Fény és fény. Makulátlan, kékes színű fény. Anna szemét teljesen elvakítja az ablakból beáradó látványt. Igen, egy ablakot lát. A sötét szobából kinézve egy teljesen más dimenzió szédítő boldogsága kápráztatja és megrángatja az idegeit.
- Hogy jutottam idáig? - kérdezi magától Anna.
Mintha egyszersmind minden elmúlt volna, amit szeretett és érzett azelőtt. Sosem létezett az az első tizenhat éve. Igen, csak tizenhat év, és mégis, mintha már leélte volna már az egész életét, de csak az agyában történt mindez.... Öregnek képzelte magát Anna, hasztalan öregnek.
- Jól érzi magát? - szólalt meg Dr. Horváth Mária erőltetetten kedveskedő modorában.
Anna nem felel. Borzongató a nő hangja, idegesítően felszínes, a kérdést meg egyáltalán nem tartja jogosnak.
- Miért kérdezi, hogy jól érzem-e magam? - válaszolta magában Anna, majd tovább fűzte a gondolatait. - Ennyire egyszerűnek tart, hogy azt hiszi, kielégít engem csupán az elernyedés egy puha fotelben? Anyám hurcibált csak ide, kedves pszichiáternő... Persze, mindezt csak azért, mert neki nem felelek meg, mert szerinte hülye vagyok és önállótlan, és ezért mindent megcsinál helyettem, amit nekem kéne, mert, ahogy én csinálom az neki sosem jó, sosem elég precíz és nem elég tökéletes. Nem érzem magam jól, az iskolába csak azért járok, hogy teljesítsek... ott sem jó. Vagy nem, nem is azért, hogy teljesítsek... nem tudom miért... hogy talán legyen belőlem valaki... igazából csak...
- Eközben Dr. Horváth Mária leszívott nyugalommal ül karosszékében, és fegyelmezett figyelemmel várja Anna válaszát, majd kisvártatva az anyja felé fordul és megszólal.
- Anna az úgynevezett Asperger-szindrómában szenved. Ez az autizmus egyik legenyhébb spektruma. Nem képes érezni és az érzelmeit kifejezni, mindent csak a realitásokban lát. Nem tudja átérezni mások problémáit, így nem tud beilleszkedni a többiek közé az iskolába. Ez a dolog egy idő után kinőhető.., úgy felnőttkorra, de csak lassan tanulja meg majd a társadalmi normákat. ...Egy „bizonyos szer” beszedésével jobban fogja érezni magát, és elfelejti majd alkalmazkodási görcseit. Nyugodtabban fog tudni tanulni. Matematikából meg bizonyára fogja kapni ezután az ötöst. Az agyát még fejleszteni kell, de idővel jó tudós válhat belőle.
- Igen, ez egy út, egy utca. - Anna továbbra is magában, magának beszélt, hang nélkül, szája csak minimálisan mozgott. Testében végig hullámzott a hidegség, reszketett, és szeme kissé könnybe lábadt. Vakított a kellemesnek tűnő, távoli hideg fény az ablakból. Anna a világítatlan szobából már semmit sem látott. A benti a dimenzió már nem létezett számára... de az a távoli sem. - Kopott utca, egy parányi ház, kazettás, klasszicista ablakokkal, két rossz kocsi az járdaszegélyen, kutyát sétáltató néni...- ajkai reszketni kezdtek. - Elmenekülök, elmenekülök innen! Mindez sokkal több lenne nekem, csak egy kis ablakom legyen erre az útra, nem adnám senkinek... Hogy jutottam idáig? De hogy? Nekem volt életem! Volt boldogságom, volt reményem! Én nem vagyok egy gép... Hazudnak nekem, most is hazudnak... és én is hazudni fogok nekik. Nem tehetek mást.
- És hogyan tovább? - kérdezte a pszihiátert Anna anyja, vékony kényeskedő hangon, de meggyőző elkeseredettséggel.
- Ha valóban a biológia érdekli a kislány, akkor az egyetem az egyetlen út, hogy megvalósítsa önmagát. Ott nem lesz más, csak ő és a tudomány. Más amúgy sem kell más egy „ilyen” embernek.
- Párkapcsolat? - kérdezte közönnyel az édesanya.
Dr. Horváth Mária szerény mosollyal próbálta hárítani a kérdést.
- Nem valószínű...
- Értem - zárta le a kérdéskört az anya.
Anna végképp megsemmisült. További kérdések cikáztak a fejében:
- Miért akarják neki mások megmondni nekem, hogy mi a helyes, és mi a normális? Miért képzelik rólam, hogy nem lennék jó feleség és anya? Persze engem egy férfi sem viselne el... ahogy anya mondja... de ez mégsem élet így! ...szeretnék abban az utcában lakni - gondolt az ablakra ismét. és látta az egyszerűség boldogságát. Ebben a pillanatban nem kell neki hírnév, karrier, tudomány, és még az sem érdekli, ha egyetlen volt nagy célú álma sem teljesül be, csak élhessen abban az utcában... egy szeretett személlyel együtt, akinek mindent megad, amire csak emberi ereje képes. Tudta, hogy ő szeretni akar, hogy nem egy „érzéketlen tuskó”, ahogy sokszor az anyja nevezte, hiszen ő tud hinni, és hinni akar! Csak nem beszél... mert nem akar... ennyi. Nem mond semmit dr. Horváth Máriának. Szánalmasnak tartja, és nevet rajta legbelül, cinikusan nevet, de mikor a pszihiáternő annak a „bizonyos gyógyszernek” a beszedéséről beszél, hirtelen megered a nyelve.
- Igen, szedni fogom! Akarom szedni! - Es a meggyőződés erejével pillantott a pszichiátert szemébe. A nő hitt neki.
Anna vidám hangulatban lépett ki a teremből. Anyjának kedvesen csevegett terveiről, a holnap megírandó matekdolgozat érdekességéről, egy zeneszámról, hogy mennyire tetszik neki a szövege, és hogy milyen jól illik hozzá a zenéje, na és még arról, hogy a lerajzolt démonai milyen jelképek és színharmóniák szerint fogja kiszínezni. Megkérdezte, hogy Anya mikor akar vidékre utazni, meg már alig várja a szünidőt, na meg hogy a születésnapjára szeretné, ha marcipános tortát rendelnének. Az anya boldog volt, de értetlenségét szóvá tette, hogy miért nem beszélt idáig szinte semmit Anna? Miért viselkedik úgy a pszichiáter előtt, mintha tényleg autista lenne? Anna nem válaszolt nagyon.
- Nem tudom, csak - rángatta a vállait Anna, de valahol arra gondolt, hogy anya majd csak rájön a turpisságra, és nem kell neki elmondania, hogy miért nem beszélt. Lelke mélyén pedig úgy képzelte, hogy egyszer majd anyjából is felszakad az együttérzés forrása, de ennek bekövetkezésére sajnos már egyre kevesebb reményt látott. Nem adta már ki a titkait, túl sokat szenvedett korábban...
Útjuk egészen a gyógyszertárig vezetett, és kiváltották azt a „bizonyos szert”.
- Beveszed most? - kérdezte az anya.
- Persze, persze... - válszolta ismét vállrángatva Anna.
Anna leült a vizespoharas asztal mellé egy székre. Szemét valami vérnyomás ingadozás káprástatta, éa vibráló nyugalom hergelte. Bal kezében a gyógyszert szorongatta még a dobozban, és olvasni próbálta a rajta lévő szövegeket, majd óvatosan forgatni kezdte a kezében, megtisztelően, akár csak egy ékszerdobozt. Mosolygott... és felemelte a vizeskancsót a jobb kezével.
- Burr-plátty! - esett el és csilingelt a földön a darabjaira széthulló váza. Csodás ragyogás támadt tőle a teremben...
- Soha! Sosem veszem be ezt a szart! - ordított a Anna és a bal kezében lévő gyógyszeres dobozt is a földhöz vágva széttaposta.
Kalimpáló tüdővel rohant ki az utcára, és futott, amilyen gyorsan csak tudott, és csak rohant, és rohant tovább... amíg bírt futni, és amíg csak úgy érezte, hogy követi valaki. Amíg csak látta az embereket...
De azok már rég nem jöttek után. Minden utcába befordult, hogy elvesszen, hogy ne lássák. És kereste „azt” az utcát... de nem találta sehol.
Üres volt a világ...
"The world so hollow, it's breaking my heart."
