Eljegyzett a Halál,
Folyton rá gondolok,
Úgy nézem már kaszál
Kertemben vad gyomot.

Tisztára mint ki jó
Házvezetéshez ért,
Lehet ez vízió?
Érzéki tévedés?

Burjánzó bokraim
Lenyesi estére,
Oszlik mi romba visz
Magányom emléke.

Betölti az időt,
Más nem is kellene,
Kíván és telitölt
Elégség szelleme.

Korábbi kérőim
Taposták műgyepem,
Nem hagytak évődni,
Kavartak szüntelen.

Meghagyták, hogy szabad
Legyek mint hurrikán,
Jóllaktam, s pusztul a
Természet bú okán.

Unalomba űztek
Nem törve ki vagyok,
"Burkom mind tükörnek
Használók voltatok!"

De most, hogy nem élek,
Szárnyam szpot lámpa már,
Táncolva az élen
Leszek holt, zárt madár.

Gyűrűm a Haláltól
Bezárta bűvköröm,
Teljessé varázsol,
S félve ér az öröm.

Testem, hogy vigyázom,
Még szét ne repedjek,
"Azt hiszem virágom,
Csak élve szeretlek!"

Hallom, hogy átült beléd ez a szólam,
Az adta hangod, hogy feléd se szóltam.
Megérte, és bátran sarkamra léptem,
Míg félve szidtad az átlátszó lényem.

Kincses lett mind ez, hogy jól vetett ágyam
Sok mocskos foltjától még meg se váltam.
Foltok most is húznak, meg kell hatódni,
De mit nem kötnek, az nem lesz valódi.

Ne legyek gyenge és ne legyek kőből,
Nem bírok már ütni, bár Te erőből
Kérlelsz, de lágyabb a testem mint vártad,
Elhagyom benne a kegyetlen várad.

*

Múlt elmúlik: jövünk és megyünk. A múlt megmarad: semmi sem változik. A múlt eltűnik: sosem voltam még olyan fiatal, mint most. Az idő egy érzés, a könnyűség érzése. Eszembe jut mennyit kellett aggódnom pár évvel ezelőtt. Végtelenül öreg voltam. Testem alig mozdult, és csak a féltés motivált. Azok az érzések hajszoltak, amiket még meg sem kaptam, és most hogy érzem magamban az erőt a vágyaimat akár meg is valósíthatnám, de már nem ragaszkodom hozzájuk. Vagyis igen, miért ne valósítsam meg őket? Miért ne tudnám? Nem az órákat és perceket kell számolni hanem az álmokért tölteni az időt. A vágyaimat szabadon engedem! Ha nem akarnak visszajönni hozzá, bizonyára nem voltam jó gazdájuk nekik. Önző voltam és fogvatartottam őket, foggal körömmel akartam mindent, de ha jó és kedélyes gazda voltam, a vágyak visszavágynak hozzám. Nekem se mondhatja meg senki, hogy mit kezdjek az életemmel, én sem mondhatom meg másnak, hogy mit kezdjen az övével, sem férfi sem nő nem félthet engem. Talán kegyetlennek tűnök néha, de a boldogság beszél belőlem. Én nem akarok félni. Félni egyedül csak Istent.

Az embert a rossz gondolatai ölik meg, amikor folyton csak saját érdekei kattognak a fejében, hogy mit miért csinál. De ha hinnénk a Mindenség óvó erejében, tudnánk, hogy semmi sem történik véletlenül vagy rossz időben, ezért hát a szeretetünket sem felejtheti el a világ. Szokták mondani, hogy semelyik ajándék sincs önzetlenül vagy hogy semmi sincs ingyen. Ez így is van, de nagyon sok fájdalmat okozunk magunknak, ha folyton észben tarjuk ezt az elméletet, kivész belőlünk a természetesség, az önfeledtség, a bátorság, mert azért nem kell minden ajándékot viszonoznunk, nem kell, hogy ajándékainkért kérjünk bármit is. Amikor még katolikus hittanra jártam, ezt úgy magyarázták, hogy önzetlen jótett nincs, de a jó katolikus nem akar viszonzást kapni itt a földön, hanem nagyobb kincseket szeretne érte majd a Mennyországban. Avagy, akár még egy köszönetet, dicséretet sem szabadna elvárnunk elfogadnunk jó-cselekedeteinkért, mert már az is viszonzásnak számít. Persze nem kell feltétlenül csak a túlvilági örömökre gondolnunk egész életünkben, azt viszont tapasztalom, hogy általában az ember minél tovább tűr, minél később kap elismerést, az annál többet ér. Azért azt se felejtsük el, hogy nem csak jó-cselekedeteink vannak, hanem adósságaink is vannak! Ekkor meg pont a lelkünk békéjéért, kiegyensúlyozásáért nem szabad viszonzást követelnünk! És egyáltalán nem biztos, hogy ugyanannak az embernek kell viszonoznunk valamit, akitől kaptuk. Sőt, a világ így mozdul előre, hogy képesek vagyunk önzetlenül adni, és szeretettel kapni is bárkitől.

Úgy gondoltam, hogy a szeretet és a hit a két legfontosabb dolog a világban. Persze hozzátehetném még a reményt is, ha pontosan szeretnék a Bibliából idézni, de most kicsit másról van szó, egészen pontosan az eredményességről. Azt akartam bebizonyítani magamnak, hogy a sikerhez nem feltétlenül kell mérlegelni a körülményeinket, a lehetőségeinket, a paramétereinket, ha nem csak jól kell tudni hinni hozzá. Vagyis azt a munkát, amit szeretettel, és kizárólag csak szeretetből és szeretetért végzünk el, azt hitünk teszi sikeressé. Egy produktumon látszódhat, érződhet valahol, hogy kedvvel, vagy nélkül készítették. Szerintem ez lehet a titka a márkás termékeknek is, azért drágábbak, azért látjuk jobbnak, azért fizetjük meg, mert sugárzik belőle a törődés.
Persze nem feltétlenül van így. Az sem igaz feltétlenül, hogy az életben elég csak a hit és a szeretet, de egy biztos, hogy elég csak a szeretet. Érthetőbben: a hit nem mindig igazolja vissza magát egyértelműen, nem tudjuk ellenőrizni a működését. Hát igen, de manapság sokan vagy egyáltalán nem hisznek, vagy túlságosan sokat foglalkoznak azzal, hogy hitük igazolódjon. Az elsőre most nem térnék ki nagyon, szerintem a nem hívőkből sokkal kevesebb van a világon, mint gondolnánk, olyasmi mint az ateizmus, nehéz valóban annak lenni, koncentrálni kellene rá. Az utóbbit hívom én kishitűségnek. Ez lehet akár ezoterikus módon is, például túl sok horoszkóp olvasása, és azzal való görcsös magyarázatok keresése, de lehet kishitűség egy ellanyhult keresztény hit is, mikor már nem tudunk örülni se, mert minket úgyis ver az Isten. A kishitűséget lehet az önbizalomhiánnyal is magyarázni, de inkább azt mondanám a kishitű ember a külvilágot okolja a problémái miatt. Pedig a hit még mindig egy láthatatlan valami. Szóval mint mondtam, elég csak a szeretet, a jelenben élés, és a jó cselekedetek lehetőségére való folytonos figyelem, persze csak ha számunk is jó.

- Fábián Franciska -

A világ nem megismerhető. Jó, tudom, előzetesen mindenkit arról tájékoztattak, hogy azért törekedni kell rá, mert ez egy igenis elérhető cél. Persze a wikipédia információi szerint, ez még senkinek sem sikerült . Arról is szoktak beszélni, ha már a világ nem is, akkor legalább önmagunknak megismerhetőek vagyunk. És ezt az állítást, már kicsit többen vallják elérhetőnek. Hát keressük meg őket, és kérdezzük ki alaposan őket a tanulás, az önmegismerés pontos menetéről! De azért azt még mindig nem állítanám, hogy holnap  simán kellemetlenül összeütköznék eggyel az utcán. Az önmagukat megismerő egyének ennél lényegesen rejtélyesebbek. Képzeletemben elvont, misztifikált kép alakult bennem róluk. Biztos, hogy nem tartózkodnak városban! Biztos hogy nem idegesen rohangálnak! Biztos nincs szükségük felesleges izgulni valókra. Egy ilyen egyén az elgondolásomban az erdőben él, forrásvizet iszik, mindig nyugodtan szól, és semmiből is fenn tudja tartani magát. Bevallom, nem törekszem erre a létre, de azért tettem már próbát rá. Megállapítottam, hogy pontosan egy fényévnyire vagyok a céltól. Marad tehát a tudatlanság, avagy a tudat, hogy együgyű vagyok és az is maradok ezen a Földön. Szóval: önbizalomhiány. De mi is pontosan a bizalom? Valamiféle hit valamiben, valakiben és hogy annak az illetőnek semmi érdeke átvágnia engem. Na és az önbizalom? Az a hit, hogy önmagamnak semmi érdeke átvágnia engem. Tehát, ha önmagam nem akarja önmagamat átvágni, akkor elképzelhető az is hogy önmagam szeretettel van önmagam iránt. Így lehet önbizalmunk, ellenkező esetben ha nem szeretjük önmagunkat, önbizalomhiányunk. A világban tehát csak hinni lehet, mert nem megismerhető, a hithez meg remélem a szeretet.
Mindezt átlátva már boldogan megyek neki bárkinek a metróaluljáróban. Már tudom, hogy nem kell annyira ismernem magam, hogy felszabadult legyek, a tudás gondját kiutalom a mindenségnek. És ha van önbizalmam biztos csak olyan dolgok fognak megtörténni velem amit önmagam is szeretett.  Az önbizalomhiányos emberek általában túl sokat panaszkodnak, nyavalyognak arról, hogy a dolgok nem a legmegfelelőbben működnek körülöttük. De lehet, hogy még megszólalni se mernek...

Ó, hát nem is tudom miért pont a pszichopátia jutott elő eszembe a személyiség deformációk közül...

De tudom!

Azért mert egy ilyen ember áldozata vagyok, aki fáradhatatlanul épp próbál bemocskolni a minél több ember előtt, azt remélve hogy majd ezáltal az egész életemet tönkreteszi.
De nézzük csak, milyen is egy pszichopata. A wikipédia információi szerint ez egy örökletes betegség, amit röviden így lehetne leírni: Nem szeret, nem szorong, nem tanul. És gyógyíthatatlan.

Ez nem túl biztató a számomra. Különösen azért nem, mert gyermekkorom óta foglalkozok a lehetséges gyógymódokkal. Érdeklődéssel figyeltem az olyan osztálytársaimat, akik szerintem pszihók voltak, általában elkényeztették őket. Főleg az tűnt fel nekem: nem értettem, miért nem képesek természetes szeretni. Igen, itt az első pont: a pszichopaták arról ismerhetők fel, hogy bár próbálhatnak szerethető képet mutatni magukról, és kísérletet szeretetre is, de valahogy sosem érnek célba. Az (volt) a vágyam, hogy megtanítsam őket szeretni. Ehhez a szívcsakrájukat kéne valahogy kinyitni. Ha esetleg azt hiszik szeretnek, akkor azt is csak az agyukból teszik. És az agyuk általában jó, úgy látszik ismerik a világot, úgy gondolják sokat tudnának segíteni mindenkin, átlátnak minden élethelyzetet, az vélve, hogy azaz erényük, hogy túl tudnak lépni félelmen is. Ezért állapíthatták meg a pszichókról, hogy nem szorong. Egy pszichopata igazán sikeres tud lenni, remek, vonzó képet mutat magáról, de valahogy mégis kishitű és önbizalomhiányos marad. A válasz erre egészen egyszerű: azért mert a szeret befogadása az egyetlen siker! Sérültek, mintha valami fogyatékosságuk lenne, a pszichók ezért érzékenyek és hisztérikusak tudnak lenni. Érzelmi gátlástalanságukból következően meg úgy érzik ők az egyetlenek a világon, akik szenvednek.
Érzelmi gátlástalanság: Nem szorongnak, avagy gátlástalanok, de ne hogy összetévesszük ezt a gátlástalanságot egyéb gátlástalansággal! Nem úgy gátlástalanok, mint az exibicionista emberek, például nem mennének ki meztelenül az utcára, hanem úgy gátlástalanok, hogy bárkit képesek szurkálni, megsérteni, érzelmileg tönkretenni, megzsarolni, megszégyeníteni, birtokolni, anélkül hogy valamiféle lelkiismeretfurdalásuk lenne.
És hogy nem tanulnak? Hát ezért. Az emberek a hibáikból tanulnak. De ők nem.

(Akkor holnapra írok egy elemzést az önbizalomhiányról.)

A világból azt veszed észre, amit észre akarsz venni, és/vagy benned is megvan. Azért látunk olyan sokfélét, mert az a sokféle mind mi vagyunk. Még az a tett is a tied, amit sosem tettél meg, mert ez a mi közös és csodálatos emberségünk. Csak arról mondhatjuk, hogy nem vagyunk, amit tényleg nem veszünk észre, nem is tudnánk megnézni, meglátni. A rendszer az agyunkban van, és mindenkinek más rendszer van a fejémen, mint egy zene, dallam, ahogy Babits Mihály bácsi írta:

“Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek”

Hát jó, muszáj volt ezzel a közhellyel kezdenem, de hiszem, hogy a közhelyeknek igenis van értékük, és időről időre fel kell őket újítani, meg kell említeni, és ahogy a jó tudós sosem elégszik meg, kísérletezni kell velük. Pszichológia tény, ha egy emberről sokan sokat mondanak valamit, akkor az előbb-utóbb meg is fog történni, ha még nem történt meg titokban. Ezért mindenkit óvva intek attól, hogy másokat óvva intsen! Semmi értelme az előzetes félelem beültetésekre másokba, ugyanis az egyetlen dolog, ami igazán rossznak mondható ebben a földi világban, az a FÉLELEM. Ismeritek a hályog kovács esetét? Amíg nem tudta, hogy félnie kell a szemműtéttől amit mindenféle tanulás nélkül csinált, sok embernek adta vissza az éleslátását, de miután felvilágosították, hogy az mennyire veszélyes, félni kezdett, és soha többé nem mert szemhez nyúlni. Az embereknek maradt a szürkehányog a szemükön. Hát így vagyunk a látással, a meglátással is!

Azt gondoltam, hogy rövid pszichológiai jellemzéseket fogok írni ezentúl kis világunkról. Kezdjük a pszichopátiával holnap reggel nyolctól!

Kiürült messzeség,
Bennem így veszteség.
Átlépett holt hátán,
Vágyaim oltárán,
Elmúló izgalom,
Mint rúgó irgalom,
Fájdalom küszöbön
Fölfelé küszködöm.
Az élet nagy próba,
Ne taszíts Pokolba.
Párában tart eszem,
Isten, Te dal nekem,
Könnyeket utaltál,
Utakat sugalltál,
Mű nemet koholtam,
Belőle. Loholtam,
lépcsőkön fel, tovább!
Hálós a menny szobád.
Élveztem kis vagyok,
Szégyenben vicc hatott,
Befűtött állomás.
Tilos az álmodás!
Felőlem utaznak
A biztos nyugatnak.
Megszédült nép lehet,
Elvettem érveket,
Magányuk nem otthon,
Meglátod megosztom,
Mint váltunk énekké,
Többé mint tényekké,
Mert részben elértem,
Önmagam megértem.

*

Cifra lelkem silány doboz,
Mégis hitted: kincstár vagyok.
De mi bent van Te vagy magad,
Tükörfénnyel beraktalak.
Szürke agyam szilánkjai
Önzetlenül nem állja ki
Önerejét. Maró szavak
Hatolnak be, ahogy a hat
Számértéke sem lesz már hét,
Embersorsom hulló vágy vég
Vonzásában megélt tavasz.
Fényes álom, s nyíló, ravasz
Boldogság.

Vége van. Megmondhatom, nem leplezem. Ifjabb lélek lettem-e? Még nem tudom.

Nélküled így pártalan csak öntözöm, Rejtegetve tükrözöm meg önmagam.

Véltem azt, hogy bennem él hit, bár a mag földbe téve úgy maradt, mint vak remény.

Dermedezve változom, de baj vidít, ja, talán mert nem telít,ha álmodom.

Engedem, jó tiszta légy, és elmegyek. Mocskaidban elleszek azt mondva: „kéj”.

Félreraktam rendszered. Az ösztönöm úgy szabad: nem őrködöm, és fesztelen

belátok az éj mögé. Sötétben új lelkem bátor fénybe nyúl, és tükröt ér.

Sorsom tán, hogy elbukom, beismerem. Játszom egyet, Istenem szeret tudom.

Így nem kell a végtelen, mert gyermeki határok közt lesz teli az életem.