Szende Tünde egy nap elhatározta, hogy ezentúl naplóba fogja fogalani a semmit.
  Fejemben folyamatosan írok. - kezdte a gondolatait. - Folyamatosan írom az életemet, bár büszkeségnek tartom, hogy papírra vessek mindent. Nem azért élek, hogy mások majd nyalogassanak ezért, hogy „Jajj Kedves Tünde... (mosoly, mosoly) Ó Te milyen mély vagy, és milyen sok mindent megéltél már! (Heheheheee) ...Igaz, csak a fejedben!” Nem baj, nem baj! Így van, a dolgoknak így van értelme, az életem így szép! Hahh, főleg, hogy még semmit sem írtam! De legalább élvezem, és Isten is így szeret. Na igen, a szenvedésről akartam írni, mert az hogy szenvedek az senki másra nem tartozik, de legalább élvezem és boldogít! (Mivel senki másra nem tartozik, ezért gyorsan írok is róla! Értelemszerüen, értelemszerüen...!!!) Minden tündér célom, hogy segítsem az embereket, hogy a boldogsághoz vezessem őket! (Na igen, olyan boldogsághoz, amilyen bennem is van, mosoly,mosoly!) Ez a segítség meg nem az, hogy veregetem a hátukat! Én csak abban tudok (tudnék) segíteni másoknak, hogy megtanítsam nekik elfogadni az életet, életként! Szóval nincs ilyen, hogy jó meg rossz... (Talán még a bűntudat sem... haha ezt a dolgot mindig is ignoráltam, feltéve hogy semmit sem kell megbánnom, és a bűntudatnak erősen káros hatásai vannak az előbbrejutásban! Mosoly, mosoly, víííííígyoooor. Teljesen szükségtelen, sosem gyűlöltem senkit, na ha meg igen, hát jó kis tanulság volt, így kellett lennie! Pikk-pakk-punktum) Vagy tudsz élni a szeretet energiáival, szeretve még a szenvedést is, vagy csak szenvedsz... ééés gyűűűlőőőőősssssssssz!!! Most már megértettem, hogy béna vagyok az életben, példáúl elbaszom a kitöltendő nyomtatványokat, elejtem az utcán kesztyűmet, és a példáult még mindig példáúlnak írom, de még ez is jó! (Olyan vicces, hehe, mososososososososoooly) Amúgy meg próbáltam sietettni a dolgok mihamarabb bekövetkezését, de ahogy erölködtem, úgy taszítottam el magamtól a boldogságot, és amint megtanultam elfogadni mindent életként, úgy teljesültek a vágyaim! De vágyni, csak azért is VÁGYOK! - fejezte be gondolatait Szende Tünde, mert szerinte,  vágyni+harcolni+szeretni=boldogság. Mosoly, mosoly, mosoly. 

www.thesecret.hu/node/8555

*

Gonosz vagyok, mert gonosznak születtem,
Gonosznak mégsem nevelt anyám,
Ha néha hazudva mondta is szeretlek,
A jóság ült a haján.

Gonosz vagyok, mert gonosznak nem éltem,
Tenyészet bennem a düh elnyomás,
Anyámból kilépő gondolat enyészet,
Mitől ment bennem tovább?

Gonosz vagyok, mert gonosznak neveztek,
Eltévedt almát ettem talán,
Megerjedt húsától lettem víg eretnek,
Az izzó bőröm se fájt.

Gonosz vagyok, és gonosz a szerelmem,
Akiért perzsel torkomban magány,
Üvöltöm parázson, hajnalban keress meg,
Harmatzöld színű halál!

Gonosz vagyok, mert bőségben ebédre,
Vérmagot kívánó hamvadt belem,
Nyirkosra hullott, s ne kérleld evésre,
Mert ettől nőtt a szemem.

Gonosz vagyok, mert gonosz, hogy hazudtam,
Hogy lány leszek, s nem fagyott virág,
Indákat szerezve nevettem halottan,
S láthattad fényem szagát.

Gonosz vagyok, mert csábos és haláli
Anyám volt egykor, és most se az.
Kitanult rendszere, hogy legyen akárki
Bennem élharcot fakaszt.

Gonosz vagyok, mert gonosz, hogy szívem van,
Igaz, csak pokolban kereshetem,
Meredten ölellek, Káosz van karomban,
S kiszórom könnyem, hitem. 

*

Fény és fény. Makulátlan, kékes színű fény. Anna szemét teljesen elvakítja az ablakból beáradó látványt. Igen, egy ablakot lát. A sötét szobából kinézve egy teljesen más dimenzió szédítő boldogsága kápráztatja és megrángatja az idegeit.
- Hogy jutottam idáig? - kérdezi magától Anna.
Mintha egyszersmind minden elmúlt volna, amit szeretett és érzett azelőtt. Sosem létezett az az első tizenhat éve. Igen, csak tizenhat év, és mégis, mintha már leélte volna már az egész életét, de csak az agyában történt mindez.... Öregnek képzelte magát Anna, hasztalan öregnek.
- Jól érzi magát? - szólalt meg Dr. Horváth Mária erőltetetten kedveskedő modorában.
Anna nem felel. Borzongató a nő hangja, idegesítően felszínes, a kérdést meg egyáltalán nem tartja jogosnak.
- Miért kérdezi, hogy jól érzem-e magam? - válaszolta magában Anna, majd tovább fűzte a gondolatait. - Ennyire egyszerűnek tart, hogy azt hiszi, kielégít engem csupán az elernyedés egy puha fotelben? Anyám hurcibált csak ide, kedves pszichiáternő... Persze, mindezt csak azért, mert neki nem felelek meg, mert szerinte hülye vagyok és önállótlan, és ezért mindent megcsinál helyettem, amit nekem kéne, mert, ahogy én csinálom az neki sosem jó, sosem elég precíz és nem elég tökéletes. Nem érzem magam jól, az iskolába csak azért járok, hogy teljesítsek... ott sem jó. Vagy nem, nem is azért, hogy teljesítsek... nem tudom miért... hogy talán legyen belőlem valaki... igazából csak...
- Eközben Dr. Horváth Mária leszívott nyugalommal ül karosszékében, és fegyelmezett figyelemmel várja Anna válaszát, majd kisvártatva az anyja felé fordul és megszólal.
- Anna az úgynevezett Asperger-szindrómában szenved. Ez az autizmus egyik legenyhébb spektruma. Nem képes érezni és az érzelmeit kifejezni, mindent csak a realitásokban lát. Nem tudja átérezni mások problémáit, így nem tud beilleszkedni a többiek közé az iskolába. Ez a dolog egy idő után kinőhető.., úgy felnőttkorra, de csak lassan tanulja meg majd a társadalmi normákat. ...Egy „bizonyos szer” beszedésével jobban fogja érezni magát, és elfelejti majd alkalmazkodási görcseit. Nyugodtabban fog tudni tanulni. Matematikából meg bizonyára fogja kapni ezután az ötöst. Az agyát még fejleszteni kell, de idővel jó tudós válhat belőle.
- Igen, ez egy út, egy utca. - Anna továbbra is magában, magának beszélt, hang nélkül, szája csak minimálisan mozgott. Testében végig hullámzott a hidegség, reszketett, és szeme kissé könnybe lábadt. Vakított a kellemesnek tűnő, távoli hideg fény az ablakból. Anna a világítatlan szobából már semmit sem látott. A benti a dimenzió már nem létezett számára... de az a távoli sem. - Kopott utca, egy parányi ház, kazettás, klasszicista ablakokkal, két rossz kocsi az járdaszegélyen, kutyát sétáltató néni...- ajkai reszketni kezdtek. - Elmenekülök, elmenekülök innen! Mindez sokkal több lenne nekem, csak egy kis ablakom legyen erre az útra, nem adnám senkinek... Hogy jutottam idáig? De hogy? Nekem volt életem! Volt boldogságom, volt reményem! Én nem vagyok egy gép... Hazudnak nekem, most is hazudnak... és én is hazudni fogok nekik. Nem tehetek mást.
- És hogyan tovább? - kérdezte a pszihiátert Anna anyja, vékony kényeskedő hangon, de meggyőző elkeseredettséggel.
- Ha valóban a biológia érdekli a kislány, akkor az egyetem az egyetlen út, hogy megvalósítsa önmagát. Ott nem lesz más, csak ő és a tudomány. Más amúgy sem kell más egy „ilyen” embernek.
- Párkapcsolat? - kérdezte közönnyel az édesanya.
Dr. Horváth Mária szerény mosollyal próbálta hárítani a kérdést.
- Nem valószínű...
- Értem - zárta le a kérdéskört az anya.
Anna végképp megsemmisült. További kérdések cikáztak a fejében:
- Miért akarják neki mások megmondni nekem, hogy mi a helyes, és mi a normális? Miért képzelik rólam, hogy nem lennék jó feleség és anya? Persze engem egy férfi sem viselne el... ahogy anya mondja... de ez mégsem élet így! ...szeretnék abban az utcában lakni - gondolt az ablakra ismét. és látta az egyszerűség boldogságát. Ebben a pillanatban nem kell neki hírnév, karrier, tudomány, és még az sem érdekli, ha egyetlen volt nagy célú álma sem teljesül be, csak élhessen abban az utcában... egy szeretett személlyel együtt, akinek mindent megad, amire csak emberi ereje képes. Tudta, hogy ő szeretni akar, hogy nem egy „érzéketlen tuskó”, ahogy sokszor az anyja nevezte, hiszen ő tud hinni, és hinni akar! Csak nem beszél... mert nem akar... ennyi. Nem mond semmit dr. Horváth Máriának. Szánalmasnak tartja, és nevet rajta legbelül, cinikusan nevet, de mikor a pszihiáternő annak a „bizonyos gyógyszernek” a beszedéséről beszél, hirtelen megered a nyelve.
- Igen, szedni fogom! Akarom szedni! - Es a meggyőződés erejével pillantott a pszichiátert szemébe. A nő hitt neki.
Anna vidám hangulatban lépett ki a teremből. Anyjának kedvesen csevegett terveiről, a holnap megírandó matekdolgozat érdekességéről, egy zeneszámról, hogy mennyire tetszik neki a szövege, és hogy milyen jól illik hozzá a zenéje, na és még arról, hogy a lerajzolt démonai milyen jelképek és színharmóniák szerint fogja kiszínezni. Megkérdezte, hogy Anya mikor akar vidékre utazni, meg már alig várja a szünidőt, na meg hogy a születésnapjára szeretné, ha marcipános tortát rendelnének. Az anya boldog volt, de értetlenségét szóvá tette, hogy miért nem beszélt idáig szinte semmit Anna? Miért viselkedik úgy a pszichiáter előtt, mintha tényleg autista lenne? Anna nem válaszolt nagyon.
- Nem tudom, csak - rángatta a vállait Anna, de valahol arra gondolt, hogy anya majd csak rájön a turpisságra, és nem kell neki elmondania, hogy miért nem beszélt. Lelke mélyén pedig úgy képzelte, hogy egyszer majd anyjából is felszakad az együttérzés forrása, de ennek bekövetkezésére sajnos már egyre kevesebb reményt látott. Nem adta már ki a titkait, túl sokat szenvedett korábban...
Útjuk egészen a gyógyszertárig vezetett, és kiváltották azt a „bizonyos szert”.
- Beveszed most? - kérdezte az anya.
- Persze, persze... - válszolta ismét vállrángatva Anna.
Anna leült a vizespoharas asztal mellé egy székre. Szemét valami vérnyomás ingadozás káprástatta, éa vibráló nyugalom hergelte. Bal kezében a gyógyszert szorongatta még a dobozban, és olvasni próbálta a rajta lévő szövegeket, majd óvatosan forgatni kezdte a kezében, megtisztelően, akár csak egy ékszerdobozt. Mosolygott... és felemelte a vizeskancsót a jobb kezével.
- Burr-plátty! - esett el és csilingelt a földön a darabjaira széthulló váza. Csodás ragyogás támadt tőle a teremben...
- Soha! Sosem veszem be ezt a szart! - ordított a Anna és a bal kezében lévő gyógyszeres dobozt is a földhöz vágva széttaposta.
Kalimpáló tüdővel rohant ki az utcára, és futott, amilyen gyorsan csak tudott, és csak rohant, és rohant tovább... amíg bírt futni, és amíg csak úgy érezte, hogy követi valaki. Amíg csak látta az embereket...
De azok már rég nem jöttek után. Minden utcába befordult, hogy elvesszen, hogy ne lássák. És kereste „azt” az utcát... de nem találta sehol.
  Üres volt a világ...

"The world so hollow, it's breaking my heart."

„Fogd meg ott, ahol érzed!"

Szende Tünde nem tudja hol van az a pont. Nem tudja, mert csak tudni akarja, nem tudja, mert csak az egész világot érzi, mert érzi mindenben, és mégsem érzi semmiben sem. „Üres a világ! Üreg a boldogság... üres, mert nem találom, hiába keresem, hiába rohanok utána, és hiába akarom szeretni őt! Az egész világot neki adnám... ha ő is nekem adná az övét. " Valami mindig hiányzik, valami mi még mindig nem egész... és mire egész lenne, elmossa az idő... A rész igazságok nem igazságok. A szex nem elég érzelem nélkül, az csak a felszín, ha a felszínt kívánod, a burkot, a mellét, a fenekét, a lábait... üres vagy... kívánd legalább a haját, de legjobb, ha csak a szemét kívánod. Az az egy amivel sosem lehet hazudni, pedig Szende Tünde azt próbálja a legjobban rejtegetni... „Mindent megmutatok, csak a szemeimet nem!"
Fanni szerette Szende Tünde szemeit. Egész teste beleremegett, mikor a tündér lány leült mellé a fotelbe. „Hogy kerültem ide?" kérdezte magától Tünde, és nem sírt, mikor a könnyes szemű lány szemében nézett. Nem tudott sírni, befelé hulltak a könnyei. „Én nem éreztem még ilyet, én még egyszer sem kívántam meg lányokat." És ahogy Fanni csókot nyomott az ajkára, már azt is tudta, hogy miért nem. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalta ezt a problémát ennyire közelről, még csak az a közhelyként beletáplált buziságról kialakított elképzelése volt ebben a témában, miszerint egy buzi nő férfias, liberális, és kényelmesebbnek találja a szexet egy olyan személlyel, aki jobban átérzi a testének rezdüléseit. A legszomorúbbnak mégis azt tartotta, hogy az ilyen embereknek nem lehet gyermekük, pedig az élet egyetlen értéke a teremtés. Mind-e nélkül nincs jogunk az életre, a boldogságra, és a legnagyobb teremtés a gyermek, mert valódi lélek születik a földre, valódi erő tör elő az orgazmus örök mulandóságából.
Szende Tünde nővel csókolózott. Egy kiszolgáltatott, érzéki nővel, aki sokkal jobban nő volt, mint ő maga. Tünde védelmezni szerette volna ezt a lányt, óvni és a karjaiba venni, és szeretni, szeretni, szeretni... de nem érezte a csókját... hiányzott belőle az erő... hiányzott belőle a férfi.
Fanni arra vágyik, hogy végre egy férfi előtt teljesen megnyílhasson, és hogy meg tudjon szabadulni a bűntudatától, de még sosem tudott ellazulni egy férfi társaságában. Elélvezni sem tudott még a szextől... barátjával is csak olyan elélvezgetések vannak, érez ugyan bizsergést, és tetszett is neki a srác... de képtelen önmaga lenni...

– Együtt élnél egy lánnyal? – kérdezte tőle Tünde.
– Igen. – válaszolta Fanni.
– És szeretnél gyereket?
– Mindennél jobban...

Szende Tünde tizenöt éves volt, mikor másodszor találkozott vele-a barátnője emlékezett rá, mikor még csak nyolc évesen együtt agyagoztak egy rajzszakkörben. Szende Tünde csak a fenekéig érő hosszú szőke hajára emlékezett.
- Milyen furcsa, Te vagy a legrégebbi barátnőm! – mondta a barátnő két év után, mialatt szinte semmit sem csináltak együtt. Az életre nevelő Depresszióképzőbe jártak, és mindketten jól tanultak, furcsak mód, pedig Szende Tünde sosem tanult, barátnőjéről meg meg volt győződve, hogy boszorkány, és fondorlatos erejével befolyásolja tanárait, akik ezért csak 5-ös osztályzatot képesek neki adni.
Mindketten gyűlölték a kötöttségeket, de mániákusan betartották az előírásokat, csak hogy ki ne derüljön, hogy káoszt gyártanak futószalagon éjszakánként az illegális kínai exprort ellen küzdve. A nagy munka hevében, az iskolába még egymásról is elfeledkeztek, és már csak az motiváltak mindkettőjüket, hogy jól felkészüljenek az éretlenségire
…
és sikerült!
 

Igen, ma egy zacskóban találtam néhány kaját a hűtőben. Kis csoportba gyűltek, összetömörülve. Kinézve pislogtak rám. Beszéltek.
A némaság most kifejezőbb, mint valaha, mint a szófolyam. Az a szófolyam, ami sosem volt valódi, mindig mesterkélt volt. Szerettem volna őszintének lenni, de megróttak érte, és én mégis őszinte voltam. Néha őszintén hazudtam tisztaszívemből! Ha véleményem volt megátalkodottnak lettem titulával, ha nem szóltam semmit, debíl. És íme, hogy nem szólok hozzá, végre helyére kerültek az igazságok. Mégsem ehetek olívabogyót, hát végre tudom. Ez az igazi őszinteség. A kis csuprok a zacskóban nem hazudnak, némán pislogva beszélnek nekem.
Mondhatjuk ezerszer, hogy szeretlek, ha egyszer sem teszünk érte semmit, és bár nem ízlik a bajor rozskenyér, mert felfújt fűrészporpuszedli íze van, mégis meg ettem a felét. - Á, nem volt otthon más! -mondhatom. De mégis, akkor sem jó, ha flóra margarint teszünk rá. (Na azt is utálom. Fújj, margarin, fújj! Éljen a VAJ! A teavaj, mert ugyebár TEJ A VAJ!) És nem is beszélve a sonkáról. És mégis ezt az összeállítást reggelizem, és konokul nem gondoltam arra, hogy miért nem eszek most vajas-sajtos ropogós zsömlét. Nem fogok hazudni a kompromisszumokért, és csak azért is megeszem a sonkáját! Az ízlés változékony dolog, de mégis ugyanolyanok maradtunk… és konyhakéseknek álcázzuk a bárdokat.

  És változnak az emberek?

Igen, azóta jobbkezes lettem! :P

Önértékelési zavarok???

"- Mondja, magának milyen önértékelési zavara van?
Ja, hogy csak önmaga szeretne lenni?
Hát ilyet??? Azt nem lehet. Nem lehet önmaga.
Hogy miért nem??? Miért egyátalán mer önmagának lenni?
Hát maga normális!
Igen, igen. Normálisokra nincs kereslet mostanában.
Micsoda? Hogy maga őszintén ilyen mint most?
Őszintén őrült?
Nem ez nem jó. Ezen változtatnia kell így, így nem megy semmire!
Nem, nem értem a kérdést, úgy érzi ha változat magán akkor sem megy vele semmire?
Jó, akkor szegye le magáról a rétegeket!"

A rétegeket. Ami körül vesz, kizár és befogad. Rétegekben élünk, rétegekben hiszünk, és rétegeket akarunk levetni. Ha egyátalán le akarjuk venni őket...

U.I.: A "réteg" egy több értelmű szó.

November 18-án délután ment el közülünk végleg... Már napok óta le akartam írni, hogy mit érzek és gondolok, de nem volt még sem időm, sem lelkierőm…
Napok teltek el azóta, de valahogy még mindig úgy érezzük, mintha itt lenne, mintha várna valaki otthon, mintha hallanám a lépteit, várom, hogy jöjjön kajáért nyávogva a hűtő elé, vigyázok, hogy ne lépjek rá a nappaliban… Furcsa, nem sírtam, csak aznap este, mikor elment, és mikor lefeküdtem megláttam a tetőtéri ablakot, ahol annyiszor kiugrott nővérem tiltása ellenére. Persze, mert engedtem neki. Úgy gondoltam olyan jó neki a tetőn, és mivel macska, ezért tudja mit csinál, és nem fog leesni, mert macska… Még nyáron elsirattam azalatt az ablak alatt… Egész éjjel ki akart menni, ugrált össze-vissza, de mivel csak egy kicsit volt kinyitva azaz ablak, hiába dugdosta a fejecskéjét nem tudta kinyitni. Aztán egyszerre megelégeltem a dolgot, és kinyitottam neki az ablakot, mire ő azzal a hatalmas vehemenciájával és erejével azonnal kiugrott, és hallottam elrohanó lépteit a tetőn. Majd csönd. Valószínűleg igencsak elaludtam közben, de kicsit később meg voltam arról győződve, hogy nem ugrott vissza. Kinéztem az ablakon és hívogattam, de sehol semmi, majd kimásztam, de akkor sem láttam semmit, megnéztem a szobában… de akkor már sírtam, és nem láttam. „Eltűnt, eltűnt, vége!” gondoltam, és nem tudtam másra gondolni, hogy itt csak a csoda segíthet… Eszembe jutott mindaz, ami Zoró volt, amit szerettem benne, és akinél nélkül üres lenne az életem. Csak azért imádkoztam, hogy még egyszer hallhassam a hangját… na, és ott volt a bűntudat is. Nem élem át, hogy még egy macska halálának én vagyok az okozója. Zoró miatt több macskánk is meghalt, akiket nagyon szerettünk. És többször is megkaptam, hogy én vagyok a hibás Auguszt haláláért, mert én hoztam haza Zorót. Bár nem tudhattam hogy Zoró leukózisos, legfeljebb azt, hogy Auguszt utálja a kismacskákat. Auguszt egy nagyon okos cica volt, és tudatában volt tehetségének. Egyszer, mikor nővérem Pesten, az ölében békésen doromboló Auguszttal Salföldre telefonált, és az épp ott tartózkodó Zoró hogylétéről érdeklődött, a macska a „Zoró” szó hallatán egy szemrehányó nyávogással fejezte ki véleményét. Ugyanúgy nem szerette, ahogy Zoró előtt a kis Morcellát, akit befogadása után három hónapra tragikusan elveszítettünk. Talán sosem fogadtam volna Zorót akkor be, ha nem fájt volna annyira Morcella elveszítése.
Zorót 2004. június 9-én vittem haza. Egy kis kusza 40 dekás fehete-fehér szőrcsomó volt, beragadt szemekkel. Ott ült a többi kóbor macska között, és volt benne valami mélységes fájdalom, és élni akarás. Nem volt sok esélye. Gyenge volt, kicsi volt és beteg. Úgy tűnt, hogy már anyukája sem lehet régóta, na meg testvérei sem voltak. Kilógott a sorból, és nem tudtam ott hagyni. Odamentem hozzá, és míg a többi macska elrohant, ő meg sem mozdult, csak mikor megfogtam akkor fújt rám egyet. Nem is látott szegényke, mert be voltak ragadva a szemei. Gondoltam macskanáthás, ez a betegség elég gyakori a kismacskáknál, és ha nem kezelik a betegséget, gyakran belehalnak. Nem tudtam Anyám hogy fogja fogadni, de mikor meglátta ő is beleszeretett, aztán ápolgattuk, és lassan úgy ahogy rendbe jött, de sosem volt teljesen egészséges, kicsit szuszogott, és sokszor horkolt alvásközben, állítólag megsérülhetett a kis orra valamikor.
Másfél évesen derült ki, hogy milyen beteg. Egyre rosszabbul volt, aztán eltűnt pár napra Salföldön. Én találtam rá a szomszéd kertbe… alig állt a lábán, akkor visszajött és délután hazavittük Budapestre, másnap meg az orvoshoz. Kéthétig ápoltuk, de nem sok javulás történt, majd mikor azt gondoltunk, hogy elaltatjuk, hirtelen lábra állt. Ő tényleg élni akart, biztosan azért tudott idáig is élni.
Négy évig volt velünk a lakásban. Mikor hazahoztuk, mi is ennyi időre számítottunk, hogy ennyit tud még élni, ha jó körülmények között van,(legalábbis az orvos szerint), és így is lett… három és fél évig semmi baja sem volt. Aztán hirtelen besárgult és hányni kezdett. Adtunk neki gyógyszert, és jobban lett.
Általában sosem látszott rajta, hogy beteg. Annyi kedvesség és energia volt benne. Különleges cica volt, másmilyen volt, mit a többi, kicsit szórakozott, és lökött cicus volt, ha valamit akart, azt nagyon akarta, ha nem, akkor nagyon nem. Furcsa szokásai voltak. Például a többi cicával ellentétben, ő kifejezetten szeretett kocsikázni, beült a kocsi hátsó ablakába, és figyelt, vagy alukált. A gyűlölt macska-szállítódobozba is „önként és dalolva” ment be, pusztán azért, mert szerette a dobozokat, minden dobozba szeretett belemászni. Na meg szerette a szívószálakat, minden szívószál kellett neki, amit csak meglátott. Nem nagyon tudott sohasem egerészni, de azért a legyeket mindig megfogta, na meg egyszer egy galambot is a gangon… de nem lett semmi baja, csak néhány tollal szenvedett hiányt, aztán Zoró berakta egy szűk helyre, ahol nem tudott mozdulni, és őrt állt felette.
Utolsó hónapjaiban nagyon vékony lett és csak a hasa nőtt… azt hittük megint hasvízkórban szenved, és ilyenkor le kell „csapolni” a hasát… Az orvos úgy vette ki a dobozból, mint egy kidobandó húscafatot… „Ez a macska súlyos májbeteg!” mondta, majd, hogy nem víz van a hasában, hanem a mája! „Ez már menthetetlen, úgy két-három hete van még hátra…” Borzasztó érzés volt, Zoró egyáltalán nem érzékeltette addig velünk, hogy beteg… legfeljebb kicsit többet aludt, semmi egyéb, ugyanúgy evett, kikérezkedett a gangra, beugrott az ölembe, dee voltak apró jelek… már nem játszott, nem jött fel hozzám az ágyhoz, és… néha hányt. Akkor sírtam, mikor már csak pár napja volt hátra, és láttam, hogy szenved. Akkor sírtam. Rossz volt szenvedni látni! Az rosszabb, mint, hogy már nincs közöttünk.
Milyen lehet a macskamennyország???
Anyám vidékre vitte elaltatni, az ottani orvos majdnem sírt, mikor meglátta, olyan rossz állapotban volt már…

*

Kicsi vagy, sok van belőled,
Ha te nem vagy, nem vagyok,
Engem szolgálsz, de nagyobban,
Te egészen én vagyok.

Elaprózott testem része,
Elaprózod szívemet,
Én egészben mit sem sejtem,
Részeimben lelkemet.

Sejthetem az énemet, mert,
Sejthetem mit is teszek,
Bár nem ismerem sejtenként,
Kiserkenő véremet.

Sejtés egész életen át,
Minden sejtelem csoda,
Én vagyok egy emberi lény,
S mi a lényemnek oka?

Sejtjeim testemben vannak,
Lelkem is egy sejtelem,
Mi az, ami összefogja,
Oly bonyolult életem?

Nincs más indok, ok csak egy van,
Nem a földi értelem,
Miért érti, amit nem tud,
Sejtünk csupa érzelem.

*
 

Átesni a holtponton.

Nem rég még a héven utaztam és azt hittem, hogy még sokáig ücsöröghetek rajta, mikor egy bácsi szinte brutálisnak tűnően bekopott az ablakon. Akkor vettem észre, hogy már rég a Batthyány téren vagyunk. Nem tévedés, hogy elaludtam, de az a kérdés, hogy egyáltalán ezen az estén ébren voltam-e? Úgy jártam, mint majdnem egy évvel ezelőtt, mikor azt álmodtam, hogy elutaztam Barcelonába, és egy bizonyos éjszaka arra ébredtem, hogy már mindenki leszállt a repülőtérre menő buszról. Miért?

Talán történt valami, ami közelebb engedett ma este az "álomhoz"?

A legfurcsább dolog az, hogy életünk legfontosabb eseményeit álom közei állapotban éljük meg. Nem emlékszem arra, hogy mit álmodta tehát ezen az éjszakán, de érzem... Furcsa érzés nagyon, és nem tudom éljek-e a lehetőséggel, vagy ne? Álmodjak tovább, vagy ne? Ébren talán nem érzem a szenvedélyt...

Nyomozni kezdtem, Bizonyára ez a 11-es szám a velejéig az én számom, ez már két évesen is feltűnt, mikor 11-ig tudtam számolni, de csak azért 11-ig, mert 10es szám után viccesnek találtam, hogy két darab 1esből áll. Tudtam hogy van tovább is, de az mellékes, nem is érdekel..

1987.09.28. Igen, ebben a dátumban egyetlen egy 11-es sincs, akár hogy is nézzük, se nem 11-edike, se nem 11-dik hóban! De! 1987+9+28=2024 2024/11=184 Haháá! A másik módszer meg: 1+9+8+7+9+2+8=44! Hahahaháá! Szóval már a születési dátumomban is benne van a 11-es kétszer!

Aztán életem 11-dik hónapjában szüleim összeházasodtak, 1988. augusztus 11-én. Teljesen egyszerűen, csak az égben kötettetve, mindenféle felesleges személyek, mint példáúl anyakönyveztetőnő és násznép asszisztálása nélkül. Bizony, mit szólna ehhez az apeh? Fekete esküvő volt! :D annyira fekete, hogy rá 11 évre, 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás volt Magyarországon. Micsoda összefüggés! Szüleim és a teljes napfogyatkozás! Nem csoda, hogy Forgács M. tanárnő mindenből nem értett semmit! :P
Rá két évvel szintén augusztus 11-én életem 2. legnagyobb csodája, mikor először kértem és kaptam szivárványt...

Aztán 2001. szeptember 11-e. Meggyőződésem hogy az is miattam történt! A kis F. hazafelétérve az iskolából arra gondolt, hogy de kár, hogy ma sem történik semmi! Legalább valami történelmi esemény történhetne! Aztán unatkozva elment a délutáni szolfézs órájára, majd sietett haza... Bakapcsolta a rádiót, ahol akkor tájt adták kedvenc rádiójátékát, de most még sem az volt a rádióban. Valami repülőgépekről, meg Wörd TRÉ Centerről beszélgettek... "Jajj biztos vki elcsavarta a rádiót!"- gondolta, aztán hazajött Anyukája. "Anyu mi történt?" "Az arabok megtámadták Amerikát." "Miii??? És mi az a Wörd TRÉ Center?" "Az a két torony New York-ban." "Van két torony New York-ba?" "MÁR NINCS!!!" "DE JÓ! Akkor mégis csak történt ma valami!" :D

Szóval visszatérve, életem 1. csodája szintén 11 éves koromban történt, 1998-ban! Igen, abban az évben mikor hatalomra került a fidesz! :P Idén leszek 22, tehát kétszer 11, így legalább a születésnapomra való tekintettel kellene előrehozott választásokat csinálniii!!!! :D Hát miért ne? Főleg, hogy 2009 van, és az ugyebár 2+9! Na jó akkor majd beszólok a központba!

Avagy túrós palacsinta virsli helyett...

"Elmentünk a dePresszóba melanKólát inni!" (Nem tudom melyik együttes melyik száma, deee...)

Munkaünnepe. Hát igen, annak aki dolgozik. Én nem, ezért nekem nem is ünnep? Csak szívok, hogy nem tudom macskakaját venni, nem is beszélve az ínstand kávéról.. Persze van aki dolgozik, és most biztos szépen "nyaral" a barátaival valahol a nagy Alföldön. Már ha persze ott van. Ő ugye dolgozik, ő ugye megengedheti magának.
Én persze csak itthon ülök, hogy etessem a macskát, na meg hogy CSINÁLJAK vmit.
Jó-jó, idáig ez semmi más mint egy unalmas önsajnálat... Nem, nem igazából egy reménykeltő esemény szomorú következménye...

Pillagó volt a pillangós házban!

Íme a ház, hol mindez törént. Mármint a korlátja. Tökéletes volt! Szecessziós pillangó szállt meg... majd megszánva engem szívembe költöztette az érzést, amit már majd 8 hónapja nem éreztem...
De először is, nem is vártam semmit attól helytől csak nézem, és rácsodálkoztam a szépségre mitől boldog voltam. Aztán csak ültem, ültem azon a bizonyos helyen, és nem is vártam semmit, magam sem tudtam, hogy miért ülök ott, legszívesebben felpattantam volna és elmentem volna, de éreztem hogy nem tehetem, éreztem hogy kiszolgáltatott vagyok, és csak mély lélegzeteket vettem, hogy oldjam a feszültségemet. Így kell lenni-e ha így történt!-gondoltam, és próbáltam beletörődni "sorsomba". Elvem, hogy minden történik valamiért, főleg ha nem erőlködünk azon, hogy történjen valami. Mert ha nem számítunk semmire, akkor érnek a legnagyobb meglepetések. Ha nem számítunk semmire tudunk örülni, kicsi dolognak is. Persze sokszor érzem hibásnak magam azért, mert mindig arra vágyom, hogy történjen valami...

Sokszor voltak már feleslegesnek tűnő szerelmi fellángolásaim, mint talán mindenkinek. Nem különösebb, de valahogy mindig meg értettem utólag, hogy miért nem jöhet össze a dolog mégsem, sőt a hibákat már akkor tudtam, mikor még reménykedtem a dologban, de vágy olykor mindent elhomályosít...
Van akinek azért kellet egy röpke fellángolás az életébe, hogy rájöjjön, hogy nehéz egy olyan szerelmet pótolni, hol tényleg szeretetve van, és látsztért nem szabad a boldogságot kockáztatni.

Nem is tudom, hogy miért írom mindezt le. Talán nem vagyok egyedül. Talán nem csak én gyártok elméleteket kósza pillangók elsuhanásból itélve... talán nem csak nekem van május elseje, és egyben tavasz... :) Tudok példákat... Júlia a Holdnak vallott szerelmet, de mégis "kihallgatták" titkait. De egy nő sosem vallhat szerelmet, nem is szokásom. Nem is építek légvárakat. Kippukasztom a felhőket, és prepalálom a pillangót... majd felcímkézve, rendszerezve, besorolva berakom a gyűjteményebe.

***

Torz világban élni, Feleslegen sírni, Átaludni.

 Eltanyázni, fázni, Húsvétkor megállni, Halni, hálni!

Kénytelen, e ténye, Védtelen a vére, "Húsba" vágott!

Harapott hiába, Hiú volt hiány, Füstbe szállott.

Várakozott fázva, Nyári harisnyába, Hő a hormon.

Kedvesen beszélget, Tüntetésbe téved, Ő se volt ott!

***

*

Magyar már vagyok, világraszóló még nem, de rajta vagyok a problémán! :D

Íme az Álom!

Álom az életem.
Nyomasztó vagy édes?
Bár játék énnekem,
Az álmok közt rémes.

Álom az életem,
S álomban mondom ezt,
Álomban ébredek,
S álomban alszom el.

Álomban élek én,
És álomban halok,
Álomban írni szép,
Mert én álom vagyok.

Életben álmodok,
S álmodok egy földről,
Világtól búcsúzok,
Lelkeket köszöntök.

*

*

Az én világom, a mi világunk.

"Szecessziós vagyok! Mert a szecesszió olyan közel áll hozzám, állítólag a mozgásom is olyan groteksz...! Akár csak egy szecessziós inda. Vagy egy szecessziós nő, a szecessziós rajzokon. De hát már kicsi koromban megállapítottam, hogy a GÓTIKA és a SZECESSZIÓ a kedvenc stílusom! Na persze, igen ez még abban a korszakomban volt, mikor a gyerekek a kedvenc színűket és állatukat határozzák meg. Na persze én ezek után röktön ez is megállapítottam, hogy melyik a kedvec stílusom... :) Már annyak idején is szerettem megállapítani a pericitást, ami álltalában a világot jellemezi. Most még azt is hozzá tenném, hogy a romantika is a gótika és a szecesszió rokon stílusa."

*

Hisz mi a közös ebben három stílusban?

A közös minden bizonnyal a filozófiában rejlik? A vágyban. Az elvágyódásban. Csalódtunk és visszajágyunk valahova, ami szép és jó... szép és jó volt.

Kezdünk szecessziósak lenni. A mi korunk az újjabb periódus, az új szecesszió, az új cirádák, a fájdalom és csalódás cirádái. Csalódtunk az egyenes vonalakban! Rájöttünk, hogy "cifrának" sokkal jobb lenni! Rájöttünk hogy az élet nem egyenes, sokkal kiszámíthatatlanabb, és egyre bizonytalanabb a jövő... Rájöttünk, hogy élveznünk kell a kanyarokat, a hurkokat, az elcsigázottságot! Elcsigázódunk...:) Csigulunk...:) "csorbulunk"... és élvezzük az egyéniséget és a szabadságot, amig csak lehet!!!

*

Szkínhed fiúk, rendőrök, meg kuka,  
Hévmegálló, és a coca-cola.

Voltak barátságok, és végetértek.

Egy éve egy lány, a barátnője hívására, egy neki világvégének tűnő helyre ment. Maga se tudta, hogy mi lesz. Kicsit izgult is. Aztán odaért a világvégére. Egy kicsi, szemétdomb kinézetű, és szemétdomb kertű házikóba. Belétet. Az ajtó nem záródott jol. Egy tíz négyzetméteres szobácskába érkezett. A szobába! A szobában három-négy alkoholista kinézetű idősebb férfi, két hamvas, tizenéves, iskolakerülő lány és persze a barátnője tartózkodott. Minden mocskos és büdös. De jó a hangulat! Nem sokára a lány is jól érete magát...! Öröm volt az Ürömben! Pontosabban Ürömön!:) Érezte ez a pillanat nem jön el mégegyszer... Érezte, hogy a sok "nehezítő körűlmény" ellenére is boldog tud lenni az jó! Érezte, hogy erről az esetről inkább nem illdomos más társaság előtt beszélnie, de érezte, hogy ebben az egészben az is jó, hogy titkos! És az is jó, hogy ilyet is tapasztalt. Nem jön el többet ez a pillanat... Barátságok voltak. És végetértek.

Sajnos.

"Sétál az utcán a szende kisleány..."

És jobbra néz...

Majd balra...

Majd látva a helyzetet, zenét hallgatva, és maga elé nézve tovább sétált... Egy kedves gárdista bácsi gülüszemmekkel tekintett rá, a kislány meg visszamosolyo- gott, de a bácsi nem visszonozta a mosolyt... :( Szemben, az úttest másik oldalán "dzsiájdzsók" gyülekeztek és kedélyesen beszélgettek, nyílván így szokás, így "bevetés" előtt... A kislány hallatta a zenét de legszivesebben még énekelt is volna! (bittersweet) Mire egy néni ráköszönt, de ezt ő elöször nem hallotta meg, majd észreveszi. A nénivel egy titkos helyen találkoztak, nem rég egy vasárnap. Közben a kislány busza elment a kislány orra előtt... Hazasétál, most táncolna is (Hope)! Majd otthon kinéz az ablakon... Igen az ott a homályban kordon! Még reggel állították, de akkor még nem voltak ott emberek... érdekes, csak akkor vannak ott emberek ha kordon is van? Elgondolkoztató... különben nincs ott senki. :D

És egy óra múlva indul a vonata...