A busz gyorsan jött. Legalábbis Klára úgy érezte, de valójában úgy tíz percet ücsörgött és feküdt a hideg földön, és ujjaiból is kiment eközben a vér. Örömmel vette tudomásul, hogy senki sincs a megállóban, de ennek ellenére, nem mert a padokra ülni, mert nem mert a fénybe ülni. A hideget érezte, és élvezte. Néhány percig a kabátját levéve feküdt a földön, mibe egészen beleremegett, csak szeme alsó pillái alatt érzett valami égető és üres fájdalmat. Valami apró megkönnyebbülés volt ez, ami nem volt nagyobb egy hajszálnál, de arra elég volt, hogy a kietlen buszon ülve, tiszta gondolatai támadjanak.
Idáig csak mondat foszlányok keringtek a fejében. Kesze-kusza gondolatfélék. Ezek próbálták benne tudatosítani cselekedetének szörnyűségét. Villásszerű érzések és félelmek, például micsoda szégyen, hogy amit idáig hinni véltek csak róla, az valósággá válik, és valóban szörnyeteg, pedig ő mindig be akarta bizonyítani, hogy nem az! (Lám, ilyen mikor belebeszélik valakibe azt, hogy ő milyen is valójában, és az illető tényleg olyan is lesz, mivel annyit foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ő miért is olyan, amilyennek mondják, hogy a végén tényleg belemászik az ösztöneibe ez a tulajdonság, ami esetleg alapból nem is lenne sajátja.) Klára a szégyenérzettől félt leginkább. Ez a félelem olyan erős volt benne, hogy már-már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Most, életében először úgy lüktetett benne az érzés, hogy azt tényleg komolyan is gondolta. A földön feküdve azt remélte hátha meghal, de mivel nem így történt, sürgősen megoldást kellett keresnie.

Szende Tünde becsukta a szemét. Ágyon feküdt. Fák. Hosszú és vékony fák. Zakatolt valami a fejében. Rohantak a fák.
- Elmegyek? - kérdezte riadtan a sárga hajú törpétől.
- Elmész. - válaszolta a törpe, és hatalmas kék szemeivel Tünde arca felé hajolt.
- Hova megyek, Te tudod, ugye?
- Mi volt az ok, amiért eljöttél idáig?
- De hiszen azt neked is kell tudnod.
- Tudni? Nem, én nem tudom. Mi a Te agyad? -kérdezte magabiztosan a törpe.
- Való-igaz.
- Tudni, mit tudni? - a törpe bizonytalankodott.
- Te nem is tudsz a küldetésről??? - riadt fel hirtelen Szende Tünde, és felült az ágyon. - Jó, jó, nem baj, nincs semmi bajom, csak visszafekszem még egy kicsit "gondolkozni". - szabadkozott Tünde is.
- Mi a küldetés?
- Az titok! - szólt ki lassan, csukott szemmel Tünde.
- Mi az a titok?
- Várjál, várjál, most álmodom meg! Már látom is... naagyoon jóóó, látom az egész Nagy Való-igazságot! Várjál, várjál! Még, mééég!
- Tünde! - szólította meg kis idő elteltével, szelíden a sárga hajú törpe. - Én szeretem a Te nagy barna szemeidet!
- "Ó a fenébe!" - gondolta a lány. - Jó legyen!!! Csináljunk gyereket...

Le akartam írni november huszonkilencedike történetét is, és a fejemben úgy vágtattak a gondolatok,mint ahogy akkor vágtattam hazafelé Magyarországra. De volt történtben egy pont, egy mélységesen szomorú pont. „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom…” csak ezt mondom el. Nem tudom, hogy akiről írom, azzal szemben mennyire vagyok igazságos, hogy a szomorúság csak benne, vagy csak bennem, vagy mindkettőnkben volt-e, és nem akartam továbbá a helyet sem elítélni, ahol mindez megtörtént, pedig szívesen leírom azt a szót, hogy Pokol!

Hajnali négy-óra negyven perc. Helsinki közepe, körülbelül mínusz tizenhárom-tizenöt fok, enyhén szemerkél a hó. A buszpályaudvart kerestem, de akkor még fel se tűnt, hogy (mint fél Helsinki ilyenkor) ez is a „föl alá van temetve”. Nappal legalább hat bejárata van ennek a helynek, de ilyenkor mindegyik zárva van, (egy kivételével persze, hiszen éjszaka is indultak járatok). Sehol se találom azt a bizonyos egyet és kicsit izgulok szokás szerint, de idő még van öt óráig, hogy ne késsem le az indulást. Embereket keresek, de nem nagyon vannak az utcán, csak egy helyen tűnik fel öt ácsorgó alak, egy gázmelegítő körül.
– Hol a buszmegálló? – kérdezem, számomra teljesen természetes módon. Semmi válasz. Pedig rám néznek… Újból ismételem: „Where is the bus station?”
- Bus station, bus station, bus station… – idő telik el, halkan és lelassítva hangzik a válasz, egy arcom mellett elnéző hatalmas szempárból. Azt nem mondhatom, hogy „átfutott a hideg”, de a szívem lórúgást kapott. „Rajtam senki sem segített, én sem segítettem, már nem tudok segíteni.” Értem. Vagyis nem értem. Ájultan lépkedek tovább… szédülök a „rúgástól”. Haza akarok menni, bebújni a takaró alá és zokogni… de már nincs erőm, itt fogok meghalni a …Pokolban.

Ennyi. Nem részletezem tovább. Ez csak egy mélységesen szomorú pont. (Amire nevetve emlékeztem vissza…)

Egy valamit még, muszáj elmesélnem… 

Utolsó este, november 28-án azt hittem megint „éjszakázni” fogok a hidegben. Janne orvoshoz ment a lába miatt, és ez már jócskán sötétedés után következett be. Húzta az időt, de kb. 8 órakor körül el kellett mennie, el kellett mennem. Nem panaszkodtam, nem panaszkodhattam, de nem tudtam, mit vállalok. Vasárnap este senki nem volt az utcán, az időjárás meg -15 fok körüli volt, attól függően, hogy hol milyenek a szélviszonyok. Mit volt mit tenni, hát villamosoztam. 

Szerencsére a helsinki villamosokon ugyanúgy lehet bliccelni, mint Budapesten. Városnézés. Rátapadtam az ablakra, hogy valamit lássak, és közben meg nagyerőkkel kerestem a villamos legmelegebb, és legeldugottabb helyét. Csak néhány embertől rejtőztem ilyen iramban, vagyis a rejtőzködés csak bennem lakott. Az a néhány ember is inkább magát sajnálta, mit hogy egy barnaszemű vadleánnyal törődjön. Egészen pontosan a viselkedésem tett igazán „odavalósinak”. Villamosról villamosra, míg nem egy viharsarok-zsákutcába nem értem. Egy kietlen, ipari, viharsarok... ahonnan még a villamosok is csak „nyolc” percenként indulnak! Még az életben nem tapasztaltam olyan hideget… Az erős szél miatt a hőérzet úgy mínusz 20 alatt lehetett. Kietlenség és rideg élettelenség. Nem gondoltam, hogy megélem ezt a pillanatot …pedig hát azzal az elhatározással indultam el otthonról, hogy „nem félek még a Pokoltól sem!” „Már megint elb*tam! Már megint elvesztettem az irányt! Ez nem volt benne, a tervben!!!” Itt jegyzem meg, hogy amúgy utólag visszanézve az egész utazásom szigorúan az „Á” terv szerint haladt. Az „Á” terv így hangzott: „Utazz el három napra Finnországba. Első nap kirándulj, estére meg juss el valahogy Helsinkibe! Ismerd meg a várost, az embereket, a városban rejlő lehetőségeket… ééés nem utolsó sorban a finn pasik szexuális szokásait! Szállás nem kell, Isten küld angyalokat a pokolba!” Egészen pontosan kettőt küldött!:) Egy részeget és egy sántát! Na jó ha szigorúan vesszük előtte volt még egy ács is, de annak nem, nem volt irrealitás alapja, így nem számít angyalnak, csak kedvesnek. A „B” terv magába foglalta minden romantikus illúziómat, a „C” terv meg minden egyéb, amire nem gondoltam, és ami az „Á”-ban meg a „B”-ben nincs benne. Szóval az „Á” terv volt valójában „A terv”, a „B” csak a vágy, ami miatt az „Á”-t meg kellett csinálni. : )
De ebben a pillanatban semmisem vigasztalt, úrrá lett megint a „pánik-reakció”. Szerencsére ez normál esetben csak néhány perces vészjelzés, míg feloldódik bennem a dózis. (Egyes „drogok” hatására óráig vagy, akár napig is elhúzódhat a folyamat.) A lelki fájdalom mellett egész testemben remegett a fizikai fájdalom is… bár e kettő valójában egy. Nem állhattam meg „nyolc” percig, az öngyilkosság lett volna. Amúgy is miért legyek pont ITT legyek az?! Ha már van pénzem arra, hogy elmenjek Turkuig, akkor valahogy megtalálom a buszpályaudvart és felszállok a buszra, elmegyek az Aura folyóig, megvárom a hajnalt, mikor a kékség feldereng a ki domb mögött, amin egy ősi kerek templomocska van, körbe nézek a meleg karácsonyi fényekben tündöklő, cukortartó faházas városkán, és akkor, akkor beleugrok a jeges Aurába! … Neeem! Ha van még kb 35-40 euróm, akkor minden költsem busz jegyre, abból még tudok előtte piát is venni, és ha úgyis meg akarom ölni magam, hát lesz merszem bemenni valamelyik vadállat sörözőbe, és ha már leittam magam, be is pasizhatok, és ha már bepasiztam, miért ne búgjak vele? Így utoljára? És ha mindez megvan, akkor már valószínűleg megértem a másnap reggelt, és minden bizonnyal azzal a gondolattal fogok felébredni, hogy „Jééé, tegnap meg akartam halni! Miért is?”
De erről szó sem volt! Hatalmas léptekkel nekiindultam a városnak, minden lépéssel közelebb vagyok a semmihez. Nem láttam érdemi emberi épületeket az ipariakon kívül. Janne sms-t ír hogy 10 perc múlva otthon van és vár! Tudtam, hogy ez jó hír de nem vidított. „A fenébe, hogy fogalmam sincs hogy, hol a szarban vagyok!!! Húsz túlélő menet után az ipari épületeket felcserélte egy… felcserélte… egy… TEMETŐ! Áááááááá! Nem hiszem el, annyira tipíííkuuuus! Ziháltam a röhögéstől! Gondoltam bemászok és ugrálok egy kicsit a sírokon, de ennek csak az elméleti megvalósulása következett be. Megláttam egy villamost, egy hozzátartozó megállóval! ... Már nem tévesztek szem elől semmit, pontoasn silabizálom az alblakot, merre is van a tenger, onnan pontosabb a tájékozódás... aha persze, ha Helsinki Barcelóna lenne... de nem.
Gyorsítva a dolgokat... Pár perc múlva egy "halálpontos" teljes Helsinkit magábafoglaló térkép előtt állok, és elszántan keresem a "Purisimienenkatu" kifejezést, de mindhiába :) mellesleg a többi utcanév sem sokkal rövidebb, muszáj a "Kérdezzünk meg valakit!" opciót igénybe vennem. Negyven körüli mérnök típus pasas: "Egy kilométer egyenesen előre, majd forduljon jobbra!" "Jó, 10 perc erőltettmenet." - fordítom le magamban. Jajj, még nem is mondtam, milyen jó érzés, mikor az a finom, tiszta és SZÁRAZ hó ropog a lépéseimtől! A norvég erdei macska vadászni indul, szürke bundácskájában! Igen, már a következő akadály lebegett a szemei előtt, hogyan fogok bejutni Jannéhoz, mivel se kaputelefon, se jeladásra alkalmas telefonom. Nem, ezt nem döntöm el előre, először megtekintem a csatamezőt, és csak utána választok fegyvernemet. A csatamező a szomszédházban található kocsma lett. Bementem és a pultosnak a lehető legalaposabban elmagyaráztam hogy csak egy telefonszámot hívjon fel nekem, mert nem tudok bejutni az ismerősömhöz a házba, de látszólag nem nagyon értette, ezért a pultnál ülő vendégnek is elmondtam, de az sem reagált. Feszült csönd, mindketten értetlenül néznek rám, majd a vendég egy vallatótiszt modorában megkérdezi tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Neeee! Mi köze hozzá?! A segítségnyújtásnak mi köze van a származásomhoz?! Na, jó nem érdekel, itt valami nagyon nagy probléma van... valami olyasmi amit még én tudatlan magyar lányként még nem érthetek... vagy nem is fogok érteni... Nem érdekel! Alávetem magam a vallatásnak, és ha nem vezet eredményre, hát "bevetem bájaimat" a többi "vendég" előtti is. Életemet és véremet Janne Kari-ért! Pár nem a tárgyhoz tartozó kérdés után, a pultos kézségesen elkérte Janne számát, és mosolyogva felhívta... hát mégiscsak értette, mit mondok... jajj... "köszi-puszi!" Sutty ki! 

Néhány perc az üvegkapura tapadva. A szenvedés utolsó végtelen másodpercei... Janne. Janne a mankójával nehéz kicsi lépésekkel közeledett... Istenem! Nem hiszem el, hogy ez a fiú akinek szintén fogalma sincs arról, hogy miért vagyok ott, így vár engem... és várt vissza! Nem is tudja, hogy a küldetés része volt... vagy éppen sejti... tudatalatt viszont biztos hogy, tudta. Még nem is ismertük egymást mikor azt a jelet kaptam, hogy vár valaki Helsinkiben... és tényleg, és itt van, és létezik! "Senki vagyok!" Mondta nekem Janne mikor megismerkedtünk az első este. Én is az vagyok, gondoltam... de Janne nem senki volt, hanem az "angyal"!

"Vagyok, mint minden ember, fenség, északfok, titok, idegenség..." (Ady)

*

*

Nem tudsz mit mondani... Százszor
láttad, hogy kurvult már párszor,
s miattad tette azt is, mert
célt szeretne, és már ismer,
hogy nem fogsz munkát keresni,
hogy ne csak téged szeretni
éljen. Megölt már pár lelket,
elég volt! Voltál Te herceg,
lila-köd álom, fejében 
így fogta fel, de már régen
volt az is. Szereted, tudom!
Most is őt lesed facebook-on
titokban. Online vagy. De mért
nem hiszed, hogy tehetsz - ezért -
van idétlen képed ezer
fent, hogy lásson ő is neten
és mások megszánjanak. A
barátok benyaljanak ma,
holnap visznek, isznak, esznek,
azontúl meg le se csesznek!
 

Az "ihlet adóknak" meg szives köszönet! :P cuppola

*

"Szende Tünde szerelmes"

Egy tündérlány szerelem sokkal egyszerűbb, mint bárki más-é. Olyan mint az angyalok-é. Nincs benne bonyodalom, csak megoldhatatlan helyzetek sokasága. Ha egy tündér kinyitja a szemét, rögtön tudja, hogy az a valaki az-e, vagy sem. Utána csak időtlenség van, ahogy egy angyal oda van Istenért. Nincs kérdés, hogy van-e, mert van... csak lázadni lehet. Szóval, hogy miért nem írtam idáig Szende Tündéről? Hát ezért. Kifogytak belőle a szavak, csak a lázadás maradt. Lázadni, vagyis élni... életben-maradni, konzerválni és dolgozni próbál. Elfáradt a semmiben, a titokban, a nyílt titokban, amit másfél év magány után meg szeretne osztani valakivel. Vagyis csak azzal az eggyel szeretné megosztani...

Boldog... mert nem tud más lenni. Kényszeres boldogság. Azt hiszem új pszichiátriai fogalomként kellene bevezetni! A tünetek: nem érdekli, hogy duplájára emelkedett a cukor ára! Hovatovább, még örül is neki, hogy most már meg tudja magyarázni a szacharinos süti cukortalanságának okát. Örül, hogy nincs pénze bérletre, mert legalább nem kell sehova sem menni. De ha mégis el kell mennie, akkor egészen biztosan olyan buszra száll, amin van ellenőr, mert különben borzasztó unalmas lenne buszon ülni. Boldog még attól is, hogy nincs TB-kártyája, mert nem hisz az orvostudományban, ugyanis szerinte az csak a babonás sarlatánok egóját növelő tudomány... stb, stb... Szóval összefoglalva: egy kényszeres boldogságban szenvedő egyed tulajdonképpen attól tud boldog lenni, hogy mindnek örül, ami nincs! Nagyon gyanús viselkedés! Felettébb veszélyes a társadalomra nézve, mert ahogy örül a nem lévő dolgoknak, úgy vonja ki magát a társadalomból, vagyis öntörvényűvé válik! Nem aggódik semmiért, pedig az általános aggódás érzete tartja egyben a társadalmat! Szóval aki a társadalomból kirekeszti magát, azt mi berekesztjük!!!!!! Méghozzá azonnali hatállyal!!!!! 

Két macskám van.
Két puha ármány.
Ajtót kaparnak, miközben álmát
keresi egy lány,
aki én vagyok.
Kivoltam
mert nem hagynak holtan
születni.
Kis mucókák mégis szeretni
tudnak, tévedni félnek,
vagy az eszükbe sem jut, hogy ébren
még azt is lehet.
Ha ember vagy, ne gondolj arra,
hogy honnét lesz holnap
a kaja,
mert a macskák bíznak,
spár konzervtől híznak,
mert belém vetették a hitet.

Szende Tünde egy nap elhatározta, hogy ezentúl naplóba fogja fogalani a semmit.
  Fejemben folyamatosan írok. - kezdte a gondolatait. - Folyamatosan írom az életemet, bár büszkeségnek tartom, hogy papírra vessek mindent. Nem azért élek, hogy mások majd nyalogassanak ezért, hogy „Jajj Kedves Tünde... (mosoly, mosoly) Ó Te milyen mély vagy, és milyen sok mindent megéltél már! (Heheheheee) ...Igaz, csak a fejedben!” Nem baj, nem baj! Így van, a dolgoknak így van értelme, az életem így szép! Hahh, főleg, hogy még semmit sem írtam! De legalább élvezem, és Isten is így szeret. Na igen, a szenvedésről akartam írni, mert az hogy szenvedek az senki másra nem tartozik, de legalább élvezem és boldogít! (Mivel senki másra nem tartozik, ezért gyorsan írok is róla! Értelemszerüen, értelemszerüen...!!!) Minden tündér célom, hogy segítsem az embereket, hogy a boldogsághoz vezessem őket! (Na igen, olyan boldogsághoz, amilyen bennem is van, mosoly,mosoly!) Ez a segítség meg nem az, hogy veregetem a hátukat! Én csak abban tudok (tudnék) segíteni másoknak, hogy megtanítsam nekik elfogadni az életet, életként! Szóval nincs ilyen, hogy jó meg rossz... (Talán még a bűntudat sem... haha ezt a dolgot mindig is ignoráltam, feltéve hogy semmit sem kell megbánnom, és a bűntudatnak erősen káros hatásai vannak az előbbrejutásban! Mosoly, mosoly, víííííígyoooor. Teljesen szükségtelen, sosem gyűlöltem senkit, na ha meg igen, hát jó kis tanulság volt, így kellett lennie! Pikk-pakk-punktum) Vagy tudsz élni a szeretet energiáival, szeretve még a szenvedést is, vagy csak szenvedsz... ééés gyűűűlőőőőősssssssssz!!! Most már megértettem, hogy béna vagyok az életben, példáúl elbaszom a kitöltendő nyomtatványokat, elejtem az utcán kesztyűmet, és a példáult még mindig példáúlnak írom, de még ez is jó! (Olyan vicces, hehe, mososososososososoooly) Amúgy meg próbáltam sietettni a dolgok mihamarabb bekövetkezését, de ahogy erölködtem, úgy taszítottam el magamtól a boldogságot, és amint megtanultam elfogadni mindent életként, úgy teljesültek a vágyaim! De vágyni, csak azért is VÁGYOK! - fejezte be gondolatait Szende Tünde, mert szerinte,  vágyni+harcolni+szeretni=boldogság. Mosoly, mosoly, mosoly. 

www.thesecret.hu/node/8555

Szende Tünde egyik nap arra ébredt, hogy szobájában ficánkák nyüzsögnek.
- Szende Tünde, Szende Tünde! - csipogták körül a tündérlány álmos tekintetét, miközben Tünde épp felülni készült ágyában.
- Ez itt épp a szekrénypakolási aparátus akciócsoportja? - kérdezte Szende Tünde fékezett lelkesedéssel.
- Persze! Milyen kérdés ez, hiszen elküldtük a felismerési videót a pakolásról – artikulálta az egyik ficánka, aki látszólag a csapat helyzetbehozási menedzsere volt. - Gyerünk, ki az ágyból, tiéd a porszívó-káoszkalkulátori feladatkör.
- Tulajdonképpen mit is csinálunk? - kérdezte Szende Tünde.
- Jajj, jajj! - fontoskodott a menedzser.
- Aztaa... bizonyos... - a lány szemei tágranyíltak, és mélyen ülő gondolatokkal teltek meg, bár azok nemigen akadozat a felszínre törni.
- Igen, azt a bizonyos agyadat!
- Miii?
- Hülye, ne csinálj úgy, mintha nem tudnál semmiről semmit. Te elképzelted, mi teljesítjük a küldetést!
- Már most, a 22-dik órában vagyunk?
- Egészen pontosan fél 2 van. 5 perce betöltöttünk a 21dik órát! Ne tesze-tusziszkodjunk tehát! Megint el akarod odázni az eredményt a félelmed miatt?
- Nem, nem semmiképp! De! Nem. Jó, megyek. És ha mégse?
- Labilitás.
- És ha mégsem jó a káoszkombináló kalkulátori képességem?
- Idiótaaaa!!! Hiszen ezt nem lehet rosszul csinálniiii!!! Ugyanis a rendszer minden hibaszázaléka a rendszer előnyére válik! De ezt nem is nekem kéne elmagyarázni, Te ezt sokkal jobban tudod.
- Igaz, igaz. - hajtotta le a fejét Szende Tünde.
- Mi ez a pityergés? - kérdezte a menedzser éles hangon.
- A könnyfakadó mechanizmus. - és csönd. Még a ficánkák is csak, halk kattanásnyi hangokat produkáltak, finomkodva. Kisvártatva Tünde megint megszólalt. - Amúgy megmondanád, mit is csinálnak egészen pontosan a ficánkák a szobámban?
- Életet!
 

*

Gonosz vagyok, mert gonosznak születtem,
Gonosznak mégsem nevelt anyám,
Ha néha hazudva mondta is szeretlek,
A jóság ült a haján.

Gonosz vagyok, mert gonosznak nem éltem,
Tenyészet bennem a düh elnyomás,
Anyámból kilépő gondolat enyészet,
Mitől ment bennem tovább?

Gonosz vagyok, mert gonosznak neveztek,
Eltévedt almát ettem talán,
Megerjedt húsától lettem víg eretnek,
Az izzó bőröm se fájt.

Gonosz vagyok, és gonosz a szerelmem,
Akiért perzsel torkomban magány,
Üvöltöm parázson, hajnalban keress meg,
Harmatzöld színű halál!

Gonosz vagyok, mert bőségben ebédre,
Vérmagot kívánó hamvadt belem,
Nyirkosra hullott, s ne kérleld evésre,
Mert ettől nőtt a szemem.

Gonosz vagyok, mert gonosz, hogy hazudtam,
Hogy lány leszek, s nem fagyott virág,
Indákat szerezve nevettem halottan,
S láthattad fényem szagát.

Gonosz vagyok, mert csábos és haláli
Anyám volt egykor, és most se az.
Kitanult rendszere, hogy legyen akárki
Bennem élharcot fakaszt.

Gonosz vagyok, mert gonosz, hogy szívem van,
Igaz, csak pokolban kereshetem,
Meredten ölellek, Káosz van karomban,
S kiszórom könnyem, hitem. 

*

És a Balcsi.

Azt a hangot süketen leírni
nem tudom. Kiégve, ülve, sírni
kezdtem szüntelen. Nem tudhatom, hogy
hol vagy. Csak tiporva hallhatom, holt
húron, zenédnek záporát. Igaz,
forró vizekre küld az álvigasz.

Este voltam matracon heverni,
  Hajad begumiztam, és szeretni
kellett téged akkor, szegényen meg
szőkén. Vonaton repülve, nyeltem
ott, úgy rossz bort, boldog pechem őszén.
Vetve lelkem érted tett jövőként.

Születésed napján, novemberi
  hóban, szemedre vágyó emberi
  hangon beszéltünk, vad bárban látva
torz világnak végét, nem találva
mégsem bennem a békét, burokba
bújtunk, s rabokra néztél ragyogva.

Úgy játszottam, mint szeretni szoktál,
Másnak rabja nem leszek! Kidobtál
késsel lágy szivet és mint hús sziget
hevertem benned földön, s hűs liget
vett körül. Fesztiválon érted
titkot hagytam, titkot hányva éltem.

Kértem Őt, kit kérhetek, így jóért
vétket adtak angyalok. Kis szóért
zihált zokszavam, csodás örömmel,
Fedtél engem német szóözönnel,
Sejtett gyönyörrel téptünk ágakat
magunkról, és csak téged láttalak.

Áldozatban zendülővé lettem,
Mást akarva Te arcod kerestem
  hűségem jegén, s bár véstem léket,
Oldhatatlan, hogy Isten emléket
táplál magában rólam, s végre híg
melegből minket, Ő majd télbe hív.  

Fény és fény. Makulátlan, kékes színű fény. Anna szemét teljesen elvakítja az ablakból beáradó látványt. Igen, egy ablakot lát. A sötét szobából kinézve egy teljesen más dimenzió szédítő boldogsága kápráztatja és megrángatja az idegeit.
- Hogy jutottam idáig? - kérdezi magától Anna.
Mintha egyszersmind minden elmúlt volna, amit szeretett és érzett azelőtt. Sosem létezett az az első tizenhat éve. Igen, csak tizenhat év, és mégis, mintha már leélte volna már az egész életét, de csak az agyában történt mindez.... Öregnek képzelte magát Anna, hasztalan öregnek.
- Jól érzi magát? - szólalt meg Dr. Horváth Mária erőltetetten kedveskedő modorában.
Anna nem felel. Borzongató a nő hangja, idegesítően felszínes, a kérdést meg egyáltalán nem tartja jogosnak.
- Miért kérdezi, hogy jól érzem-e magam? - válaszolta magában Anna, majd tovább fűzte a gondolatait. - Ennyire egyszerűnek tart, hogy azt hiszi, kielégít engem csupán az elernyedés egy puha fotelben? Anyám hurcibált csak ide, kedves pszichiáternő... Persze, mindezt csak azért, mert neki nem felelek meg, mert szerinte hülye vagyok és önállótlan, és ezért mindent megcsinál helyettem, amit nekem kéne, mert, ahogy én csinálom az neki sosem jó, sosem elég precíz és nem elég tökéletes. Nem érzem magam jól, az iskolába csak azért járok, hogy teljesítsek... ott sem jó. Vagy nem, nem is azért, hogy teljesítsek... nem tudom miért... hogy talán legyen belőlem valaki... igazából csak...
- Eközben Dr. Horváth Mária leszívott nyugalommal ül karosszékében, és fegyelmezett figyelemmel várja Anna válaszát, majd kisvártatva az anyja felé fordul és megszólal.
- Anna az úgynevezett Asperger-szindrómában szenved. Ez az autizmus egyik legenyhébb spektruma. Nem képes érezni és az érzelmeit kifejezni, mindent csak a realitásokban lát. Nem tudja átérezni mások problémáit, így nem tud beilleszkedni a többiek közé az iskolába. Ez a dolog egy idő után kinőhető.., úgy felnőttkorra, de csak lassan tanulja meg majd a társadalmi normákat. ...Egy „bizonyos szer” beszedésével jobban fogja érezni magát, és elfelejti majd alkalmazkodási görcseit. Nyugodtabban fog tudni tanulni. Matematikából meg bizonyára fogja kapni ezután az ötöst. Az agyát még fejleszteni kell, de idővel jó tudós válhat belőle.
- Igen, ez egy út, egy utca. - Anna továbbra is magában, magának beszélt, hang nélkül, szája csak minimálisan mozgott. Testében végig hullámzott a hidegség, reszketett, és szeme kissé könnybe lábadt. Vakított a kellemesnek tűnő, távoli hideg fény az ablakból. Anna a világítatlan szobából már semmit sem látott. A benti a dimenzió már nem létezett számára... de az a távoli sem. - Kopott utca, egy parányi ház, kazettás, klasszicista ablakokkal, két rossz kocsi az járdaszegélyen, kutyát sétáltató néni...- ajkai reszketni kezdtek. - Elmenekülök, elmenekülök innen! Mindez sokkal több lenne nekem, csak egy kis ablakom legyen erre az útra, nem adnám senkinek... Hogy jutottam idáig? De hogy? Nekem volt életem! Volt boldogságom, volt reményem! Én nem vagyok egy gép... Hazudnak nekem, most is hazudnak... és én is hazudni fogok nekik. Nem tehetek mást.
- És hogyan tovább? - kérdezte a pszihiátert Anna anyja, vékony kényeskedő hangon, de meggyőző elkeseredettséggel.
- Ha valóban a biológia érdekli a kislány, akkor az egyetem az egyetlen út, hogy megvalósítsa önmagát. Ott nem lesz más, csak ő és a tudomány. Más amúgy sem kell más egy „ilyen” embernek.
- Párkapcsolat? - kérdezte közönnyel az édesanya.
Dr. Horváth Mária szerény mosollyal próbálta hárítani a kérdést.
- Nem valószínű...
- Értem - zárta le a kérdéskört az anya.
Anna végképp megsemmisült. További kérdések cikáztak a fejében:
- Miért akarják neki mások megmondni nekem, hogy mi a helyes, és mi a normális? Miért képzelik rólam, hogy nem lennék jó feleség és anya? Persze engem egy férfi sem viselne el... ahogy anya mondja... de ez mégsem élet így! ...szeretnék abban az utcában lakni - gondolt az ablakra ismét. és látta az egyszerűség boldogságát. Ebben a pillanatban nem kell neki hírnév, karrier, tudomány, és még az sem érdekli, ha egyetlen volt nagy célú álma sem teljesül be, csak élhessen abban az utcában... egy szeretett személlyel együtt, akinek mindent megad, amire csak emberi ereje képes. Tudta, hogy ő szeretni akar, hogy nem egy „érzéketlen tuskó”, ahogy sokszor az anyja nevezte, hiszen ő tud hinni, és hinni akar! Csak nem beszél... mert nem akar... ennyi. Nem mond semmit dr. Horváth Máriának. Szánalmasnak tartja, és nevet rajta legbelül, cinikusan nevet, de mikor a pszihiáternő annak a „bizonyos gyógyszernek” a beszedéséről beszél, hirtelen megered a nyelve.
- Igen, szedni fogom! Akarom szedni! - Es a meggyőződés erejével pillantott a pszichiátert szemébe. A nő hitt neki.
Anna vidám hangulatban lépett ki a teremből. Anyjának kedvesen csevegett terveiről, a holnap megírandó matekdolgozat érdekességéről, egy zeneszámról, hogy mennyire tetszik neki a szövege, és hogy milyen jól illik hozzá a zenéje, na és még arról, hogy a lerajzolt démonai milyen jelképek és színharmóniák szerint fogja kiszínezni. Megkérdezte, hogy Anya mikor akar vidékre utazni, meg már alig várja a szünidőt, na meg hogy a születésnapjára szeretné, ha marcipános tortát rendelnének. Az anya boldog volt, de értetlenségét szóvá tette, hogy miért nem beszélt idáig szinte semmit Anna? Miért viselkedik úgy a pszichiáter előtt, mintha tényleg autista lenne? Anna nem válaszolt nagyon.
- Nem tudom, csak - rángatta a vállait Anna, de valahol arra gondolt, hogy anya majd csak rájön a turpisságra, és nem kell neki elmondania, hogy miért nem beszélt. Lelke mélyén pedig úgy képzelte, hogy egyszer majd anyjából is felszakad az együttérzés forrása, de ennek bekövetkezésére sajnos már egyre kevesebb reményt látott. Nem adta már ki a titkait, túl sokat szenvedett korábban...
Útjuk egészen a gyógyszertárig vezetett, és kiváltották azt a „bizonyos szert”.
- Beveszed most? - kérdezte az anya.
- Persze, persze... - válszolta ismét vállrángatva Anna.
Anna leült a vizespoharas asztal mellé egy székre. Szemét valami vérnyomás ingadozás káprástatta, éa vibráló nyugalom hergelte. Bal kezében a gyógyszert szorongatta még a dobozban, és olvasni próbálta a rajta lévő szövegeket, majd óvatosan forgatni kezdte a kezében, megtisztelően, akár csak egy ékszerdobozt. Mosolygott... és felemelte a vizeskancsót a jobb kezével.
- Burr-plátty! - esett el és csilingelt a földön a darabjaira széthulló váza. Csodás ragyogás támadt tőle a teremben...
- Soha! Sosem veszem be ezt a szart! - ordított a Anna és a bal kezében lévő gyógyszeres dobozt is a földhöz vágva széttaposta.
Kalimpáló tüdővel rohant ki az utcára, és futott, amilyen gyorsan csak tudott, és csak rohant, és rohant tovább... amíg bírt futni, és amíg csak úgy érezte, hogy követi valaki. Amíg csak látta az embereket...
De azok már rég nem jöttek után. Minden utcába befordult, hogy elvesszen, hogy ne lássák. És kereste „azt” az utcát... de nem találta sehol.
  Üres volt a világ...

"The world so hollow, it's breaking my heart."

A fiú nem sírt... tovább ment. Csorba Csillag viszont könnyes szemmel búcsúzott el tőle. Mégis boldog volt.
- Én mindig sírok. - mondta reszkető hangon. - Ha boldog vagyok akkor is.
A fiú szeme kerek lett, de semmi sem hatotta meg.
- Igen, megértem! - válaszolta szinte suttogva a lánynak.
- És most kilépsz az ajton, és többé nem látjuk egymást? - kérdezte Csorba Csillag, szigorú szemekkel.
- Igen.
- Nem is fogok eszedbe jutni többé?
- Nem. Nem hiszem. Emberek mindenhol vannak, és én mindig találok más társaságot magamnak.
- És sohasem volt veled az, hogy visszavágytál valakihez, akivel jól érezted magad?
- Nem. Persze... volt olyan hogy visszagondotam valamire, hogy akkor az milyen jó volt az... azzal a sráccal vagy lánnyal... de semmi egyéb. Nem vagyok ilyen romantikus... és nem értem, az emberek miért akarnak mindig tartozni valakihez?! Miért függ a boldogságunk mindig valakitől és valamitől? Miért nem tudsz Te sem, csak úgy boldognak lenni?! Csak rácsodálkozni a világra... mindentől függetlenül.
- De megtagadni a szeretet...
- Én szeretem az embereket ott és akkor. - vágott közbe a fiú.
- Nem, nem, nem így van! - mondta megbabonázó nézéssel a lány. - Isten lehetőséget adott nekünk! Lehetőséget arra, hogy szeressük egymást! Akár együtt dolgozva, akár a szerelembe... bár e kettő nem különül mindig el egymástól... Az élet rővid, és mindketten tudjuk merre vezet az utunk, és azt is tudjuk, hogy nem vagyok egymáséi, de az egymás szeretével csak közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos személyhez, akit keresünk, és megtagadni a szeretet lehetőségét is bűn!
- Nem! - A fiú testén átfutott a hideg, és valami furcsa bozongást érzett a lány szavaitól és szókimondó közvetlenségétől. - Én ennél szélsőségesebb vagyok! - mondta szúrós tekintettel. - Tökéletes gólt, csak egyetlen pillanatban lehet rúgni. 
A lány szeme könnyes lett.
- Azt hiszem az a legjobb most, ha most elmegyek. - mondta a fiú, és tovább állt.
- Csak egyszer sírok... - mosolygott Csorba Csillag. – és sohatöbbé nem fog fájni! 
És továbbra is boldog maradt. 

Písz Piusz varázsló, az Után nevü kocsmában itta szöllőlevét a pultnál ülve. A Hajnaliháromóra utcában hajnali négy volt. Lovassy Almával beszélgetett, aki komlólét szortyogott, és idegesen huzogatta a balkezét, amiben valami papírtekerecs égett. Piusz békésen hallgatta Alma szortyogását.
Alma ekkor újságot vett a kezébe.
  - Á, ez az EL! Magazin, ugye? Milyen érdekes, hogy nő létedre éppen ezt olvasod! - mondta Piusz, a varázsló az Alma kezében forgó papírcafatra tekintve.
Alma furcsán feltekintett, de nem szólt.
  - Hogy van a fiúd? Szakítottatok már? - folytatta a „társalgást”. - Az is igazán örűlt dolog, hogy idáig bírtátok egymást. Tudod, hogy huzódoztam a társaságotoktól, mikor együtt voltál vele, a Te Béláddal! Kellemetlen, szörnyen kellemetlen volt! Érezni lehetett a közetek lévő feszültséget, és szinte szikkrázott a levegő... Az ilyet nem bírom, én nyugodt és békés természet vagyok, ha még nem mondtam volna. Olyan alá és fölérendelt viszony van közetetek, hogy szédületes, mintha már harminc éve házasok lennétek! Olvastad már Hégelt? ...Á, neeem! Értem! Igazából még a filozófusok sem olvassák, de én igen, én olvastam! Ajánlom, nyitsd ki a Hégel összes magyar fordításának 112 oldalánál, és próbáld meg elolvasni az után következő 6 oldalt! Mindjárt rá jössz mennyire nem illetek össze a Te Béláddal, madmazel! Drága macskanő! Őőő, maga igazán macskás mozdulatokkal rendelkezik, egészen elernyedek... Érethetetlen! Érthetetlen! Senki sem érti meg Hégelt, madmazell gazella macska Alma kisasszony! Pádón, én megértem! Ó, de térjünk a franciákra, olansé-molaku-saszon? Szárd? Olvasta? ...Megmaszírozhatom a hátát macskanő? ...milyen hajlékony a válla van, csukja be a szemét cicuska... van nálam tej otthon. Csak két sarokra lakom.... jöjjön fel hozzám, nem fogja megbánni, igazán elkényeztetem, és csak olyat csinálok Önnel, amit maga is szeretne!
Alma mindeddig szótlanutlnul hallgatott. Ekkor hirtelen letette az EL! magatint a pultra, elköszönt Bélától, a pultosfiútól, és távozott az Utánból Písz Piusszal, majd elkérte őt a sarokig... Piuszban boldogság rebegett... de Alma csak annyit mondott neki a sarokon: „NEM!” ...majd tovább ment.
- „Nem értem ezt a nőt!” - gondolta Piusz. 

Szende Tünde eltökélten bandukolt a sivatagban. A munkátlanság érző szele fújta. Kegyetlen meleg volt.
- Nincs mit tenni itt. – gondolta. - Így hát gyorsan és feltétlenül fel kell keresnem Viola barátnőmék Valóságát, hátha új lelkek bánatát szívhatom magamba. Ez is a küldetés része végül is, és az mindenkor gyakorolandó hivatás, egészen meleg hajnalig tart!
- Kedves Tünde, kedves Tünde! - kiáltotta valaki a sivatagban. Kis vörös hajú manó tűnt elő a semmiből. - Bűvölve vagyok már régóta általad! Hát had kísérletezzek veled! - mondta kérlelően. - Feküdj le a földre!
Szende Tünde alázatosan lehanyatlott a kellemes homokba. Cirógatta testét a homok, jó volt neki.
- Csukd be azokat a nagy szemeidet! - folytatta a vörös hajú manóka. - Látod még a sivatag horizontját a szemhéjaid mögül?
- Látom. - mondta lemondóan Tünde.
- És most képzelj el egy kockát a homokban.
- Látom már.
- Milyen az a kocka?
- Picike, sárga és csodálatosan fénylik a horizonton.
- Mágikus vagy, Tünde! - mondta eufólikus hangulatban a kismanó. - Máágikúús vaagy! Mááágikus a Te kockaéned!
- Mágikus? - ült fel a homokban Tünde. - Mágikus én? ...kár hogy azt a kockát a torkomban is érzem, nem csak a horizonton látom.
- Hát aki zabpelyhes káposztát eszik reggelire, az érezheti is! - mondta viccelődve a manó.
- Sajnos akkor is érzem, mikor málnás megyespitét eszem dióval. - válaszolta szomorúan a tündérlány. - A zabpelyhes káposztát... A zabpelyhes káposztát meg csak azért találtam ki, hogy megtapasztaljam milyen érzés valamit nem kívánni. (Ha már szalonnás krumpli nincs.)
- A sivatagban hűtőgép sincs!
- Na ezért szeretem a sivatagokat! - mondta szinte csak magának Tünde. - De most már megyek, vár a mágikus kockaküldetésem, vagy valami ahogy Te mondtad. ...Huhh! - Tünde megrökönyödött. - és tényleg ott van a kis fénylő sárga kocka a horizonton!
Tünde gondolataid révedt.
Nem mintha idáig nem tudtam volna, hogy ott van... hiszen mindig és mindenkor csak a felé haladtam... a boldogság sivatagába...
Szó nélkül tovább ment. Ezüst gyűrű volt a kezén. 

...avagy egy bűnös természet születése

(giccs cím)

Mazhovics Emesének bűnös természete volt. Mondják. Már három évesen molesztálta a szomszéd nénit, a csúnya csöngetési kisérleteivel. Igaz, a csengőt még fel sem érte, de a kisérlet már akkor bűnös vágyakat ébresztett benne. Sopánkodott is sokszor a szomszéd néni: „Bele kell halni ebbe a gyerekbe! Gyönyörű, de halálos! Vigyázz lelkem, legjobb lenne felkeresni egy pszihojógust, még mielőtt tovább fajulnának benne a vágyak!” - mondta Nyeszleg Mári néni Emese Anyukájának. Anyuka először tagadó választ adott. „Nem! Nem a én kislányom épp és egészséges, nincs benne semmi hiba!” De otthon rühelte Mesit. Mesi sírt. Egész éjszaka sírt és nem lehetett megvigasztalni. Nem kellett neki a kakaó, ezért aztán (mivel szavakkal kifejezhető választ nem adott sírásának okára) fel lett pofozva.
Mesi tudta magáról, hogy ő rossz. Kislány létére veri az ovis társait. „Igaz nem mindig, csak szükség estetén!” (A „szükség esete” fogalmat Mesi nem tudta definiálni magában.) És úgy, mit egy vadmacska! ...Mindenkinél erősebb volt és élesebbek a karmai...
Mesi hisztizik. Anyukája le akarja vágni a körmeit, és ő ezt nem szívleli, mert szüksége van még rájuk. A fésülködést viszont már jobban tűri, ennek is értelmes okai is vannak, vágni nem szabad a hajából, így ki kell kefélni néha... „Igazi fájdalom tűrő vagyok!” - gondolta Mesi. „Azt hiszik rólam, hogy nem félek a szuritól, pedig én rettegek a szuritól! Csak ezt jól titkolom...”
A pszihojógustól viszont már nem félt. De a pszihojógus annál inkább Mesitől. „Leveszem a harisnyámat!” - mondta Mesi... és a pszihojógus sokkot kapott. „Nem, nem, nem, nem, nem, neeeem, neeeeeeem, és akkor sem veszed le a haaarrrisnyááááááádat!” Mesi nem értette a pszihojógus problémáját, és közölte, hogy ő ugyan akkor is leveszi, „ha esik ha fúj”mert szúr! „Ennek a gyermeknek bűnös a termééészeteee, eeez a gyeeereeek őőőőrűűűűlt! Eeeeeez hűűűűűlyeee! Örüljön anyuka, ha a kisegítőiskolát el tudja végezni majd!” Mesi ordított, mint akinek vést vágtak a hátába.
(A következő pszihojógus viszont már azt állapította meg, hogy Mesinek különlegesen magas az intelligenciája, de ez nem lényeges információ.)
Mesi nem szerette a délutáni alvásokat az oviban. Nem szeretett mindenki előtt ágyba feküdni. „Megalázó!” - gondolta. A takarót viszont már annál jobban szerette magára tekerni. Ficánkolni is szeretett az ingatag ágyikóban. „Mesi aludjál, ne rosszalkodj!” - szólt rá az óvónéni, de csak nem jött az álom szemére. Egyesek néha szerencsések voltak az oviban. Értük jött az anyukájuk, és még alvás előtt hazamehettek. „Micsoda igazságtalanság!” - gondolta Mesi. Egy nap aztán az ő anyukája is érte jött. Mesi nem rakta ki az ágyat ebéd után, nyugodtan, boldogan és elégedetten ücsörgött az egyik kisszékben. „Jön az anyukám!” - mondta az ovónéninek. Az anyuka viszont nem volt ott. „Feküdj le!” - szólította fel az óvó néni. Mesinek végtelen boldogság volt ellent mondani, és határtalan erőt érzet magában, hogy a végsőkig kitartson. Hitte, hogy jönni fog anyukája! „Késik már megint” - gondolta, „húzza az időt, de ha megígérte jönnie kell!” (Ha meg nem...? Erre nem gondolt. Az a Halál, de Mesi attól se félt.) Hatalmas csata kezdődött. Kata néni minden idáigi óvónői tapasztalatát latba vette, a „ficakba” próbálta tuszkolni Mesit, míg az minden erejét bevetve küzödött eme megszégyenlítő elzárási mód ellen. A kislányt képtelenség volt legyőzni. Túl nagy erő van benne, „bűnös természet”... Már úgy tiz-tizenöt perce tartott a csata, amikor Mesi végre kiszabadult Kata néni karmai közül... és bömbölve kirohant az óvoda folyosójára... „Hová legyek?!”- sírt kétségbeesetten... de nem kellett sokat várnia a csodára! A fényre... „az alagút végén”...
Kata néni nem jutott szóhoz. Zihált a fáradságtól, épp úgy, mint Mesi... „Elnézést... csak nem akart lefeküdni, csak... nem tudtam, hogy jön érte az anyukája, hogy Ön jön érte...”
A győzelem vitathatatlan volt... soha nem érzett boldogság járta át Mesit, áramütésszerűen végig futott a melegség testén... Kétségtelenül megállapíthatjuk:
...Bűnös természet.... 

*

*

Talán ha látnálak,
Talán ha tudnám, hogy miért imádlak,
Megbántva rúgnálak.
Eszemet veszélybe sodorná szeszélyed
Égiek erénye védene
Csak tőled.

Légy bátor, fuss a halálba,
Nem baj ha lárma
Vesz körül,
Nincs magyarázat, ez az alázat,
Téged szeretni jó gyalázat! 

*

„Felfogod a világot? Ott van benned. Azt hiszed mindent szabad neked? Miért akarsz mindent? Igent szabad. Mindent akarok. De nem teszek értem meg mindent. Örök nihil így a föld. Nem, nem akarok semmit... csak megtenni akarok. Örök nihil ez is és folytonos szenvedély öröm... mindig csak tovább, és tovább... de hogy hova? A pszihét keresem... a kielégülést, a kiégést, a kihülés forróságát, a beszippantó erőt.”

Szende Tünde kiskorában látott egy álmot. Talán nem is álom volt, csak egy érzés. Hófehér teret érzett maga körül. Egy kontruktivista egyentelesen fehér, élben vágott világban érezte magát, eggyé vált a térrel... benne volt, az egész teste fehér lett és egyenletes, hossú és végtelenül nagy. És ahogy így kinyúlt ebben a végtelenségbe, hirtelen minden összetömörült. Összeomlott. Kicsi lett, sötét és gyűrött. A kisujjában érezte a mindenséget. Borzalmas érzés volt ez, és a valósága, a létezése meg érthetetlen. Ésszel felfoghatatlan. Üresség. Bizsergő Nihil.
Később ez a látomása többször visszatért, mikor magára húzta a takarót. A legintenzívebben talán akkor, amikor tizenkétéves korában lázas lett. Sosem volt beteges tipus, akkor is csak az új matektanárától retteget, és félelmében végig hányta a szobát. Nem tudta mi történik vele. Nem tudta mit érez és nem volt ura a testének, amikor szétcsúszott állapotában az ágyában találta magát. Rajta kívülálló erők uralkodtak benne és mintha oda-vissza cibálta volna a ez a fekete-fehér világ.
„Hol kezdőzik a létezés? Hol van a tudat? Hol van a lélek?” 
Végtelen szomorúság ült a szemében. Nem tudta mi az ami megrekedt benne, és miért képtelen a létezésre. „Hol fakad a félelem?”
Sok minden történt azóta, elmúlt a láz és az akkori félelem a matektanártól. De a létezését azóta sem találta meg... most is eltűnik a fehérségben, és összezsugorodik a sötétségben...
jing-jang... félelem!
 

„Fogd meg ott, ahol érzed!"

Szende Tünde nem tudja hol van az a pont. Nem tudja, mert csak tudni akarja, nem tudja, mert csak az egész világot érzi, mert érzi mindenben, és mégsem érzi semmiben sem. „Üres a világ! Üreg a boldogság... üres, mert nem találom, hiába keresem, hiába rohanok utána, és hiába akarom szeretni őt! Az egész világot neki adnám... ha ő is nekem adná az övét. " Valami mindig hiányzik, valami mi még mindig nem egész... és mire egész lenne, elmossa az idő... A rész igazságok nem igazságok. A szex nem elég érzelem nélkül, az csak a felszín, ha a felszínt kívánod, a burkot, a mellét, a fenekét, a lábait... üres vagy... kívánd legalább a haját, de legjobb, ha csak a szemét kívánod. Az az egy amivel sosem lehet hazudni, pedig Szende Tünde azt próbálja a legjobban rejtegetni... „Mindent megmutatok, csak a szemeimet nem!"
Fanni szerette Szende Tünde szemeit. Egész teste beleremegett, mikor a tündér lány leült mellé a fotelbe. „Hogy kerültem ide?" kérdezte magától Tünde, és nem sírt, mikor a könnyes szemű lány szemében nézett. Nem tudott sírni, befelé hulltak a könnyei. „Én nem éreztem még ilyet, én még egyszer sem kívántam meg lányokat." És ahogy Fanni csókot nyomott az ajkára, már azt is tudta, hogy miért nem. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalta ezt a problémát ennyire közelről, még csak az a közhelyként beletáplált buziságról kialakított elképzelése volt ebben a témában, miszerint egy buzi nő férfias, liberális, és kényelmesebbnek találja a szexet egy olyan személlyel, aki jobban átérzi a testének rezdüléseit. A legszomorúbbnak mégis azt tartotta, hogy az ilyen embereknek nem lehet gyermekük, pedig az élet egyetlen értéke a teremtés. Mind-e nélkül nincs jogunk az életre, a boldogságra, és a legnagyobb teremtés a gyermek, mert valódi lélek születik a földre, valódi erő tör elő az orgazmus örök mulandóságából.
Szende Tünde nővel csókolózott. Egy kiszolgáltatott, érzéki nővel, aki sokkal jobban nő volt, mint ő maga. Tünde védelmezni szerette volna ezt a lányt, óvni és a karjaiba venni, és szeretni, szeretni, szeretni... de nem érezte a csókját... hiányzott belőle az erő... hiányzott belőle a férfi.
Fanni arra vágyik, hogy végre egy férfi előtt teljesen megnyílhasson, és hogy meg tudjon szabadulni a bűntudatától, de még sosem tudott ellazulni egy férfi társaságában. Elélvezni sem tudott még a szextől... barátjával is csak olyan elélvezgetések vannak, érez ugyan bizsergést, és tetszett is neki a srác... de képtelen önmaga lenni...

– Együtt élnél egy lánnyal? – kérdezte tőle Tünde.
– Igen. – válaszolta Fanni.
– És szeretnél gyereket?
– Mindennél jobban...