Magyar már vagyok, világraszóló még nem, de rajta vagyok a problémán! :D
Álom az életem.
Nyomasztó vagy édes?
Bár játék énnekem,
Az álmok közt rémes.
Álom az életem,
S álomban mondom ezt,
Álomban ébredek,
S álomban alszom el.
Álomban élek én,
És álomban halok,
Álomban írni szép,
Mert én álom vagyok.
Életben álmodok,
S álmodok egy földről,
Világtól búcsúzok,
Lelkeket köszöntök.
Igen, egy tizenhárom éves kislány verse következik, a naaagy Harry Potter "imádó" korszakból...!
Bizony, bizony ezt a versemet is teljes nyugalommal közölhetem!
(Ugyanis már ki van adva!)
Varázsolok, és nem vagyok boszorka,
Ember vagyok, nem vagyok má,
Lelkemben jól tudom miért van,
Az imátkozás, sokszor csodás.
Nem kell ahhoz bűbájt tanulni,
Mindenhez elég tiszta szívvel hinni.
Lángészből fonni szépeket,
Nem kell átok, csak képzelet.
Az élet így szebb s tágasabb,
Így élem meg sok vágyamat!
Kóválygok a végtelenbe
Keresek én, és már mennyi
Éjjen át elkeseredve,
Szerettem volna jól lenni.
Szerettelek sok vidámság,
Pár emberközt elvegyülve,
Most az emlék mind komor már,
És csak nézek elmerülve.
Számtalanszor érzem, hogy most,
Jó lenne, ha vágyam élen,
Találnánk sok furcsaságot,
Bánatunkat elmesélve.
Majd vidám lenne a játék,
Táncolnánk szürkés házaknál,
Sokan lakják, mégis árnyék,
Ablakokból nem látnak már.
Városiak oly szerények,
Nem vágynak csak élni, élni!
Érzelmeiket megélve,
Együtt lenni és zenélni!
Furcsa kép egy ember arca,
Unalomba ássa vágyát,
Lelkében a fájó harca,
Rossznak gondolja hazáját.
Végtelen buszon utazva,
Talán egyszer hazatérek,
De vágyom rá, hogy mulatva,
Világvégére elérjek…
(Fábián Franciska)
***
Reggel felébredsz, nem érzel semmit,
Mozdulni próbálsz, de még az éjjel
Filmje pereg szemedben, és mennyit
Adnál, azért hogy ne álmodj ébren.
Rád jön az éhség, s rájössz ez mégse
Az az érzés, hogy talán más is kell?
Megszédülsz, és rossz szagokat érzel,
Ez nagyon nem jó, ez a hányinger.
Kifacsarod magad, le kéne menni
Elfáradsz már a gondolattól is.
Takaró alól lábad kivenni,
Azt hiszed lent vagy, és már alszol is.
Nehéz a létnek ezen percei,
Miért is iszol, ha úgysem bírod?
Elkésel megint, s ez nem egyszeri
Alkalom, mondjuk, ez már jól tudod.
Ha egyszer lejutsz, akkor sem sietsz,
Mert ilyet álmosan se tudsz soha.
Nem a hányinger, már a lét ijeszt,
Hogy megint menned kell valahova.
Eltévedve született,
Eltévedve kezdett élni,
Az idő elérkezett,
Nem tudott már visszanézni.
Sötét volt az alagút,
Beszorult a teste, lelke,
Úgy érezte hanyagul
Teszik ágyba, megmeredve.
Eltévedt, ha útra kelt,
Eltévedt az iskolába,
Riadt szemmel énekelt,
Vágyott már a nagy korára.
El is jött de, tévedett,
Aztán újra, s újra, újra.
Minden percben éhezett,
Titokban megbújva, bújva.
Éhezett, mert jóra várt,
Igazságban, szerelemben,
Mindez öltött álruhát,
S eltévedt a végtelenben.
Bociszemű kisleány
Maradt mindez ellenére,
Bár azt hitte harcban áll,
S utat tör életébe.
Meleg nyári éjjelen,
Idegenek városában,
Eltévedt, majd részegen,
Kijózanult bánatában.
Rájött, hogy törékenyek
Lábai, és szíve reszket,
Hogy talál ösvényeket,
Hazafelé, hol pihenhet?
Eltévedni nem szeret,
Eltévedt az éjszakában,
Zúgó, sötét tengeren,
Megfürdött a némaságban.
Kezdődik az élet, de időtlen a tér,
Hiába, létezem. Vérem tiszta dér.
Indulni kéne de, csak nézem kék az ég,
Nem érdekel az se már miért...
Nem is vérem, létem, mi reggel is fagyos,
Nem tudhatom én se, hogy kezdjem a napot.
Voltak akik tudták, mondták előtte rég,
Nem hallom, homály fed. Más se ért...
Megmozgatom kezem, és érzem ujjaim,
Testemben vagyok, de fejem hol lakik?
Elmélázok azon, másoknak mi a jó,
És nekem mi marad? Néma szó…
A komoly lány felnevet, olvasva a verseket.
Olvasva, hogy mennyi, mennyi komolyságot írt „vala”,
És csak annyit mond:
„Haha, mily komoly voltam!”
S kacagva, ironizálva magát, rímbe beszél már,
Nahát, s felkiált!
Hol hagyta akkor humorát?!
Mily ájtatos volt akkoron!
S régies verssoron közölte:
„Te csúf gonosz! Miért nem vagy jó, te rossz!”
Aztán egy nap észre vette,
Üldögél csak, és szedte-vette.
S rájött, hogy nem is komoly,
Nem érdekli sejt, se moly,
Pillangó ő, nem bagoly.
Repülne, ha tudna jól,
De a föld oly ingatag,
Visszahúz egy perc alatt,
Orra bukik hervatag,
Majd felugrik és kacag!
Humor hamar, s hehere!
Nem számít a veleje,
Nem számít se, hely se tér,
Ha kell, velejéig élj!
Aztán újból elzuhan,
Egy kövön vagy úgy húszan,
Felkacagni nem tud ő,
Megmered akár a kő.
Komolyan néz két szeme,
Elszomorodik vele,
Sírna is, de már minek
Nem gyerek már, nem gyerek.
Nem ír már úgy verseket.
Nem kellenek fellegek,
„Esőcske” se csepereg,
„Napfény” tündér elmehet.
"Nem kell pátosz, légy laza!
Viccből mond ki azt Haza..."
Vidámnak szeretne lenni,
Élni, ülni, állni, enni,
Menni, jönni, s inni, inni!
Virágozni, s hinni, hinni!
Humor hamar, s hehere!
Nem számít a veleje,
Nem számít se, hely se tér,
Ha kell, velejéig élj!
Belém sokszor őrültek szerettek. Kik aztán, csak őrülten szerettek.
Pedig csak kedves kémnőcske vagyok, a szerelembe titokban halok.
Nem történt semmi, én ne is kelljek, nekem se kellesz, nehogy megverjen!
Nem akarok mást, mint egy kis megértést, s tudd hogy most, még nem vagyok elég szép.
Ki engem akar, ne haljon örökre, töröljön port szememről röhögve,
Akarjon, de ne mint a végzetet, mert erős az nem vagyok, csak kitartok még veled.
Az idő, mi így marad, eltelik, jól halad, összetörsz, szétnézel, körbe sok rút kacat,
Én vagyok, nem veled, elmúlik majd teled, de helyed már nem leled.
Kegyetlen emberek!
NYILADOZÓ
Nyílj ki, nyílj ki kis virág,
Ezt várják te tőled,
Lelked léha könnyön át,
Szebb világra nézhet.
Lelked léphet lángon át,
Tűzre csapva ékét,
Bimbó gyermek homlokát,
Eladva földi névért.
Várjál, várjál kis virág,
Hajnal hűs szelére,
Megkaphatod harmatát,
Szeretetedért te.
Akkor legyél nagy leány,
Látva magad szépnek,
Réten lesz a Nagy Világ,
S lesznek akik néznek.
Nyílj, ki nyílj ki kis virág,
Úgy nyílj, mint ki kérdi,
Ki hajnal szelére vár,
Mért kell néki félni?
(2004)
Nem kell őszintének lennem, de mégis mindig az vagyok....mégis mindig gaz vagyok.
...mégis mindig hat vagyok.
...lelkem mégis megszalad.
...könnyen mondja nem szabad.
KulcsszavakÍgy volt, így lesz. Már nem születek újra... bocs.:)
Az űr!
Nagy és csendes.
Vagy szűk?
Ezt relatívan rendes.
Egy gombostűbe
Ezer űr fér,
Mélyen benne,
Ezer zűr ér.
Még távolabb
Sok-sok fényév,
Űrön kívül,
Kis gömb, szép, szép!
Istené e kisgömb,
Nagy mély,
Icipici,
De véget nem ér!
Mint a tűz, fellobban és elalszik.
Mint a hullám, felmegy és utána le.
Mint a gyertya, ki magát pusztítja, ha látszik.
Úgy alszom én csak el...
Tűz szeretnék lenni, de az csak fellobban.
Hullám vagyok, de olyan hangtalan.
Gyertya lennék, két lánggal, mely meg se olvad.
Úgy volt mit álmodtam...
Fázom, pedig én tűz mellett élek.
Hulla vagyok egy viharos tengeren.
Láng ki sírnál nedves hajnalon ébred.
Úgy álmom tönkre tesz...
Tüzek kísérnek éjjelente néha.
Fel-le ráncigálva testemet.
Belülről lángol, és hasít szét a
Vágy mi álmom nekem.
Csorba Csillag,
Csenevész csecsemő,
Csavargó, csökönyös, csorba
Csalfa
Csel
Csal
Csak
Csen
Csupa csapda,
Csöndben cselleng,
Csorba Csillag,
Csak csókot csenne.
