Akik tudják a választ, nem értik a kérdést...

Tegnap egy villamoson ültem, és láttam egy nőt, meg egy férfit. Nagyon fel voltak öltözve, gondoltam biztos mennek kirándúlni a Budai-hegyekbe. De jó nekik!-gondoltam. A férfi egy kis overálba bugyolált csomagot is hordott a hátán. A kis csomagnak volt fejecskéje, kéze és lába, két oldalt kimeredve. Nem mozdult, be volt nagyon "csomagolva"...:) Egy kis boldogság csomag!-gondoltam. Aztán leültek a villamoson egy ölükbe tették a kis pólyást. A nőnek valami barátnője is előkerült, és bőszen elkezdték "kicsomagolni" és babusgatni a gyermeket. Három hónapos mondták... Valahogy olyan jó érzésem lett ezt látva.

Hát mi az a boldogság?

Sokféle lehet, de mindig élet van benne, energia, szeretet és katarzis! Egy gyermek megteremtése is katarzis következmény, a megszületése meg szintén betejlesülés. Majd ahogy nő fől, teli lesz várakozással és beteljesüléssel az életünk... Mikor kezd el járni, beszélni, mikor megy oviba, isibe, mikor érettségizik, diplomázik, házasodik...stb, stb.

A boldogság az életünkben ilyen... Boldogok lehetünk, ha bannak céljaink, támpontaink, amiket el akarunk érni, és tudunk bizni magunkban, hogy előbb-utóbb meg is csináljuk azokat, és megélhetjük a katarzist, a hullám csúcsát, még akkoris, ha utána hullámvölgy következik. Nem kell félünk a hullámvölgytől, ha merünk boldogok lenni és az egymásiránti szeretetbe mindent beleadni. Még akkoris, ha esetleg soha többé nem leszünk olyan boldogok, mint mikor megéltük életünk katarist. Ha nem félünk a hullámvölgytől, újra boldogok lehetünk, és aki fél a bánattól, az nem lesz szomorú, de boldog se lesz soha! Aki ilyen, annak az élete lineálisan fog húzódni, és nem hullámszerűen, ami némi stabilitást is adhat neki, legalábbis úgy érzi. De valójában a lineális élet nem más, mint egy egyenes lejtő a szakadékba...hiábavaló...

Meg kell tudnunk védenünk magunkat! Különben hogy jutunk ki a szakadékból? Aki meg tudja magát védeni, az boldogulni fog ebben a bonyolúlt világban. Meg kell tanulnunk szeretnünk magunkat, és csak azt tenni, ami nekünk fontos, még akkor is ha az a valami nehéz dolog, de a lényeg mindig az, hogy a javunkat szolgálja. A világ jó, csak mi látjuk rossz színben látni, mi tesszük tönkre a depressziónkkal! Mi csinálunk ebből a tökéletes természetből egy tökéletlen "farkasvilágot"! Legyünk hírnökök, a jóság és boldogság hírnökei, és ha mások rosszá is teszik néha az életünket, mi sosem bántsunk őket vissza, mert pont attól lesz "farkas" ez a világ, hogy mi sem tesszük jóbbá. Mindenki csak a maga tetteiért felelős, hiába mutogatunk újjal, hogy a másik sokkal bűnösebb, ezzel csak az ő szintjükre alacsonyulunk....és így nem leszünk boldogok!

Nem azért mert szép vagyok...

Nem-azért. Aki ismeri, hogy ki az tudja. Ő nem azért van, mert jó. Pont azért van, mert nem jó. Az ördögöt ismerni kell, és tudni kell bánni vele. A kép nagyon tipikus, de csak én értem... Vagy nem ha nem is csak én értem, de kevesen vannak akik pontosan értik és tudják, hogy miért van ez így. Én tudom, és megtarom magamnak és az érzést és tudást. És, továbbra is ismerni akarom. Hogy tudjam mit és hogyan kell csinálni, töle tanulom. Mit-hogyan-nem...!

Kín.

Báj.

Vigyor.

Igen báj-vigyor. Bájvigyor. (Kííínbájvigyor) Érdekes hány emberben, és hogyan jelenik meg ez. Sokban. Nagyon sokban sajnos. Rá se jössz, hogy hányban, bele se tudsz gondolni! Én legalábbis igen elcsodálkoztam most. Hányan akarnak átvágni bájvigyorral?! Sajnos sokan, és nem mindenki lehet elsőre kiszúrni. Túl jól játszanak. Átvágnak! Mű kedvességgel. Mű szerettel. És mű szentséggel. (álszentséggel) Aztán fogják magukat és hátbatámadnak. És az akkor nagyon rossz...

Csalódni nem jó! Nem szeretem...

"Na és ezt hogy? - kérdezi.

Hát így! - válaszolja.

Nekem ez csak természetes. Repülök!"

Repülni jó. Repülni szeretek. Bárcsak mindig repülhetnék. Annyi hely akadna, ahova most szivesen elrepülnék. Csak ne itt legyek...

De ha más lehetőség nincs, akkor így repülök. Így is jó repülni. Ugrálni, táncolni, szédülni és álmodozni.

És eltünni...!

Eltünni jó. Elbujkálok. Elvarázsolódom. Csak ne lásson senki. Majd akkor lássatok! Akkor láthatok. Minnél többet bújkál az ember annál jobban vágyik arra, hogy lássák. És elvarázsolják. És hogy elvarázsoljak másokat. Csodálkozni. Ébredni. Szeretni! Együtt, és egyszerre. Egy lélekkel. A pillanat fontos. A varázs pillanata, az érzés pillanata. A vágy pillanata! A világ pillanata!

Ettől megy minden tovább...

Mindenkinek lehetnek olyan dolgai amik számára természetesek, és a dolog ellentétét nem is ismerik...  És az elképzelhetetlen. Ilyen elképzelhetetlen dolog például az, hogy a szüleink ne szeretnének.

Na de milyen az ha az az elképzelhetetlen hogy szeretnek? Azt hittem ilyen nincs, legfeljebb csak a rémregényekben, a "Gyílkos lány életében" és a tragédiákban. Ha meg mégis van, akkor az illetőt örökbe adják. De valójában?

Isten meg maga a szeretet, senkire se haragszik. Számára többet érnek az elveszett bárányok, mint az el sem veszettek. Hogy lehet ezt nem tudni??????????

Valami nagyon, nagyon mély... elsüllyedek...

Az előző írásom kicsit furcsa volt így visszanézve. Valójában nem tudom kinek-minek írtam, csak úgy valahogy, kiakaródzott belőlem jönni. Lényeg az, hogy amit itt leírok, az csak részbe a valóság, sokszor nem más, mint egy költöi illuzió. Vagy akár illúzió keltés, költői kérdés, ilyesmi. Mint az is, mikor "egyes" városokról írok valamit. Mondjuk ki, Székesfehérvár, Székesfehérvár! De valójában az nem is olyan nagy baj, hogy leírtam, még ha félre is értik is. Meg van az okom, hogy miért írtam róla, bár akkor mindez nem volt tudatos. Olyan ez mint egy vers, egy költői ábránd, és a költőknek meg van az a képességük hogy előre megérezzenek bizonyos dolgokat.Boldog lehetek, hogy én is költő. Nem a versek miatt, hanem mert képes vagyok megérezni olyan dolgokat, amikre mások nem képesek.

"Székesfehérvár szellem város"

Nem tudom, hogy miért, de valahogy nagyon éreztem, hogy nem létezik, hogy csak "szellem". És meg volt az okom gyűlölni ezt a város. Éreztem, hogy halott. Halottak lakják. Sivár, lélektelen és halott. Nem, egyátalán nem biztos, hogy ilyen, de amit én tudok belőle, azt a kicsiny darabot, az halott. Rég meg halt. Lakói csak szellemek. "Szellemes szellemek!"

A halottak nem sírnak!

Csak az élők tudnak sírni. Az élő emberek. Ahogy megszületünk sírunk, és boldogok vagyunk, hogy sírhatunk! Ha meg meghalunk, akkor helyettünk sírnak. Nem, nem értünk sírnak, hanem azért mert szerettek minek. Akiért sírnak, akiért öszinén írnak, az biztos hogy boldog lehet, mert azt az embert szereték! És biztos ő is viszont szeretet. Tudott szeretni! Aki már életében meghal érzéketlen lesz, akár egy halott. Az öngyílkosok sírnak mielőtt megölik magukat. És van olyan öngyílkos, aki élteben marad miután már lelkében megölte magát. Lehet, hogy mégsem lett gyílkos, valójában mégis gyílkos marad. A szíve mélyén. És a bűn addig bűn marad, amígy nem mondjuk ki. Amíg nem vallottuk be még magunk számára sem. A fájdalom ott marad. És ez tényleg nem vezett sehova... csak az ördöghöz. Én érzem, nekem fáj, mert én ellene dolgozom és harcolok, és akár látszólag durva dolgokra is képes vagyok, képes szeretnék lenni.

Gyílkolni vér nélkül is lehet...

Nagymamám sem vallotta be soha, még magának se, hogy gyílkos. Nem is éreztem vele soha sem jól magam. Hiba "áldott jó asszony". Hiába szeret szinte mániákusan, mit se hat. Gyermekként sem éreztem olyan jól magam nála, valahogy mindig éreztem azt a bizonyos hamisságot, aztán rá kellett jönnöm, hogy meg kellett tudnom, miért éreztem így. Bár csak egyszer meg mondhatnám neki. Ki mondhatnám, de nem merem, és nem tehetetem. Meg az is eszembe jutott, hogy Székesfehérvárra érkezve nem tudtam válaszolni egy "kedves" asszony egyszerű kérdésere. Talán ez is egy megérzés volt, mivel számomra szinte teljesen érthetetlen módon nem bírtam semmit se mondani. Egyszerüen csak néztem.. Nem tudtam azt mondani, hogy itt és itt tanulok, vagy hogy ez bonyolult, vagy akármit kedvesen, csak annyit feleltem az "És te mit csinálsz kédésre?" hogy nem tudom! Nálam a nem tudom annyit jelent rossz! A bűn felszínessé tesz, és igenis amit az a "kedves asszony" tett az bűn. Még akkor is, ha nem is mondjuk ki, még akkor is ha látszólag kiszolgáltatott volt, még akkor is, ha nem ő döntött bizonyos dolgokban, még akkor is gyílkos volt. Egy anya nem csak abortusszal és gyílkossággal ölheti meg a gyermekét, hanem felszínességgel és vaksággal és lélektelenséggel is. Egy anya csak akkor anya, ha az életét tudja adni a gyermekéért, ha meg tud halni érte. Minden lemondás egy-egy meghalás a másikért, ha szeretetből van, egy anya ha ezt nem teszi, ha fontosabb a saját kényelmes a gyermeke boldogságánál, akkor nem anya, és egy percre sem volt az mindenbizonnyal... Nem szeretek az ilyen "nem anyákkal" találkozni és nem is fogok akarni soha.

A macskák már csak olyanok akár az emberek. Szeretnek szeretve lenni. De ahhoz, hogy igazán boldogok lehessenek szükségük van gazdára, és hogy biztonságos otthonra találjanak. Nekünk embereknek is fontos az otthon, és hogy szerető emberek vegyenek körül minket.

De csak azt a macskát lehet befogadni, aki hagyja magát! Az a macska aki feladja a reményt, hogy valaha is befogadják, és hogy ezáltal megváltozzon, és képes legyen szelíd szobatiszta cicává válni, azt soha nem fogom befogadni. Kobór macskákat nem etetek. Nem is érdekelnek. Éljenek úgy ahogy akarnak. Úgyis hamar feldobják a talpukat. Sajnos. Az én cicáim nem ilyenek. Mindegyik küzdött. Azért, hogy boldog lehessen. Szeretetre méltó volt, hogy szeressék. Nem adták fel a reményt. Mint a képen Pötyike is. Ha kellett inkább a hideg beton párkányon aludt, csak mert annál a háznál adtak neki egy falat kaját. De nem állt tovább csak várt. Egy nap, két nap, egy hét. Mindenkinek hagyta magát megsimogatni. És dorombolt. Aztán lett is gazdája, mert bízott, mert akart gazdát. Igenis lehet tanulni a macskáktól, bár állatok. Lehet tanulni kitartást, szeretetet, eleganciát, játékot, harcot, vadságot, rugalmasságot, stb, stb. Bár állatok, de azért vannak az állatok, hogy tanulni tudjuk tőlük. Hogyan kell ártatlanúl élni.

Egy macska is lehet depressziós?

Góliát megélte a legnagyobb tragédiát, amit csak egy szobacica herélt kandúr megélhet! Derült égből villamcsapásként kidobták az utcára a jól megszokott otthonából, a hóba-fagyba. Hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy ő újra bízzon abban, hogy biztonságban van. Dédelgeni kellett, és szeretgélni, de ő folyton attól félt, hogy mi is csak becsapjuk, és elhagyjuk őt. Nagyon félt, de már megnyugodott. Újra boldog tudott lenni.

Morcellát meg kiközösítette az anyja. Nem tudjuk miért. Két másik testvérét még szoptatta, őt meg már nem engedte közelébe. Akkori gazdája szerinte nem úgy viserkedett, ahogy kellett. Ígyhát nagynénikéje szoptatta tovább...:)

Auguszt meg munkamániás lett, miután befogattunk még néhány cicát melléje, és ő ki nem állhatta őket, és folytonos bizonyítási vágy hajtotta, hogy bebizonyítsa, hogy még mindig ő a legtökéletesebb macska. Ez nem vicc. Tényleg! Mindennap hazahozott egy egeret nekünk. Aztán szemrehányást tett szintén nekünk, hogy az egerét valamelyik másik "haszontalan" eszi meg.

Frenky meg hiába különleges, kék szemü jegyes cica, ő is kóbór cicaként kezdte a pályafutását. De hamar rájött, hogy igen csak szobacica géneket örökölt, bár a kertet ő se cserélné el semmire.

Még szerencse, hogy a macskák nem tudnak alkoholisták lenni! Bizony. Még ejedt egerett se esznek... Azért igencsak tanúlhatnánk ebböl is tőlük!

Tehát, minden ember macska, minden macska ember. Persze mondhatjuk ez az állítás nem mindig állja meg a helyét, hiszen lehet olyan ember is aki nem macska. Példáúl róka. Meg az se igaz, hogy egy macska lehet ember is. Persze. Tudom. Na és? Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogyebben a lényegben igaz! Az emberek néha macskásak, a macskák meg néha "emberesek". És tényleg lehet tanulni tőlük. Ha csak nem kóbór macska. Akkor nem lehet tanulni tőle. Segíteni se lehet. Mivel nem mond semmi. Mert fél, elmondani mit érez. Mert gyáva, mert "plömplöm", mert elhagyta magát. Feladta a reményt, hogy valaha gazdáját szertő házimacska lehet belőle, olyan akit mindenki szeret és nem csak belerugnak az emberek. Akire akár büszkének lehet lenni. Aki tud küzdeni. Szóval ha nem ilyen, akkor nem kell. Nem tudom sajnos befogadni...

Minden Auguszttal kezdődött. Ázott, lesoványodott kiscicaként érkezett hozzánk, és mi azonnal befogattuk, mert nem lehetett nem szeretni. Aztán hamarosan ő lett a legszebb és legokosabb macska a világon...

Aztán eltelt pár év, és ott volt Morcella, aki öt hónaposan is két hónapos cica benyomását keltette ő is azzonnal hozzá nőtt a szivemhez, csak sajnos 3 hónap múlva megölte egy kutya. A veszteséget csak akkor hevertem ki, mikor hazahoztam, az akkor még igen kicsi Zorókámat. Miatta aztán kihalt a fél macska állomány. A drága Augusztom és az eredetileg kóbor, terhesen befogadott Masztka két kölyke is egy Zoró által terjesztett betegségben halt meg. Meg talán Maszatka is ezért. De Zoró él és virul azóta is. Aztán az Auguszt cicánk hiányát azonnal bepótolta a frissen utcára dobott kövér herélt kandúr Góliát cicánk. Maszatka helyére Hópihe. Majd Hópihe is meghalt... Az ő halálát is olyan nehezen fogattam el mert úgy éreztem soha nem lesz többé fehér és olyan kedves cicám, mint ő, de tudtam, hogy el kell fogadnom, és ím nem volt hiába való, mert jött Frenky, aki nem csak fehér és kedves, de még kék szemű is, meg vörös jegyes halványan...

De miért meséltem el ez??? Nem tudom. Sok a kóbór macska...