a hitedet, de a jövőre semmilyen bizonyíték sincs. Abban kizárólag csak hinni lehet. Az istenhit is alapozódhat korábbi tapasztalatokra, de sosem tudhatod elvileg, hogy legközelebb is megkapod Isten segítségét, ahogy folyton hinned kell benne.

Hinni és megbízni valakiben nagyjából ugyanaz. Ahhoz, hogy megbízzunk egy másik emberbe, tapasztalataim szerint nekünk is szavahihetőknek kell lennünk. Avagy, hogy olyan embereknek higgyünk, akik valóban igazat mondanak. Nem igazán hatódok meg a „Szegény, áldott jó ember, de mindig átvágják!” sirámoktól. Ha nem vagy képes hinni másoknak, az az a saját megérzéseidben is kételkedsz, hogy az illető igazat mond-e vagy sem, akkor nem vagy képes hinni önmagadban, vagy te is átvágsz másokat, akár úgy is, hogy észre sem veszed. Hazudni nem csak szavakkal lehet, a hazugság valójában minden olyan dolog, amivel a másikat hamis hitbe vezetjük. Ez a megvezetés lehet egy megjátszott viselkedés is, a valós énünk eltakarása, avagy olyan dolgok titkolása, amiről azt hisszük, hogy rosszak és cikik. A leplezgetős emberek egy idő után, sajnos észre sem veszik, hogy hazudnak, vagy teljesen elfogadják az érdekeik védelmében elkövetett csúsztatásokat, és nincs is bennük már tudatos rosszindulat, ez a legszomorúbb az egészben. Csak azt veszik észre, hogy minden erőlködésük ellenére bizonytalanok az életben, bizalmatlanok másokkal, és gyakran megvezetik őket. Pedig van, hogy csak családi viselkedésminta miatt lesznek őszintétlen képmutatók.

Nekem is meg kellett tanulnom nem szégyellnem önmagam. Felvállalnom a belsőérzéseimet, illetve nyíltan kimondani azt, amiben nem vagyok jó, vagy a rossznak ítélt szokásokat nem cikinek tartani. De megérte! Próbáljátok ki! :)  

*

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem kínfájdalom az élet. Ez nem most kezdődött, talán mindig is volt. Mindig is veszettül keresetem az igazságot, és hogy hogyan szolgálhatok és dolgozhatok másokért, de valami furcsa émelygő fájdalom a mellkasomban visszatartott a túl heves munkától. Ha rákoncentrálok a fájdalomra, hogy meditálva kiderítsem mi a dolog okozója, a fájdalom gombócként felmegy a torkomig, majd szétárad a fejemben, a szemeimet könnyel árasztja el, majd a fejem búbján távozik. Pár perc nyugalom, majd a fájdalom újraképződik. Tudom, hogy gyerekkoromban is így volt. Úgy érez magam, mint egy halálraítélt, aki csak akkor érez boldogságot, ha képes belenyugodni a biztos kínhalál gondolatába, és még örülni tud az utolsó meleg napsugaraknak. A végtelen szomorúság és elveszettség érzése pillanatokra átcsap egy meleg életszerető létezésbe. Odaát minden melegebb és tisztább, de előbb meg kell érte halnom. Hiába óvnak ez elől, érzem, hogy így kell lennie, érzem, hogy nem szabad többet küzdenem a felesleges életben tartásomért. Az életet csak úgy tudom elképzelni, hogy nincs igazán szükségem semmire. Még az evésre sem. Még a mások odafigyelésére sem. Életem legboldogabb napján nem voltam éhes. Naiv gondolataim voltak, mint egy fiatal apácának és végleten tudás birtokában álltam. De megijedtem, attól féltem soha többé nem leszek már önmagam. Butaság volt, akkor voltam az igazi. Akkor úgy éreztem, kiléptem az idő emésztő vasfogaiból.

*****

1.

Kicsit megcsömörlöttem abban az érzésben, hogy a legjobb akarok lenni, mert filozófiai zűrzavarba kerültem általa. Mi a jó meg a rossz? Tagadom, hogy ilyen létezne, de mégis, nem lehet kitérni előle. Minőségi szinten, hogy ki minek születik, milyen társadalmi helyzetbe és képességekkel, azaz az emberek közötti megítèlésben tényleg nem létezik, mert a jó-rossz megítélese minden esetben relatív és esetleges. De életút szempontjából kell, hogy legyen jól vagy rosszul betöltött szerep egyéni szinten. Nem mondom, hogy kötelező hinni ebben, de én kénytelen vagyok rá, különben nem lenne semmilyen motivációm. Muszáj kilépnem az egysíkúságból, és életörömöt hoz a mozgás és alkotás. Már persze, ha örülok neki. Nagy kérés, hogy vajon szabad-e olyan dolgokkal edzeni magunkat, amik csak fájdalmat és szenvedést hoznak, vagy van boldog szenvedés is? Mondjuk mikor nyújtás-balettórán erősítünk, sokszor nagyon fáj, de élvezem, és örülök, hogy rávettek ezekre a gyakorlatokra, mert otthon egyedül nem lennék rá képes. A végén meg örülök a fáradtságnak, meg hogy vége. Szeretnék valami folytonos drogos állapotba kerülni, drog nélkül, ahol a lázas munka, kifáradás, majd a pihenés harmónikus egymásutánjában lebeghetnék.

***

Mikor kimondom azt a szót, hogy BAJ, az az érzés fog el, hogy valamit hárítani akarok, nem akarom meg csinàlni. Rengetegszer megtapasztaltam, hogy amikor el kezdek valamin "problémázni", akkor a probléma valahogy magától megoldódik. Kezdve már az iskolás élményimtől, mikor például nem csináltam házit, nem tanultam, stb, és be voltam szarva, legtöbbször felesleges volt a félelem.
Egyszer megtörtént, hogy egy tanártól nagyon féltem, mert utált, nem emlkészem miért, de remegő lábakkal mentem be az iskolába, mire kideült, a nő negyven fokos lázzal fekszik otthon, és legalább két hétig nem fog jönni. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem-e valami varázslat hatása miatt lett-e beteg?! Pedig én nem kívántam neki rosszat... csak azt akartam, hogy ne bántson. Akkor még semmit mit sem hallottam a lélek betegségeiről, tizenegy éves voltam, de ekkor realizálódott bennem először, hogy valami miatt védve vagyok a BAJoktól.
Ha féltem, sírtam vagy hisztiztem valamiért, a dologok valahogy hirtelen rendeződtek. Nem tudom mennyire kell hozzá a sírás, de egy biztos, mindig tiszta szívemből sírtam, hogy a fájdalmat kigyógyítsam magamból, szóval talán azért is alakulnak jól a dolgok, mert sosem akartam másnak ártani, csak a legjobbat akartam magamnak, és persze másoknak is.
Most már tudom, nem feltétlenül a sírástól oldódik meg minden. Például, mikor látszólag úgy tűnik két programom egymásra szerveződik, már igyekszem nem úgy kezdeni a mondatot, hogy "az a baj, hogy ez így nem lesz jó..." hanem inkább úgy, "megoldjuk...".Szinte minden esetben kiderül, hogy valamelyik program máskor van, vagy elmarad.
Előfordult már olyan is, mikor elvileg nagy bajban voltam, és ahelyett, hogy kétségbeestem volna, inkább lenyugodtam, mintha mi sem történt volna, nem gondolva semmire, és várva, hogy postán megküldjék a megoldást. Néhány perc múlva tényleg meg is küldték, azaz megoldódott a helyzet, vagy kitaláltam valamit.
Szerintem ez nem csak velem történik így! Az emberek mikor megfogalmazzák magukban azt, hogy valami BAJ, tulajdonképpen ezzel a gondolattal valósítják meg a tényleges bajt, aztán mint valami önbeteljesítő jóslat, tényleg BAJ lesz. Azt gondolom okosabbnak gondolják magukat attól, ha találnak valami problémát, mivel ezzel előre gondolkoztak, szemben a meggondolatlan naív emberkékkel, akik csak úgy hagyják megtörtènni a dolgokat, és nem terveztnek meg előre mindent. Ez utóbbi csoportba pedig én is beletartom sokszor, mert nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amit nem tudok pontosan. Igyekszem mindig az adott pillanatra koncentrálni, és a jelenben a legokosabbnak lenni. Persze az afféle "naív" emberkék, aki a jelenben nem tudnak okosan gondolkozni, azokkal tényleg lehet "baj", de talán nekik kellett ez az élettapasztalat.

Minden sírás, vircsaft ellenére,
Ha holnap nem lennék már elcserélne
A szülői ház egy másik gyerekre,
Büszkén, hogy jobbat tesznek majd helyemre.

Új csecsemő születik a nyáron,
Rendszerint ölel, mint a számításom.
Nyúl, de plasztikból lesz a fess keze,
Érző szoftvert telepítenek bele.

Bőgés hangerő gomb lesz a hátán,
Meg se fog nyikkani anyjára várván,
Okos és mindent pontosan csinál,
Ha illik kérdez, de nyugodtan kivár.

Mentál, pszichés eltérése nem lesz,
Egy hibádzik így, nem hozdoz keresztet.
Erkölcsileg ő még tökély tiszta,
De szánalma nincs, bánatos miatta.

Örülnék, ha ő testvérem lenne,
Élnék mégis én, hogy legyen szeretve.
Ezen a Földön nincs neki párja,
Mások megértését hiába várja.

De most már tudom, hogy "úttörőként" nem is történhetett volna másképp, és minden jó úgy ahogy van.

*

A pénz nem függ össze az ember lelkével. Se pozitív, se negatív hatással nem befolyásol. Nem mondhatjuk valakire, hogy rossz ember csak azért mert gazdag, és önmagában a szegénység se mondható kicsit se erénynek. Sőt sok esetben a felelőtlenség hozadéka a túlzott elszegényedés. Akinek pénze van tudhatja, hogy ez mennyi felelősséggel és munkával jár, de az, hogy ezt a munkát mennyi szeretettel és odaadással teszi-e, az már az egyéntől függ. Ugyanúgy ahogy a szegényeknél is. Aki csak egy egyszerű beosztott, az is lehet szeretetteljes és odaadó, vagy sem. Nem a munka státusza, mennyisége vagy a szakképzés bonyolultsága számít, hanem ez, a szeretet, odaadás és felelősségteljesség a cselekedeteinkért. Mindegy, hogy valaki utcaseprő, vagy orvos, esetleg bankár, számomra mind ugyanolyan emberek.

Öngyilkos országban jártam én,
hol minden öngyilkos volt,
Öngyilkos köveket szórt az ég,
de nem ütött meg senkit.
Ott csak öngyilkos holt.

Öngyilkos mezőkön öngyilkos búza nőtt,
s nem szívott talajból ásványt,
Mégis érett búzaszem
mi kenyérként várva már a szántást.

Öngyilkos asszonyok öngyilkos férjüket
önzőn szerették,
Öngyilkos gyermekük, ha nem szopta el tejük,
késsel etették.
Öngyilkos városban öngyilkos volt a ház, öngyilkos az ajtó.
öngyilkos híreket írt csak az élcesen
öngyilkos sajtó.
Öngyilkos emberek öngyilkos békében
halálig nevettek,
Öngyilkos természet gyümölcse enyészett,
s bőségben megerjedt.
Öngyilkos ágakon öngyilkos levelek
őszszínbe borultak,
Öngyilkos szemekbe öngyilkos gyönyörtől
könnycseppek vonultak.

Haláluk vágyával várták a tavaszt,
de az öngyilkos tavasz már megölte magát,
Így az idő mindig ősz maradt.

Öngyilkos országban volt öngyilkos büszkeség,
öngyilkos imázzsal,
Öngyilkos templomban hit nélkül szürkeség,
öngyilkos imákkal.
Öngyilkos istenük örökre élt velük
lángsírban lebegve.
Önmagát vagdosó, öngyilkos szeretet
senkit sem felejthet.

Öngyilkos sztárokat, mint öngyilkos áldozat,
szentként kezelték,
Öngyilkos bódulat járta át arcukat,
önmaguk temették.
Öngyilkos ifjúság öngyilkos bárba járt,
Öngyilkos zenékre
Táncolni kedéllyel, nem félve, az éjjel
lesz öngyilkos merénylet.
Volt öngyilkos hivatal, öngyilkos ravatal,
kínzó tor temérdek.
Öngyilkos álmokból öngyilkos jövőkép,
elhaló reménnyel.

S végül a temető, de nem temettek senkit,
öngyilkos földje nem fogad be mást,
öngyilkos kapui fölé írtak csak ennyit:
Feltámadás!

Fotó: Rolland Balázs

Buborékot mérek a Kaktusz

utcán.

Tudom, sokat tudsz

sok könyvhalomból kiskomám,

és nekem nincsen diplomám,

mint bölcsész,

vagy más tanár,

de hiszem mi történik

velem,

jobb támasz, mint ismeretem

naiv lelkem nem törték meg

okosabb bácsik, nénik,

és így könnyebb.

Könnyben,

könyvben

sehol sincsen olyan mint az enyém,

és így regény

az egész életem.

Buborékokat mérek,

mesélek:

Először gömb arcú voltam,

egyformán,

akár a többiek,

Mennyből zuhantam,

de álmomban szörnyeteg

támadt meg utalva,

hogy nem lesz ez egyszerű menet

míg felnövök.

Betörök

életút vágyaimba,

vagy betörök már gyermekként

tanítók által javítva.

„Tündérmesén van ékezet!”

„Ne hidd, hogy a jó élvezet.”

De ezt is fordítva érzelmezett

lett bennem, mert érzelmemet

bántották a dogmák,

mint ahogy mondták

Minta módján

mi mennyi?

Hogyan kell terhet viselni?

Hogy ember lehess,

egyenes, jellemes,

egyetemes,

mert több mint az állat.

s csak talán kevesebb.

De elesett lelkem becseszett ezzel,

hogy szívemre veszem individuumom,

és hajt a kényszer: írni kell tudom!

Állítólag

csak ki olvas, az ír is,

de én csak számolok, és nem megy az English,

Erre nem számítottak.

de ez csak afféle számadás,

attribútum áradás

magamról,

hogy hogyan lettem egyéniség,

de egy én is ki?

Kérlek egészíts ki!

Én csak buborékot mértem a Kaktusz

utcán. Tudom sokat tudsz

a modern szinopszisokról.

Csak egyet nem tudsz: ősnek

lenni, hősnek!

Mint mikor első versem

írtam, és minden egybe jut,

mint vízbe a levegő.

Telelő nyár, terelő szerető

emlékek egysége bennem.

Vagyunk mi felleggel

megvertek.

Az édenkertben lettek,

álltak

álmaink.

Hát miért nem nézünk hátra

már megint?

Emlékszel,

Mikor az álmaidba menekültél?

A szellő a füvön megingott,

Úgy volt, az ősz reménységünkként

A tervemre hálót borított.

Királynője voltál télnek,

Senki sem harcolt a hidegben,

De a tavasz már elvette fényed,

Mert én már szűröd kitettem.

A lényem vagy egészben Sorsom,

Fulladó hitvesként követlek,

Nyár alatt csak szobámban morgok,

Mi okból, miért nem ölellek.

Bárcsak ismerhetnélek újból,

Vesztenem nincs mit már valóban,

Olvastam könyvet az egóról,

S hibázva is várlak karomba.

Íme, hogy ismét ősz van mától,

Királyságod visszaszereztem,

Beteljesül minden, mi vágy volt,

De csillogó hóban temetnek.

Az embert a rossz gondolatai ölik meg, amikor folyton csak saját érdekei kattognak a fejében, hogy mit miért csinál. De ha hinnénk a Mindenség óvó erejében, tudnánk, hogy semmi sem történik véletlenül vagy rossz időben, ezért hát a szeretetünket sem felejtheti el a világ. Szokták mondani, hogy semelyik ajándék sincs önzetlenül vagy hogy semmi sincs ingyen. Ez így is van, de nagyon sok fájdalmat okozunk magunknak, ha folyton észben tarjuk ezt az elméletet, kivész belőlünk a természetesség, az önfeledtség, a bátorság, mert azért nem kell minden ajándékot viszonoznunk, nem kell, hogy ajándékainkért kérjünk bármit is. Amikor még katolikus hittanra jártam, ezt úgy magyarázták, hogy önzetlen jótett nincs, de a jó katolikus nem akar viszonzást kapni itt a földön, hanem nagyobb kincseket szeretne érte majd a Mennyországban. Avagy, akár még egy köszönetet, dicséretet sem szabadna elvárnunk elfogadnunk jó-cselekedeteinkért, mert már az is viszonzásnak számít. Persze nem kell feltétlenül csak a túlvilági örömökre gondolnunk egész életünkben, azt viszont tapasztalom, hogy általában az ember minél tovább tűr, minél később kap elismerést, az annál többet ér. Azért azt se felejtsük el, hogy nem csak jó-cselekedeteink vannak, hanem adósságaink is vannak! Ekkor meg pont a lelkünk békéjéért, kiegyensúlyozásáért nem szabad viszonzást követelnünk! És egyáltalán nem biztos, hogy ugyanannak az embernek kell viszonoznunk valamit, akitől kaptuk. Sőt, a világ így mozdul előre, hogy képesek vagyunk önzetlenül adni, és szeretettel kapni is bárkitől.

A világból azt veszed észre, amit észre akarsz venni, és/vagy benned is megvan. Azért látunk olyan sokfélét, mert az a sokféle mind mi vagyunk. Még az a tett is a tied, amit sosem tettél meg, mert ez a mi közös és csodálatos emberségünk. Csak arról mondhatjuk, hogy nem vagyunk, amit tényleg nem veszünk észre, nem is tudnánk megnézni, meglátni. A rendszer az agyunkban van, és mindenkinek más rendszer van a fejémen, mint egy zene, dallam, ahogy Babits Mihály bácsi írta:

“Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek”

Hát jó, muszáj volt ezzel a közhellyel kezdenem, de hiszem, hogy a közhelyeknek igenis van értékük, és időről időre fel kell őket újítani, meg kell említeni, és ahogy a jó tudós sosem elégszik meg, kísérletezni kell velük. Pszichológia tény, ha egy emberről sokan sokat mondanak valamit, akkor az előbb-utóbb meg is fog történni, ha még nem történt meg titokban. Ezért mindenkit óvva intek attól, hogy másokat óvva intsen! Semmi értelme az előzetes félelem beültetésekre másokba, ugyanis az egyetlen dolog, ami igazán rossznak mondható ebben a földi világban, az a FÉLELEM. Ismeritek a hályog kovács esetét? Amíg nem tudta, hogy félnie kell a szemműtéttől amit mindenféle tanulás nélkül csinált, sok embernek adta vissza az éleslátását, de miután felvilágosították, hogy az mennyire veszélyes, félni kezdett, és soha többé nem mert szemhez nyúlni. Az embereknek maradt a szürkehányog a szemükön. Hát így vagyunk a látással, a meglátással is!

Azt gondoltam, hogy rövid pszichológiai jellemzéseket fogok írni ezentúl kis világunkról. Kezdjük a pszichopátiával holnap reggel nyolctól!

*

Céltalan csillagok belém kötöttek,

nem bírtam el velük, megint pöröltem,

azt hittem fulladunk együtt az árban,

felejtve önmagam, belülről zárva

lesz holnap otthonom, csöngess kiáltva!

*

Épít az irgalom nekem egy házat,

tömjénnel füstölöm, Istenre várva.

Vendégek nincsenek, törlöm a listát,

vitrinbe nem teszem mégsem a kristályt,

ha kell tedd el magad, borod nem innám.

*

Lakhatod, törheted házamat ingyen,

ma legjobb ételem májam terítem

cserébe ebédre, úgy nő az újra.

Őrzője így leszek elmédnek, s durva

emberi gőgödnek feloszlatója.

Esni kezdett az eső és rám sütött a nap,

a szivárványba benne álltam, nem láttam magam.

Nem én voltam az, ki mannát osztogat,

bennem őserőnek hangján hívogat

a csend, mi ellazít, őt dicsérhetem,

menekítem klímahíd által érdekem.