A világ nem megismerhető. Jó, tudom, előzetesen mindenkit arról tájékoztattak, hogy azért törekedni kell rá, mert ez egy igenis elérhető cél. Persze a wikipédia információi szerint, ez még senkinek sem sikerült . Arról is szoktak beszélni, ha már a világ nem is, akkor legalább önmagunknak megismerhetőek vagyunk. És ezt az állítást, már kicsit többen vallják elérhetőnek. Hát keressük meg őket, és kérdezzük ki alaposan őket a tanulás, az önmegismerés pontos menetéről! De azért azt még mindig nem állítanám, hogy holnap  simán kellemetlenül összeütköznék eggyel az utcán. Az önmagukat megismerő egyének ennél lényegesen rejtélyesebbek. Képzeletemben elvont, misztifikált kép alakult bennem róluk. Biztos, hogy nem tartózkodnak városban! Biztos hogy nem idegesen rohangálnak! Biztos nincs szükségük felesleges izgulni valókra. Egy ilyen egyén az elgondolásomban az erdőben él, forrásvizet iszik, mindig nyugodtan szól, és semmiből is fenn tudja tartani magát. Bevallom, nem törekszem erre a létre, de azért tettem már próbát rá. Megállapítottam, hogy pontosan egy fényévnyire vagyok a céltól. Marad tehát a tudatlanság, avagy a tudat, hogy együgyű vagyok és az is maradok ezen a Földön. Szóval: önbizalomhiány. De mi is pontosan a bizalom? Valamiféle hit valamiben, valakiben és hogy annak az illetőnek semmi érdeke átvágnia engem. Na és az önbizalom? Az a hit, hogy önmagamnak semmi érdeke átvágnia engem. Tehát, ha önmagam nem akarja önmagamat átvágni, akkor elképzelhető az is hogy önmagam szeretettel van önmagam iránt. Így lehet önbizalmunk, ellenkező esetben ha nem szeretjük önmagunkat, önbizalomhiányunk. A világban tehát csak hinni lehet, mert nem megismerhető, a hithez meg remélem a szeretet.
Mindezt átlátva már boldogan megyek neki bárkinek a metróaluljáróban. Már tudom, hogy nem kell annyira ismernem magam, hogy felszabadult legyek, a tudás gondját kiutalom a mindenségnek. És ha van önbizalmam biztos csak olyan dolgok fognak megtörténni velem amit önmagam is szeretett.  Az önbizalomhiányos emberek általában túl sokat panaszkodnak, nyavalyognak arról, hogy a dolgok nem a legmegfelelőbben működnek körülöttük. De lehet, hogy még megszólalni se mernek...

Szende Tünde egy nap elhatározta, hogy ezentúl naplóba fogja fogalani a semmit.
  Fejemben folyamatosan írok. - kezdte a gondolatait. - Folyamatosan írom az életemet, bár büszkeségnek tartom, hogy papírra vessek mindent. Nem azért élek, hogy mások majd nyalogassanak ezért, hogy „Jajj Kedves Tünde... (mosoly, mosoly) Ó Te milyen mély vagy, és milyen sok mindent megéltél már! (Heheheheee) ...Igaz, csak a fejedben!” Nem baj, nem baj! Így van, a dolgoknak így van értelme, az életem így szép! Hahh, főleg, hogy még semmit sem írtam! De legalább élvezem, és Isten is így szeret. Na igen, a szenvedésről akartam írni, mert az hogy szenvedek az senki másra nem tartozik, de legalább élvezem és boldogít! (Mivel senki másra nem tartozik, ezért gyorsan írok is róla! Értelemszerüen, értelemszerüen...!!!) Minden tündér célom, hogy segítsem az embereket, hogy a boldogsághoz vezessem őket! (Na igen, olyan boldogsághoz, amilyen bennem is van, mosoly,mosoly!) Ez a segítség meg nem az, hogy veregetem a hátukat! Én csak abban tudok (tudnék) segíteni másoknak, hogy megtanítsam nekik elfogadni az életet, életként! Szóval nincs ilyen, hogy jó meg rossz... (Talán még a bűntudat sem... haha ezt a dolgot mindig is ignoráltam, feltéve hogy semmit sem kell megbánnom, és a bűntudatnak erősen káros hatásai vannak az előbbrejutásban! Mosoly, mosoly, víííííígyoooor. Teljesen szükségtelen, sosem gyűlöltem senkit, na ha meg igen, hát jó kis tanulság volt, így kellett lennie! Pikk-pakk-punktum) Vagy tudsz élni a szeretet energiáival, szeretve még a szenvedést is, vagy csak szenvedsz... ééés gyűűűlőőőőősssssssssz!!! Most már megértettem, hogy béna vagyok az életben, példáúl elbaszom a kitöltendő nyomtatványokat, elejtem az utcán kesztyűmet, és a példáult még mindig példáúlnak írom, de még ez is jó! (Olyan vicces, hehe, mososososososososoooly) Amúgy meg próbáltam sietettni a dolgok mihamarabb bekövetkezését, de ahogy erölködtem, úgy taszítottam el magamtól a boldogságot, és amint megtanultam elfogadni mindent életként, úgy teljesültek a vágyaim! De vágyni, csak azért is VÁGYOK! - fejezte be gondolatait Szende Tünde, mert szerinte,  vágyni+harcolni+szeretni=boldogság. Mosoly, mosoly, mosoly. 

www.thesecret.hu/node/8555

„Felfogod a világot? Ott van benned. Azt hiszed mindent szabad neked? Miért akarsz mindent? Igent szabad. Mindent akarok. De nem teszek értem meg mindent. Örök nihil így a föld. Nem, nem akarok semmit... csak megtenni akarok. Örök nihil ez is és folytonos szenvedély öröm... mindig csak tovább, és tovább... de hogy hova? A pszihét keresem... a kielégülést, a kiégést, a kihülés forróságát, a beszippantó erőt.”

Szende Tünde kiskorában látott egy álmot. Talán nem is álom volt, csak egy érzés. Hófehér teret érzett maga körül. Egy kontruktivista egyentelesen fehér, élben vágott világban érezte magát, eggyé vált a térrel... benne volt, az egész teste fehér lett és egyenletes, hossú és végtelenül nagy. És ahogy így kinyúlt ebben a végtelenségbe, hirtelen minden összetömörült. Összeomlott. Kicsi lett, sötét és gyűrött. A kisujjában érezte a mindenséget. Borzalmas érzés volt ez, és a valósága, a létezése meg érthetetlen. Ésszel felfoghatatlan. Üresség. Bizsergő Nihil.
Később ez a látomása többször visszatért, mikor magára húzta a takarót. A legintenzívebben talán akkor, amikor tizenkétéves korában lázas lett. Sosem volt beteges tipus, akkor is csak az új matektanárától retteget, és félelmében végig hányta a szobát. Nem tudta mi történik vele. Nem tudta mit érez és nem volt ura a testének, amikor szétcsúszott állapotában az ágyában találta magát. Rajta kívülálló erők uralkodtak benne és mintha oda-vissza cibálta volna a ez a fekete-fehér világ.
„Hol kezdőzik a létezés? Hol van a tudat? Hol van a lélek?” 
Végtelen szomorúság ült a szemében. Nem tudta mi az ami megrekedt benne, és miért képtelen a létezésre. „Hol fakad a félelem?”
Sok minden történt azóta, elmúlt a láz és az akkori félelem a matektanártól. De a létezését azóta sem találta meg... most is eltűnik a fehérségben, és összezsugorodik a sötétségben...
jing-jang... félelem!
 

„Fogd meg ott, ahol érzed!"

Szende Tünde nem tudja hol van az a pont. Nem tudja, mert csak tudni akarja, nem tudja, mert csak az egész világot érzi, mert érzi mindenben, és mégsem érzi semmiben sem. „Üres a világ! Üreg a boldogság... üres, mert nem találom, hiába keresem, hiába rohanok utána, és hiába akarom szeretni őt! Az egész világot neki adnám... ha ő is nekem adná az övét. " Valami mindig hiányzik, valami mi még mindig nem egész... és mire egész lenne, elmossa az idő... A rész igazságok nem igazságok. A szex nem elég érzelem nélkül, az csak a felszín, ha a felszínt kívánod, a burkot, a mellét, a fenekét, a lábait... üres vagy... kívánd legalább a haját, de legjobb, ha csak a szemét kívánod. Az az egy amivel sosem lehet hazudni, pedig Szende Tünde azt próbálja a legjobban rejtegetni... „Mindent megmutatok, csak a szemeimet nem!"
Fanni szerette Szende Tünde szemeit. Egész teste beleremegett, mikor a tündér lány leült mellé a fotelbe. „Hogy kerültem ide?" kérdezte magától Tünde, és nem sírt, mikor a könnyes szemű lány szemében nézett. Nem tudott sírni, befelé hulltak a könnyei. „Én nem éreztem még ilyet, én még egyszer sem kívántam meg lányokat." És ahogy Fanni csókot nyomott az ajkára, már azt is tudta, hogy miért nem. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalta ezt a problémát ennyire közelről, még csak az a közhelyként beletáplált buziságról kialakított elképzelése volt ebben a témában, miszerint egy buzi nő férfias, liberális, és kényelmesebbnek találja a szexet egy olyan személlyel, aki jobban átérzi a testének rezdüléseit. A legszomorúbbnak mégis azt tartotta, hogy az ilyen embereknek nem lehet gyermekük, pedig az élet egyetlen értéke a teremtés. Mind-e nélkül nincs jogunk az életre, a boldogságra, és a legnagyobb teremtés a gyermek, mert valódi lélek születik a földre, valódi erő tör elő az orgazmus örök mulandóságából.
Szende Tünde nővel csókolózott. Egy kiszolgáltatott, érzéki nővel, aki sokkal jobban nő volt, mint ő maga. Tünde védelmezni szerette volna ezt a lányt, óvni és a karjaiba venni, és szeretni, szeretni, szeretni... de nem érezte a csókját... hiányzott belőle az erő... hiányzott belőle a férfi.
Fanni arra vágyik, hogy végre egy férfi előtt teljesen megnyílhasson, és hogy meg tudjon szabadulni a bűntudatától, de még sosem tudott ellazulni egy férfi társaságában. Elélvezni sem tudott még a szextől... barátjával is csak olyan elélvezgetések vannak, érez ugyan bizsergést, és tetszett is neki a srác... de képtelen önmaga lenni...

– Együtt élnél egy lánnyal? – kérdezte tőle Tünde.
– Igen. – válaszolta Fanni.
– És szeretnél gyereket?
– Mindennél jobban...

Döntöttem!
Hosszú szenvedések, kísértések és félelmek között. Szerelmek és álmok, mániákus tenni, és nem tenni akarások között. Hát felfedem valódi énem kicsiny felfedezését! Nehéz volt idáig jutni, és hatása sem tudom, mikor múlik el, melyik csalódás feketíti be emlékét, hát elmondom most, mert amit mondok igaz, és bár az ember könnyen felejt, könnyen cselekszik, és könnyen esik bűnbe, amit nem azért bán meg később, mert szabályokat hágott át, hanem csupán a másnak okozott fájdalom miatt. Szóval nem akarok félni! A szenvedély bennem van, és bízom saját jóindulatom erejében. Elmegyek akár a pokolba is!:) Ha csak magam lennék ebben a harcban, az biztos bukást jelentene… de nem vagyok egyedül! Néha megijedek, hogy magamra hagy, (napjában úgy átlag hatszor) de sosem hiszek az érzésnek, és olyankor a halálra gondolok, mert ott Ő is ott van. (Azt hiszem, mégsem vagyok rossz Lujza! Hihi! Schiller tényleg zseni volt!)
Ahogy a kommunizmusban is a legjobb helyeken volt a legtöbb besúgó, hát nincs ez másképp az égben sem. A legjobb embereket kísérti meg a legtöbb ördög, és ahol sok az ördög ott van a legtöbb angyal is!
Isten mindent jóvá tud tenni, és mindenütt ott van, és íme egy nagyon egyszerű példa: megdöbbentem mikor megláttam ezt, hogy a HIM zenekar jelképe, ami állítólag egy „sátánista” zenekar, valójában egy szív és egy háromszög, ami a szeretet és Isten jelképe… Megdöbbentő!
Hát csak ezért írtam le nektek ezt a titkot!!!

:):):)

Még másfél éve írtam... az ember annyit változik, és elvet dolgokat... de ez valahol még mindig igaz...

"Tegnap annyi színész és művész között, külföldi színésznőnek látszódtam, olyan jól játszottam.hehe... Legalábbis egy több pasas is megkérdezte, "Te Németországból jöttél? Olyan európai kinézeted van!" Hát persze, honnan máshonnan jöttem volna. Tudtommal Budapest Európa! "Hát nem egészen, a filmben is azt mondták, hogy nem." Jaja, a filmben is azt mondták, ugyanis filmbemutatón voltam! Olyan filmet mutattak be, ami bunkó, primitív budapesti emberekről szólt, prózain. A káoszról, ami ebben a városban tényleg van, és csak a piáról és a szexről szól szinte minden. Na de, mindezt nagy örömmel és megértéssel nézte meg ugyanennek a városnak a legkifinomultabb, legértelmiségibb közönsége! :) Milyen szép, milyen szééép! :):):)
Úgy látszik összeesküdtek ellenem. Összefogott a bunkóság az értelemmel. :) Én csak széttárt karokkal ledöbbenve állok, és képtelen vagyok dönteni, hogy kellenek-e nekem az ilyen "kettős jellemű" emberek. Vagy akár csak "egy" is!

Tehát üzenem: HÜLYE! HÜLYE! HÜLYE! (Nem kell megijedni, nem az aminek látszik!)

Egy nő kioktatott este a szerelemről és a szenvedélyről. Azt mondta, hogy én bizonyára nem ismerem a szenvedélyt. Nem értem. Hogyne ismerhetném? Annyi féle szenvedély van... És azt is mondta, hogy a szerelemért sok mindent fel kell áldozni, és tökmindegy milyen a másik, csak a szerelem számít. Csak utána tudtam nem, hogy ennek a nőnek Hazánk egyik nagyon neves zeneszerzője a férje. Hát persze, és még ő mondja, hogy tökmindegy... Nem baj, azért elgondolkoztam ezen." 

És még mindig gondolkozom, hogy valóban tökmindegy-e?

November 18-án délután ment el közülünk végleg... Már napok óta le akartam írni, hogy mit érzek és gondolok, de nem volt még sem időm, sem lelkierőm…
Napok teltek el azóta, de valahogy még mindig úgy érezzük, mintha itt lenne, mintha várna valaki otthon, mintha hallanám a lépteit, várom, hogy jöjjön kajáért nyávogva a hűtő elé, vigyázok, hogy ne lépjek rá a nappaliban… Furcsa, nem sírtam, csak aznap este, mikor elment, és mikor lefeküdtem megláttam a tetőtéri ablakot, ahol annyiszor kiugrott nővérem tiltása ellenére. Persze, mert engedtem neki. Úgy gondoltam olyan jó neki a tetőn, és mivel macska, ezért tudja mit csinál, és nem fog leesni, mert macska… Még nyáron elsirattam azalatt az ablak alatt… Egész éjjel ki akart menni, ugrált össze-vissza, de mivel csak egy kicsit volt kinyitva azaz ablak, hiába dugdosta a fejecskéjét nem tudta kinyitni. Aztán egyszerre megelégeltem a dolgot, és kinyitottam neki az ablakot, mire ő azzal a hatalmas vehemenciájával és erejével azonnal kiugrott, és hallottam elrohanó lépteit a tetőn. Majd csönd. Valószínűleg igencsak elaludtam közben, de kicsit később meg voltam arról győződve, hogy nem ugrott vissza. Kinéztem az ablakon és hívogattam, de sehol semmi, majd kimásztam, de akkor sem láttam semmit, megnéztem a szobában… de akkor már sírtam, és nem láttam. „Eltűnt, eltűnt, vége!” gondoltam, és nem tudtam másra gondolni, hogy itt csak a csoda segíthet… Eszembe jutott mindaz, ami Zoró volt, amit szerettem benne, és akinél nélkül üres lenne az életem. Csak azért imádkoztam, hogy még egyszer hallhassam a hangját… na, és ott volt a bűntudat is. Nem élem át, hogy még egy macska halálának én vagyok az okozója. Zoró miatt több macskánk is meghalt, akiket nagyon szerettünk. És többször is megkaptam, hogy én vagyok a hibás Auguszt haláláért, mert én hoztam haza Zorót. Bár nem tudhattam hogy Zoró leukózisos, legfeljebb azt, hogy Auguszt utálja a kismacskákat. Auguszt egy nagyon okos cica volt, és tudatában volt tehetségének. Egyszer, mikor nővérem Pesten, az ölében békésen doromboló Auguszttal Salföldre telefonált, és az épp ott tartózkodó Zoró hogylétéről érdeklődött, a macska a „Zoró” szó hallatán egy szemrehányó nyávogással fejezte ki véleményét. Ugyanúgy nem szerette, ahogy Zoró előtt a kis Morcellát, akit befogadása után három hónapra tragikusan elveszítettünk. Talán sosem fogadtam volna Zorót akkor be, ha nem fájt volna annyira Morcella elveszítése.
Zorót 2004. június 9-én vittem haza. Egy kis kusza 40 dekás fehete-fehér szőrcsomó volt, beragadt szemekkel. Ott ült a többi kóbor macska között, és volt benne valami mélységes fájdalom, és élni akarás. Nem volt sok esélye. Gyenge volt, kicsi volt és beteg. Úgy tűnt, hogy már anyukája sem lehet régóta, na meg testvérei sem voltak. Kilógott a sorból, és nem tudtam ott hagyni. Odamentem hozzá, és míg a többi macska elrohant, ő meg sem mozdult, csak mikor megfogtam akkor fújt rám egyet. Nem is látott szegényke, mert be voltak ragadva a szemei. Gondoltam macskanáthás, ez a betegség elég gyakori a kismacskáknál, és ha nem kezelik a betegséget, gyakran belehalnak. Nem tudtam Anyám hogy fogja fogadni, de mikor meglátta ő is beleszeretett, aztán ápolgattuk, és lassan úgy ahogy rendbe jött, de sosem volt teljesen egészséges, kicsit szuszogott, és sokszor horkolt alvásközben, állítólag megsérülhetett a kis orra valamikor.
Másfél évesen derült ki, hogy milyen beteg. Egyre rosszabbul volt, aztán eltűnt pár napra Salföldön. Én találtam rá a szomszéd kertbe… alig állt a lábán, akkor visszajött és délután hazavittük Budapestre, másnap meg az orvoshoz. Kéthétig ápoltuk, de nem sok javulás történt, majd mikor azt gondoltunk, hogy elaltatjuk, hirtelen lábra állt. Ő tényleg élni akart, biztosan azért tudott idáig is élni.
Négy évig volt velünk a lakásban. Mikor hazahoztuk, mi is ennyi időre számítottunk, hogy ennyit tud még élni, ha jó körülmények között van,(legalábbis az orvos szerint), és így is lett… három és fél évig semmi baja sem volt. Aztán hirtelen besárgult és hányni kezdett. Adtunk neki gyógyszert, és jobban lett.
Általában sosem látszott rajta, hogy beteg. Annyi kedvesség és energia volt benne. Különleges cica volt, másmilyen volt, mit a többi, kicsit szórakozott, és lökött cicus volt, ha valamit akart, azt nagyon akarta, ha nem, akkor nagyon nem. Furcsa szokásai voltak. Például a többi cicával ellentétben, ő kifejezetten szeretett kocsikázni, beült a kocsi hátsó ablakába, és figyelt, vagy alukált. A gyűlölt macska-szállítódobozba is „önként és dalolva” ment be, pusztán azért, mert szerette a dobozokat, minden dobozba szeretett belemászni. Na meg szerette a szívószálakat, minden szívószál kellett neki, amit csak meglátott. Nem nagyon tudott sohasem egerészni, de azért a legyeket mindig megfogta, na meg egyszer egy galambot is a gangon… de nem lett semmi baja, csak néhány tollal szenvedett hiányt, aztán Zoró berakta egy szűk helyre, ahol nem tudott mozdulni, és őrt állt felette.
Utolsó hónapjaiban nagyon vékony lett és csak a hasa nőtt… azt hittük megint hasvízkórban szenved, és ilyenkor le kell „csapolni” a hasát… Az orvos úgy vette ki a dobozból, mint egy kidobandó húscafatot… „Ez a macska súlyos májbeteg!” mondta, majd, hogy nem víz van a hasában, hanem a mája! „Ez már menthetetlen, úgy két-három hete van még hátra…” Borzasztó érzés volt, Zoró egyáltalán nem érzékeltette addig velünk, hogy beteg… legfeljebb kicsit többet aludt, semmi egyéb, ugyanúgy evett, kikérezkedett a gangra, beugrott az ölembe, dee voltak apró jelek… már nem játszott, nem jött fel hozzám az ágyhoz, és… néha hányt. Akkor sírtam, mikor már csak pár napja volt hátra, és láttam, hogy szenved. Akkor sírtam. Rossz volt szenvedni látni! Az rosszabb, mint, hogy már nincs közöttünk.
Milyen lehet a macskamennyország???
Anyám vidékre vitte elaltatni, az ottani orvos majdnem sírt, mikor meglátta, olyan rossz állapotban volt már…

Tudja Herceg,
Most csak henceg!
Hiszi csak milyen vagyok!
„Kedves kislány”-mondatod,
Mert arcomon kis pír ragyog,
De nem ismerhet legbelül,
Vadvirágot rejt-e tüll!
És létem nem csak élvezet,
Vad szenvedélyt képzelek,
Látva minden részletet,
Ön ezt nem is sejtheti,
De combom kissé perzseli
Ez alkalomnak percei.
Szemébe nem is nézhetek
Igen csak veszélyesek,
Ugye nem játszik velem?
Hmm…. milyen lehet meztelen?
Vetkőztettne esztelen?
Nem kell ez a nyálas bók,
Gavallérként kézre csók,
Uncsi ez az etikett,
Engem ez nem segített
Ahhoz, hogy boldog legyek
Csak felszínes emberek
Érezhetik ezt jónak,
Ez kell minden egónak,
S képzeli, hogy szeretik,
Pedig mások megvetik!
Mondja maga is ilyen?
Akkor nem is kell nekem!
Talán ne is beszéljünk,
Meg hogy eszmét cseréljünk?
Arról hogy mit írt Platon?
Inkább élnék én vadon.
De gondolatom leplezem,
Na engedje már el kezem!

(Evelinnek köszönöm a képet!)

Átesni a holtponton.

Nem rég még a héven utaztam és azt hittem, hogy még sokáig ücsöröghetek rajta, mikor egy bácsi szinte brutálisnak tűnően bekopott az ablakon. Akkor vettem észre, hogy már rég a Batthyány téren vagyunk. Nem tévedés, hogy elaludtam, de az a kérdés, hogy egyáltalán ezen az estén ébren voltam-e? Úgy jártam, mint majdnem egy évvel ezelőtt, mikor azt álmodtam, hogy elutaztam Barcelonába, és egy bizonyos éjszaka arra ébredtem, hogy már mindenki leszállt a repülőtérre menő buszról. Miért?

Talán történt valami, ami közelebb engedett ma este az "álomhoz"?

A legfurcsább dolog az, hogy életünk legfontosabb eseményeit álom közei állapotban éljük meg. Nem emlékszem arra, hogy mit álmodta tehát ezen az éjszakán, de érzem... Furcsa érzés nagyon, és nem tudom éljek-e a lehetőséggel, vagy ne? Álmodjak tovább, vagy ne? Ébren talán nem érzem a szenvedélyt...

"...Alkotó lény vagyok, csak mikor alkotni kéne, akkor mindig elbizonytalanodom. Azt hiszem sokan vagyunk így, a fejünkben szárnyalnak a gondolatok, aztán leblokkolunk, mikor a megvalósítás lehetősége elénk tárul. Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy ne higgye el, hogy nem képes álmainak teljesítésére, mert mindenki képes csak a világ azt sugallja neki, hogy blokkoljon le... A világ annyira bonyolult lett, hogy visszarettenünk mindentől mert olyan bonyolultnak tűnik sikert elérni.

Én is így gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy a siker elérése érdekében egyedül saját magam vagyok az akadály. Azért, mert nem azzal törődtem, hogy mit tegyek, hanem azzal, hogy minek van értelme. Nincs semminek se értelme... lényegtelen, hogy mit teszünk, mert egyetlen értelem van a világon, és ez a boldogság... "
 

Igen, most már tudom, hogy van értelme a semminek!

 :)

Az új irány új követői!:)

Nem csak én találtam ki...

Szivárvány enciklopédia

Eme időszak kiválóan alkalmas arra, hogy megtanuljuk a szivárvány határozás minden csínnyát-bínját! :)

(Szivárványszakértő lévén, új tudomány hoztam létre.)

A 42. szivárvány! Vasárnap láttam úgy 7 óra táján...

Egy félíves szivárvány. Mivel esti, ezért természetesen magas, és általában a magas szivárványok vékonyabbak, mint ahogy ez is, de ez nem feltétlen tulajdonság. Színei finomak, vagyis kissé pasztel hatásúak. Hangsúlytalan szivárvány, ami azt jelenti, hogy nem festi nagyon az eget, és nem is egy "domináns" jelenség, ami csak úgy vonzza az ember szemét. Éles szivárvány, mivel határozott vonala van, és ezzel ellentétes tulajdonságút hívom derengőnek. Átmenetes szivárvány, vagyik színei átmenetesek. Van csíkos szivárvány is, de az a ritkább.

Szóval mindezt látva rengeteg szivárvány létezik, és mindegyik más és más. Külön világ, külön lélek.

„Annak is jó, aki látja a napot és annak is, aki nem!”

Minden történik valamiért. Az élet ama két dolog közötti őrlődés, hogy vajon rábízzuk magunkat a véletlenre, vagy minél többet akarjunk tenni a dolgokért. Legalábbis úgy tűnik, mintha ez kérdés lenne. Valójába mindig kell tenni valamit ahhoz, hogy a dolgok csak úgy valamiért történjenek! És véletlenek nincsenek!

Tehát szenvedély kell! Kockázat nélkül semmi sincs. Fájdalom és szenvedés sincs, de boldogság is csak abból van. Sötétség sincs és napfény sem! Szeretem a természetet! A sötétséget is meg a napot… szivárványosan ragyog.

***

*

Az én világom, a mi világunk.

"Szecessziós vagyok! Mert a szecesszió olyan közel áll hozzám, állítólag a mozgásom is olyan groteksz...! Akár csak egy szecessziós inda. Vagy egy szecessziós nő, a szecessziós rajzokon. De hát már kicsi koromban megállapítottam, hogy a GÓTIKA és a SZECESSZIÓ a kedvenc stílusom! Na persze, igen ez még abban a korszakomban volt, mikor a gyerekek a kedvenc színűket és állatukat határozzák meg. Na persze én ezek után röktön ez is megállapítottam, hogy melyik a kedvec stílusom... :) Már annyak idején is szerettem megállapítani a pericitást, ami álltalában a világot jellemezi. Most még azt is hozzá tenném, hogy a romantika is a gótika és a szecesszió rokon stílusa."

*

Hisz mi a közös ebben három stílusban?

A közös minden bizonnyal a filozófiában rejlik? A vágyban. Az elvágyódásban. Csalódtunk és visszajágyunk valahova, ami szép és jó... szép és jó volt.

Kezdünk szecessziósak lenni. A mi korunk az újjabb periódus, az új szecesszió, az új cirádák, a fájdalom és csalódás cirádái. Csalódtunk az egyenes vonalakban! Rájöttünk, hogy "cifrának" sokkal jobb lenni! Rájöttünk hogy az élet nem egyenes, sokkal kiszámíthatatlanabb, és egyre bizonytalanabb a jövő... Rájöttünk, hogy élveznünk kell a kanyarokat, a hurkokat, az elcsigázottságot! Elcsigázódunk...:) Csigulunk...:) "csorbulunk"... és élvezzük az egyéniséget és a szabadságot, amig csak lehet!!!

*

Kívűl sárga, de belűl VÖRÖS!

"Véresen szeretem!"

Változnak az idők, változnak a nézetek... hehe :)

(Íme a mai este tanulsága. Nem szándékoztam beírni, de ezt mindenképp említésre méltó!) Mindenkinek NYUGODALMAS jó éjszakát!

***

Milyen színű a szemem?

Előre szólok aki unatkozik már most kapcsoljon másik adóra, amúgy remélem mindenki érezni fogja ennek a dolognaka rendkívüli fontosságát! Eszméletlen fontosságát! Ez egy életre szóló dilemma mindenbizonnyal. Szóval milyen színű is?

Barna. Ez idáig rendben is volna. Teljesen ki voltam ezzel az állásponttal békűlve, mindaddig míg...

A kis biológus jelölt lánynak volt szerencséje genetikát tanulni. Na igen. Persze most ez rendkívűl unalmas téma lenne, ha részletezném a dolog "tudományos" oldalát, na de ha már itt vagyunk... A sötét a domináns. (???) Jójó, szóval két sötét szemű szülőnek születhet világosabb szemű gyermeke, de fordítva nem. Persze,ez így teljesen "világos"! Őőő, pontosabban én ezzel teljesen egyetértek, csaaak az igaz, hogy teljesen világosabb szemű szülőkkel rendelkezem. Anyám kék, apám zőőőld! Na jó, biztos vannak kivételek!

Ugyanis már csecsemőkorom óta megszoktam, hogy kivételek mindig vannak! Kezdve a "minden" gyermek fejjel előre felé születik "törvényszerüséggel". Aztán meg a mindeki olvani tud jobban, mint írni. Meg a festéshez sok türelemm kell... Na mindegy, én mindig mindent fordítva csináltam általában, mint a többiek. Vagyis a kivétel mindig én vagyok... pechemre, még a szabályt is erősítem:(

Na de a szemem is?! Biztos MUTÁNS vagyok! hihi! Vagy legalábbis ÁLZÖLD szemű! (ami valójában barna) Ez a kifejezés szerintem elég jó. Álzöld. (kömüm) Na de valójában mióta ezt sikeresen megállapítottam, azóta zöldnek is látom?! (kkkhhöhüm) Hát igen. Opitikai csalódás...

jó reggelt!

***

Kezdődik az élet, de időtlen a tér,
Hiába, létezem. Vérem tiszta dér.
Indulni kéne de, csak nézem kék az ég,
Nem érdekel az se már miért...

Nem is vérem, létem, mi reggel is fagyos,
Nem tudhatom én se, hogy kezdjem a napot.
Voltak akik tudták, mondták előtte rég,
Nem hallom, homály fed. Más se ért...

Megmozgatom kezem, és érzem ujjaim,
Testemben vagyok, de fejem hol lakik?
Elmélázok azon, másoknak mi a jó,
És nekem mi marad? Néma szó…

***

December huszonegyedike

Ilyenkor jó visszahúzódni. Visszahúzódni kis otthonunkba. És megnyugodni. Elmenni valahova, lehetőleg messzire, távol az élettől és közel azokhoz akiket igazán szeretünk. Nekem sikerült egy kicsit. Legalábbis elmentem arra a jó helyre... Megnyugodni. De vajon szükségem van a most nyugalomra?! Ebben most egyátalán nem érzem annyira biztosnak magam, de jó... Példáúl olyan jó kimenni most a sötétbe egy kis időra, és mélyen beszívni a friss és hideg levegőt. Hallgatni és érezni a szél hideg fuvallatát. Mászkálni a hideg köveken a kertben és megborzongni. Majd bebújni kis hideg szobámba a takaró alá, ahol annyi paplan és párna van... Régen jártam már itt... Nagyon rég, két héttel ezelőtt... Mert sokminden történt... Sokminden... Példáúl volt egy nagyon jó karácsonyi műsor amin szerepeltem, és mindenki olyan elégedett volt velem. Újabb megerősítés volt nekem ez abban, hogy talán most tényleg tudom, mi az amit érdemes csinálnom, amire képes vagyok, képes leszek... és szeretnék minnél többet tenni azért, hogy minnél többet fejlődjek és minnél több alkalmam legyen szerepelni... Talán ezért is vagyok olyan izgatott...

Igen, szinésznő szeretnék lenni, és ezért is szeretnék minnél több embert és élethelyzetet megismerni és mindegyik embert megérteni ahogy meg lehet. És mind szeretni is őket. Nem riadni vissza sem a szegényektől, sem a gazdagok világától, sem a hidegtől sem a kényelemtől, csak úgy legyen, ahogy a legjobb lehet...Átélni mindent. A nyomort és a ridegséget is. De csak játékból, nem sokáig, és főleg nem örökké! Amúgy szerintem nem kell ahogy szinésznek lenni, hogy megértsünk és szeressünk másokat. Mindenkinek jó, ha befogadók és lazák vagyunk, nem idegeskedünk feleslegesen, ha mondjuk valami nem úgy történik ahogy akartuk... Nem haragszunk másra. Nem könnyű, tudom...

December 21-e. Ezen a napon született Sztálin, meg még két volt barátom is...:) Érdekes nap... valahol nekem különleges...

La Valse D'Amélie

Ezt játssza a kis doboz. Kis szomorú dobozka. Párizsból jött, és egy reménytelen szerelmes hozta reménytelen szerelmének. Egy tökéletlen férfi egy "tökéletes" nőnek. A "tökéletes" nő hiába szerette a férfit, közéjük ált a puszta külsőség. A fiú kicsi volt és nem szép, a lány gyönyörű és magas. Különben minden tökéletes lett volna...

Ahogy tekergettem körbe-körbe ezt a kis dobozt sok minden szembe jutott, az újra meg újra visszatérő dallam alatt. Vajon miért ilyen szomorú nekem? Hisz a filmnek jó a vége. Amélie megtalálja szerelmét, és a fiúnak egy akadályokkal teli utat kell bejárni, hogy rátaláljon a lányra, aki szereti. A szomorúság bennem volt. Szeretnék én is olyan lenni mint ő. Az életet kis titkokként fogni fel. Mese világban élni, ahogy Amélie teszi. Mivel a mesevilág a valóság, a boldogság maga a mesevilág.

Emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik szépek voltak és már soha nem jöhetnek vissza. Olyan már sose lesz, amilyen akkor. Ahogy én szerettem, az csak illúzió volt, és felébredni egy álomból fájdalmas dolog. Persze vannak még csodák, nem adtam fel semmit, soha nem adnám fel, hogy, a mesevilágot újból visszavárjam, és biztos eljön az az idő, mikor újból álmodhatok. Remélem akkor már örökre... Legalábbis én mindent meg szeretnék tenni azért, hogy boldog álmom/álmunk legyen. Mert "én legjobban álmodni szeretek"! És akivel álmodok, és aki velem tud álmodni, azért mindent meg teszek, ha jó...

Tovább forgattam a kis dobozt...

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti emlék. Álltam a metrón, és nagyon- nagyon szomorú voltam. Mellettem állt egy kis lány és rám nézet, de ez sem tudott megvigasztalni, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen rossz, hogy egyszer talán ő is olyan szomorú lesz mint én, és milyen jó volt nekem mikor még olyan tudatlan kislány voltam.. Hogy miért voltam szomorú magam sem tudom, csak úgy vágytam egy kis megértésre. Talán a legnagyobb bajom az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok, és mit tudok. Olyan dologba kezdtem ami nem az én világom, és olyan világba kerültem, amit nem is ismertem. Szerelmes akartam lenni, de azis csak rosszúl sült el, azis csak reménytelen volt a számomra. Ismertem egy fiút, aki már akkoris velem volt, mikor baj volt, és hozzá mentem segítségért. Nem voltam belé szerelmes még akkor, de mai napig szinte az egyetlen férfi az éltemben aki megértett. Ezt már akkor is éreztem... Ültünk a Duna-parton és beszélegettünk... az életről. Akkor még nem tudott megvigasztalni, de pár nap mulva már tudtam hogy igaza van... Később azt mondta arról az estéről, hogy nagyon féltett engem, mert olyan kis naív voltam. Aztán pár hét múlva már volt barátom is... Teljesen feleslegesen. Én nem voltam szerelmes egy cseppet sem, hamar véget is ért a dolog, és jött a következő, az se volt az igazi, ki is léptem belőle 3 hét után, csak arra volt jó, hogy belém szeressenek, de én visszavágytam arra fiúra...

Hát igen, ez már régen volt, ennyi minden rejlik egy kis zenedobozban... Zenék és szagok, olyan dolgok, mik nagyon mély érzelmeket tudnak a felszínre hozni, néha még azt sem tudom honnan...

"Az életben minden hullám természetű!"

Ezt már tudjuk.... ÍME ÚJRA A HULLÁM!

A kérdés most már csak az, hogy épp hol tartok benne. Odafelé vagy vissza? Lefelé vagy esetleg fel? És mindig van valami baj, amitől így se jó, sajnos... Egyszer okosak vagyunk de nem elég szépek, majd szépek de nem elég szórakoztatóak?! Hát, hogy van ez? Talán sejtem, de megmagyarázni sosem tudom...

Hát igen! Épp oknyomozást tartok. Példáúl abban is, hogy ki hogyan figyel meg engemet, mikor ki, miért nézi meg a bolgomat... Bár tudnám...:) Bár tudnám összerakni a dolgokat... Sejtéseim vannak csak, de az most mind kevés... Hiába tudom a választ, ha tudom egyátalán, akkor sem fogom tudni az igazságot... :( Ó, pedig én már azt hittem, hogy ezeken a hullámokon már túl vagyok...