Hosszú szótömeg fogalmazódott meg bennem...

De nem írom le, hisz csak szánalmas átdepressziózott szocreál önömlengésnek tűnne. És ez az a dolog, mi senkit sem érdekel.

Depressziós? Á, dehogy! Ha az lennék nem lennék olyan naiv, mint amilyen én voltam. Akkor nem hagynám magam becsapni, és nem lennék abban a tudatban, hogy vannak barátaim, akiket az is érdekli, hogy mi van velem, és nem csak az érdekli őket, hogy én hogyan szórakoztatom a társaságukat...

Persze... mikor épp táncolni kell, énekelni kell, vagy épp nem tudom letüdőzni a cigit, és élvezik, hogy rosszul vagyok tőle, akkor épp én vagyok a legszórakoztatóbb a világon! Akkor épp rajtam lehet a legnagyobbat röhögni, ezért kellek nekik... Nem azért mert esetleg szeretnének is...

Naiv vagyok tényleg, hogy azt hiszem hogy ez a dolog még létezik. Mert én szeretni próbáltam őket, mert azt gondoltam, hogy amit én megtennék a barátaim érdekében, azt ők is szívből megtennének az én érdekemben.

Mert azt hittem ők a barátaim... 

"Mindannyian átmenetek vagyunk..."

Szabó Ágnes Erzsébet festmény. (Csinálnom kéne anyámnak egy blogot... :S)

***

"Szívemben vágyait elpusztítja félelem,
Titkolva álmaim, ez csak érzelem...

Mennyi bajt, mennyi vészt átéltem már veled,
Reméltem hogy szeretsz, de nem kértelek...

Ennyi volt, mit álmodom, ennyi bár álmodom.

Lálálá..."

Mindezt "kis szivemben" énekelem már hetek óta. Gyönyörű dallama van, nem is tudjátok!

...

Talán majd egyszer

***

Átesni a holtponton.

Nem rég még a héven utaztam és azt hittem, hogy még sokáig ücsöröghetek rajta, mikor egy bácsi szinte brutálisnak tűnően bekopott az ablakon. Akkor vettem észre, hogy már rég a Batthyány téren vagyunk. Nem tévedés, hogy elaludtam, de az a kérdés, hogy egyáltalán ezen az estén ébren voltam-e? Úgy jártam, mint majdnem egy évvel ezelőtt, mikor azt álmodtam, hogy elutaztam Barcelonába, és egy bizonyos éjszaka arra ébredtem, hogy már mindenki leszállt a repülőtérre menő buszról. Miért?

Talán történt valami, ami közelebb engedett ma este az "álomhoz"?

A legfurcsább dolog az, hogy életünk legfontosabb eseményeit álom közei állapotban éljük meg. Nem emlékszem arra, hogy mit álmodta tehát ezen az éjszakán, de érzem... Furcsa érzés nagyon, és nem tudom éljek-e a lehetőséggel, vagy ne? Álmodjak tovább, vagy ne? Ébren talán nem érzem a szenvedélyt...

 Virágos réten, virágos ruhámban

Akár mekkora... nőnek születni kell.

:*

Egyszer volt hol nem volt volt egyszer egy kislány aki tündér akart lenni. Be is iratkozott a tündérképzőbe, ahova számára csodálatos módon elsőre és könnyedén felvették. "Bizonyára tehetséges vagyok!"-gondolta, és így is volt, hiszen nem véletlenül akart pont ő tündér lenni. Kiválasztott volt erre a szerepre, arra született, hogy tündér legyen! "Sokan akarnak tündéreknek lenni, de csak kevesen lesznek igazán azok."- mondták neki egyszer, de ő akkor ezt még nem értette, ugyanis a tündériség számára létszükség volt! "Ha nem leszek tündér meghalok!"-gondolta egyszer kicsit zaklatottnak tűnően az anyukájának, aztán azt kérdezte: "Ha ennyien nem lesznek tündérek a világban, akik tündérek akarnak lenni, akkor ők mit kezdenek később az életükkel?!"

Majd teltek múltak az idők. A kis tündér tanuló szorgalmasan járt a tündérképzőbe, és várta, várta, hogy mikor jön el végre az ő ideje... De az csak nem jött. Jól akarta magát érezni, de jól sem érezte magát. Azt hitte, hogy a tündérség maximális boldogsággal jár együtt, de nem így történt. Körülötte sokan boldogok lettek a társaságában, de ő nem lett boldog. "Tennem kell ez ellen valamit!" -gondolta, de a tündériskolában azt is jó megtanulta, hogy tündér soha semmit nem tehet a saját boldogsága, boldogulása érdekében. Ráadásul ki van téve a boszorkányok rontásnak. Ők ugyanis tudnak saját maguk érdekében cselekedni, és a tündérlányok mindig is ellenségek voltak a szemükben.

El is jött a nap, mikor a kis tündérünk immár mint Szende Tünde, munkának látott, hogy kiszabadítson egy ifjút, akit egy rút boszorka tartott fogságban az átka által. Láthatatlanná tette a fiút, így ő amellett, hogy mindennap azért küzdött, hogy életben maradjon, és legalább enni tudjon, nagyon szenvedett az egyedülléttől is, mert többé senkivel sem tudott beszélgetni. Szellem volt, és Szende Tündének volt rá tündér szeme, hogy észrevegye, és azonnal munkának is látott, hogy kiszabadítsa. Nagy harcot folytatott a boszorkánnyal, de sajnos elkövetett egy hibát, beleszeretett a láthatatlan fiúba. A boszorkány persze azonnal észrevette Tünde gyenge pontját, és azonkívül hogy megbűvölte a fiút aki attól kezdve elfordult a tündértől, még örökre meg is átkozta Tündét, hogy ezentúl minden ifjú akin segíteni próbál halálosan és szenvedélyesen szeressen belé, így mindenkit rabbá tesz, akit csak fel akar szabadítani.

A tündérlány mikor rájött a rontásra mélységes szomorúság fogta el, és nem tudott mit kezdni magával. Hogy lesz ő így újból varázslatos tündér megint?! És bánatában elment a Rókához tanácsért, akivel előzetesen szövetséget kötöttek. A Róka is szomorú volt, de nagyon felvidította a Szende Tünde érkezése. Azonnal elmesélte, hogy az bántja a lelkét, hogy összetörte véletlenül egy hiszékeny rókalány szívét, amit nem akart, hiszen ő magányos vadász, és ezután is az szeretne maradni.

"Nem tudok segíteni, hogy boldogabb legyél?"- kérdezte a tündér.
"Nem."- Válaszolta a Róka. Aztán így folytatta: "De én tudom mi a boldogság útja. Gondolj a fügefára, amit a Nagy Jótevő megátkozott, mikor nem talált rajta érett gyümölcsöt. Fügefának kell lenned szép tündérlány, és csak azzal törődj, hogy érett gyümölcsöket teremj, más nem számít...

Így aztán a tündérlány elment, és attól kezdve örökké mosoly ült az arcán...

"...Alkotó lény vagyok, csak mikor alkotni kéne, akkor mindig elbizonytalanodom. Azt hiszem sokan vagyunk így, a fejünkben szárnyalnak a gondolatok, aztán leblokkolunk, mikor a megvalósítás lehetősége elénk tárul. Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy ne higgye el, hogy nem képes álmainak teljesítésére, mert mindenki képes csak a világ azt sugallja neki, hogy blokkoljon le... A világ annyira bonyolult lett, hogy visszarettenünk mindentől mert olyan bonyolultnak tűnik sikert elérni.

Én is így gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy a siker elérése érdekében egyedül saját magam vagyok az akadály. Azért, mert nem azzal törődtem, hogy mit tegyek, hanem azzal, hogy minek van értelme. Nincs semminek se értelme... lényegtelen, hogy mit teszünk, mert egyetlen értelem van a világon, és ez a boldogság... "
 

Igen, most már tudom, hogy van értelme a semminek!

 :)

Szeretném mondani, s nem jön ki a számon,
Hogy reményben járnék, pedig nem találom,
Mit bírni kell a létben, és a szerelemben,
De nincs nekem erőm, széthullik kezemben.

Szeretném találni, megvárni, kiállni,
És éléskamrányi édességgé válni,
Bírni a nehezet, s pihe súllyal szállni,
Álmodni és könnyű valósággá válni.

Csendes éjjel írok, hátha elolvassák,
Barátokra vágyom, hogy időm múlassák,
Szeretném mondani, de nem jön ki a számon,
Rég vérembe zártan fáj már a világom.

***

***

Az új irány új követői!:)

Nem csak én találtam ki...

Szivárvány enciklopédia

Eme időszak kiválóan alkalmas arra, hogy megtanuljuk a szivárvány határozás minden csínnyát-bínját! :)

(Szivárványszakértő lévén, új tudomány hoztam létre.)

A 42. szivárvány! Vasárnap láttam úgy 7 óra táján...

Egy félíves szivárvány. Mivel esti, ezért természetesen magas, és általában a magas szivárványok vékonyabbak, mint ahogy ez is, de ez nem feltétlen tulajdonság. Színei finomak, vagyis kissé pasztel hatásúak. Hangsúlytalan szivárvány, ami azt jelenti, hogy nem festi nagyon az eget, és nem is egy "domináns" jelenség, ami csak úgy vonzza az ember szemét. Éles szivárvány, mivel határozott vonala van, és ezzel ellentétes tulajdonságút hívom derengőnek. Átmenetes szivárvány, vagyik színei átmenetesek. Van csíkos szivárvány is, de az a ritkább.

Szóval mindezt látva rengeteg szivárvány létezik, és mindegyik más és más. Külön világ, külön lélek.