Miért van az,
hogy az ember mindig arról ír, mindig csak arról tud írni, amit a szíve mélyén, legbelűl érez, és képtelen elmenni ezek mellett a dolgok mellett úgy, hogy ne írjon róluk. Valahogy mindig belekerűl, akárhogy is csűri-csavarja a dolgokat vagy a szavakat az ember, és a végére mindig kikandikál valahogy az igazság.
Az érzés
amit én érzek. Önmagam. Nem tudom beburkólni a felszín alá. Nem tudom, hogy minden ember ilyen-e, de én igencsak. Kicsúszik. És akkor már ott van. Valójában képtelenek vagyunk nem önmagunk lenni. De néha ez az érzés már olyan nyomasztó tud lenni, és akkor olyan mindha ragadozó létünkre nyúlnak akarnánk látszani. De ez nem megy... mégis csak utálom a répát! Nem tudunk nyulak lenni így! Ez van. Ilyennek születtem én is. Talán más is... Slussz! DE nem is baj. Viszont sosem szabad azt elfelejteni, hogy ragadozó létemre dorombólni még mindig szeretek!
Mindig?
Folyamatosan. De ha nincs kinek? A szomorú és magányos cica, néha magának dorombol, hogy elvonja a figyemét magáról, meg magáról a tényről, hogy egyedül van. Mert a dorombolás nem önmagáért való dolog, hanem azért a másikért van, akinek biztosítom a bizalmamat. (De ki a fenét érdekel ez, hiszen úgyse olvassa senki:() És a magányos cicák szomorúak, bár ezt sosem vallják be talán még maguknak se? De másoknak biztos nem. Azt nem vallják be, hogy magányosak... Mert büszkék! De szeretnek... Titokban nagyon...
