Sokat utaztam a vonaton. Azon a járaton, ami elvileg gyorsvonat. Teljes hossza száznyolcvan kilométer lenne, ha eljutnék odáig, de már négy órája zötyögök úti célom felé. Szerencsére ma pályafelújítás van.
Sokat utaztam, ezen a furcsa és néha teljesen valószínűtlen valamin. Furcsa közeg, és furcsa magányosság. Legtöbbször külön kupéban ülök a vonaton. Elnyúlt fizikai arányaim miatt, elnyújtózva az üléseken, elég sok esélyem volt arra, hogy lehetőség szerint ne kapjak útitársakat magam mellé, mivel amúgy sincsenek sokan. Azért a folyton izgalmi labilitásban izzó lelkem úgy súgta, legyek mindig óvatos és elővigyázatos, hogy egyedül is maradjak, és mivel a vonaton levés már-már hozzá nőtt az ösztöneimhez, az elhárító taktikáim is kifinomultabbak, mint valami életben maradási stratégiák. Ezúttal fel is hívom mindenkinek a figyelmét arra a momentumra, hogy a „ráteszem a cuccomat az ülésre” módszer már igen csak elavult. „Változnak az idők, változnak az emberek!” Nekem legjobban a „hangosan énekelek” taktika vált be, és hangosan bíztatok mindenkit, hogy csak utánam! Annyi énekes van! Nem kell mindig kamera előtt, képernyőn szerepelni.
Az ember nem is gondolná mennyi mindent meg lehet tenni itt. Kezdve a konzervatív megoldásokkal, hogy olvasni, zenét hallgatni, elmélázni a Balaton tükrének csillogásában, bizony lehetséges még akár táncolni, ugye énekelni, naplót írni, rágót dobálni, karmolni, tollat kikaparni az ülés alól, hajat kócolni, zoknit szagolni, vakaródzni, vetkőzni és jogosítványt hamisítani is. Bár ez utóbbit nem én csináltam. E különös hatalom a szabadságra jogosít, hogy az a néhány négyzetméter órákra csak a tieddé válik. Senki se lát, ez egészen biztos, persze leszámítva néhány ezer embert, akiknek lubickolása mellett elhalad a vagonok képernyője. De ők se látnak, ó vagy kitudja mit látnak. Vonatlakóvá válsz, és vonatlakó mozdulataid alakulnak ki, ilyen lehet például a bőröndre való vigyázás, ami érzékszervszerűen szinte a képességeddé válik, és borzongás fog el, mikor úgy döntesz, és néhány percre magára hagyod vécézés címszó alatt. Nagyon figyelek, de nem jön senki. Olyan üresek mostanában a vonatok.
Rendhagyó nyugalom a vonat nyugalma. Zaklatott csönd, egészen kifinomult zene. Ideg borzoló. Az azért nem mondanám, hogy idegesítő. Valami olyasmi, de annál jobb! Kedvesebb, kellemesebb érzés, hogy kedvem lenne mindennap a vonaton ébredni és lefeküdni. Gyermekkorba ringató álom, rémképek, és mégis a legnagyobb béke. Azt hiszem a vonatkupé mindent tud már rólam, talán kísért is engem. Olyan se volt, hogy Ő ne lett volna. Most jut eszembe, mindig is létezett ez a hely. Látom, már megint a kilencvennégyes számú ülés van velem szemben. Igen, ez az én számom, a kilences és a négyes is. Nem értem, tényleg nem értem. Olyan titokzatos az ő lelke is mint az enyém, nagyon izgató. Talán a születési évemre vonatkozhat, erre gondolt az az úriember, aki múltkor idelátogatott hozzám. „Belenőttem a vonatba, ő meg én hozzam nőtt, és eljött az én időm.” Mondta az úr. A vonat tudja, hogy milyen mélységeket és magasságokat éltem már át itt. A legnagyobb örömöket és a legnagyobb bánatot. Lehet, hogy mégsem vagyok egyedül? Míg kitekintek az ablakon az állomásokra, addig mások betekintettek? Hol vagyok?
