Eljegyzett a Halál,
Folyton rá gondolok,
Úgy nézem már kaszál
Kertemben vad gyomot.

Tisztára mint ki jó
Házvezetéshez ért,
Lehet ez vízió?
Érzéki tévedés?

Burjánzó bokraim
Lenyesi estére,
Oszlik mi romba visz
Magányom emléke.

Betölti az időt,
Más nem is kellene,
Kíván és telitölt
Elégség szelleme.

Korábbi kérőim
Taposták műgyepem,
Nem hagytak évődni,
Kavartak szüntelen.

Meghagyták, hogy szabad
Legyek mint hurrikán,
Jóllaktam, s pusztul a
Természet bú okán.

Unalomba űztek
Nem törve ki vagyok,
"Burkom mind tükörnek
Használók voltatok!"

De most, hogy nem élek,
Szárnyam szpot lámpa már,
Táncolva az élen
Leszek holt, zárt madár.

Gyűrűm a Haláltól
Bezárta bűvköröm,
Teljessé varázsol,
S félve ér az öröm.

Testem, hogy vigyázom,
Még szét ne repedjek,
"Azt hiszem virágom,
Csak élve szeretlek!"

Hallom, hogy átült beléd ez a szólam,
Az adta hangod, hogy feléd se szóltam.
Megérte, és bátran sarkamra léptem,
Míg félve szidtad az átlátszó lényem.

Kincses lett mind ez, hogy jól vetett ágyam
Sok mocskos foltjától még meg se váltam.
Foltok most is húznak, meg kell hatódni,
De mit nem kötnek, az nem lesz valódi.

Ne legyek gyenge és ne legyek kőből,
Nem bírok már ütni, bár Te erőből
Kérlelsz, de lágyabb a testem mint vártad,
Elhagyom benne a kegyetlen várad.

Kiürült messzeség,
Bennem így veszteség.
Átlépett holt hátán,
Vágyaim oltárán,
Elmúló izgalom,
Mint rúgó irgalom,
Fájdalom küszöbön
Fölfelé küszködöm.
Az élet nagy próba,
Ne taszíts Pokolba.
Párában tart eszem,
Isten, Te dal nekem,
Könnyeket utaltál,
Utakat sugalltál,
Mű nemet koholtam,
Belőle. Loholtam,
lépcsőkön fel, tovább!
Hálós a menny szobád.
Élveztem kis vagyok,
Szégyenben vicc hatott,
Befűtött állomás.
Tilos az álmodás!
Felőlem utaznak
A biztos nyugatnak.
Megszédült nép lehet,
Elvettem érveket,
Magányuk nem otthon,
Meglátod megosztom,
Mint váltunk énekké,
Többé mint tényekké,
Mert részben elértem,
Önmagam megértem.

*

Cifra lelkem silány doboz,
Mégis hitted: kincstár vagyok.
De mi bent van Te vagy magad,
Tükörfénnyel beraktalak.
Szürke agyam szilánkjai
Önzetlenül nem állja ki
Önerejét. Maró szavak
Hatolnak be, ahogy a hat
Számértéke sem lesz már hét,
Embersorsom hulló vágy vég
Vonzásában megélt tavasz.
Fényes álom, s nyíló, ravasz
Boldogság.

 *

Megszűnni nem több,

mint vesztett vágyad

sem táplál álmot.

Reflektor már szórt,

csecsemő szemben

felosztott árnyfolt.

Nem több mint árva

helyesnek lenni,

kitörött hittel.

Etetnek ízek,

betojok bátran,

szopva az ínyem.

*

Ilyen volt akkor,

mivoltom, s érted

parázsban ébredt.

Sóvárgó, akkut

szilárdult elvem

eltúlzott mag volt.

Szántásra várva,

földbe reménylik

megosztom mégis:

Megszűnve élek,

szerelem máglyán

várva az Édent.

*

Céltalan csillagok belém kötöttek,

nem bírtam el velük, megint pöröltem,

azt hittem fulladunk együtt az árban,

felejtve önmagam, belülről zárva

lesz holnap otthonom, csöngess kiáltva!

*

Épít az irgalom nekem egy házat,

tömjénnel füstölöm, Istenre várva.

Vendégek nincsenek, törlöm a listát,

vitrinbe nem teszem mégsem a kristályt,

ha kell tedd el magad, borod nem innám.

*

Lakhatod, törheted házamat ingyen,

ma legjobb ételem májam terítem

cserébe ebédre, úgy nő az újra.

Őrzője így leszek elmédnek, s durva

emberi gőgödnek feloszlatója.

Legkönnyebb azt tenni, tenni és tenni,

Világ mit megkötnek el kell így vetni.

Azt hittem jótettel megtudlak venni,

S kint hagylak, hogy pusztulj, megkeseredni

áldozat valódtól.

Végre vagy, hogy nekem nem kell már menni

Liftbe szállt éterem szem szeret lenni.

Elszállok hát föléd én volnék Angyal

Rettegve tetőled égő malaszattal

áldozat voltodért.

Kedvesebb lenne ha átölelnélek,

S nem teszem, mert hiszem, így megölnélek

Értékem nem lehetsz, régen is így volt,

Csak mentél előre, nyugtalan vívod

áldozat érdemed.

Megszögez Istenem, partra hát, partra!

Tenger vagy énnekem, s ér fakaszt dalra.

Szíverem véréből készül a lelked,

Nem kaplak, nem kötlek, csak sebet ejtek

áldozat testeden.

Szögeket loptam el rég keresztfáról,

Kacagtam tettemen, csíny volt az, bátor!

Gyermekként hittem, hogy árva a bűnöm

Pedig az ittas Hold azóta bűvöl

áldozat párjaként.

Így kellett lennie, nem volt mit ennem,

Utolsó pénzemen utánad mentem.

Most már csak síromat borítják rozsdás

Halmozott kincseid, szórd ki az utcán,

Áldozat vagy vele!

Feltámadt énemet nem érti senki,

Nem hozok, nem viszek, szeretek lenni.

Időtlen tűz vagyok, hontalan máglya

Fényével védelek, s jól látod Mária,

áldozat arcú lány.

Testem, hogy testetlen, hús vagyok érzed,

Megteltem kedvemben, könny vagyok érted.

Arcodon száradok, étel a szájon

leszek, ha éhezel nász vacsorádon

áldozat én vagyok.

Esni kezdett az eső és rám sütött a nap,

a szivárványba benne álltam, nem láttam magam.

Nem én voltam az, ki mannát osztogat,

bennem őserőnek hangján hívogat

a csend, mi ellazít, őt dicsérhetem,

menekítem klímahíd által érdekem.

Hol víz az úr, belépek hozzád Istenem,

tudatlan voltál képzetemben.

Egyszer írtál rólam is egy költeményben,

eltaszított félelemben is szeretlek.

Magjaidat ismerem,

miért vigyáznak angyalok ránk,

(és miért engednek el.)

Hiába autó, géptömeg.

A sivatagban végzeted,

hajó vágyra int a hír, de ingatag

kacsáknak is párja van.

Miért hagysz engem hasztalan

meztelenül veszkölődve?

Nap szemed csupán, szeret.

Kiírom a nagy plakátra,

hogy férjet égetsz így nekem.

Játékodnak kútja van.

Fürdetsz engem úttalan

utakra küldve. Nem hamis,

a felvetésem, hogy párban is

az énem élhet, általad lettem egész.

Nem elnyomott, nem színész.

Nem hazug és érdek ember.

Körbe veszlek védelemmel.

Háborúban harcos álom,

Vízben élve Rád vigyázom,

mert a lelkem szomjazik.

Műhímzett kabátjának sötétkék színe volt, rézgombok fedték fentről lefelé. Majdnem arany árnyalat. Ez a legújabb divat, a fiú, tudta jól, de eszébe sem jutott, hogy hasonlót hordtak már a tizennyolcadik században is. Most nagyon jelen van, és egy buli készül így, a nap alkonya csúsztatta a Napot, de még várni kellett. Azért az izgalom kívül minden megvett, csak belülre nem tellett. A herceg tűkön ült.

*

Hóba burkolt voltam ott, hol
Forró szívű fellegekben
hittem. Tudtam, nem hagyod, hogy
megfagyjak friss éteredben.

Kínzó szavú táblaképek,
fenyőknek hangja úgy recseg
fülembe, de lábam éber
mert kéne már egy kis meleg.

Eltévedtem, mégis tudtam
nem veszem el, merre alszom
nem tudom, de úgy hazudtam
van helyem, Te, sejtem, tartod,

mit ígértél, szenvedélyért
cserébe ingyen adsz hotelt,
büszkeségem erre élénk,
de ezt csak viccből mondom el.

Másfél éve már belém bújt
egy élményéhes szent galand,
Tőled kapva ajándékul.
Így született e mély kaland.

*

Buborékot mértem a Kaktusz

utcán. Tudom sokat tudsz

a modern szinopszisokról.

Csak egyet nem tudsz: ősnek

lenni, hősnek!

Mint mikor első versem

írtam, és minden egybe jut,

mint vízbe a levegő.

Telelő nyár, terelő szerető

emlékek egysége bennem.

Vagyunk mi felleggel

megvertek.

Az édenkertben lettek,

álltak

álmaink.

Hát miért nem nézünk hátra

már megint?

*

„Buborék, buborék,

Benne meg a Nunuék.

Kipukkant a buborék,

Kiestek a Nunuék.”

Amikor dúl bennem az elme, rájövök,
mennyire felesleges.
Hogy kereslek, az csak ösztön,
sokkal több, mit kitervelek.
Ma rád hagyom, hogy a lejtőn
utazzak a Nihil mezőn,
de ha Te terv voltál, még a
Föld is szívja
minden erőm.
Kisemmiztél
akkor, semmivé váltak perceim,
Pokolt emésztettél,
vad szellő jött megint.
Nem az időjárás
az ami engem szeret,
de mert az is hátrál
tudom szerettelek.

*

Nem tudsz mit mondani... Százszor
láttad, hogy kurvult már párszor,
s miattad tette azt is, mert
célt szeretne, és már ismer,
hogy nem fogsz munkát keresni,
hogy ne csak téged szeretni
éljen. Megölt már pár lelket,
elég volt! Voltál Te herceg,
lila-köd álom, fejében 
így fogta fel, de már régen
volt az is. Szereted, tudom!
Most is őt lesed facebook-on
titokban. Online vagy. De mért
nem hiszed, hogy tehetsz - ezért -
van idétlen képed ezer
fent, hogy lásson ő is neten
és mások megszánjanak. A
barátok benyaljanak ma,
holnap visznek, isznak, esznek,
azontúl meg le se csesznek!
 

Az "ihlet adóknak" meg szives köszönet! :P cuppola

*

*

Gonosz vagyok, mert gonosznak születtem,
Gonosznak mégsem nevelt anyám,
Ha néha hazudva mondta is szeretlek,
A jóság ült a haján.

Gonosz vagyok, mert gonosznak nem éltem,
Tenyészet bennem a düh elnyomás,
Anyámból kilépő gondolat enyészet,
Mitől ment bennem tovább?

Gonosz vagyok, mert gonosznak neveztek,
Eltévedt almát ettem talán,
Megerjedt húsától lettem víg eretnek,
Az izzó bőröm se fájt.

Gonosz vagyok, és gonosz a szerelmem,
Akiért perzsel torkomban magány,
Üvöltöm parázson, hajnalban keress meg,
Harmatzöld színű halál!

Gonosz vagyok, mert bőségben ebédre,
Vérmagot kívánó hamvadt belem,
Nyirkosra hullott, s ne kérleld evésre,
Mert ettől nőtt a szemem.

Gonosz vagyok, mert gonosz, hogy hazudtam,
Hogy lány leszek, s nem fagyott virág,
Indákat szerezve nevettem halottan,
S láthattad fényem szagát.

Gonosz vagyok, mert csábos és haláli
Anyám volt egykor, és most se az.
Kitanult rendszere, hogy legyen akárki
Bennem élharcot fakaszt.

Gonosz vagyok, mert gonosz, hogy szívem van,
Igaz, csak pokolban kereshetem,
Meredten ölellek, Káosz van karomban,
S kiszórom könnyem, hitem. 

*

Azt a hangot süketen leírni
nem tudom. Kiégve, ülve, sírni
kezdtem szüntelen. Nem tudhatom, hogy
hol vagy. Csak tiporva hallhatom, holt
húron, zenédnek záporát. Igaz,
forró vizekre küld az álvigasz.

Este voltam matracon heverni,
  Hajad begumiztam, és szeretni
kellett téged akkor, szegényen meg
szőkén. Vonaton repülve, nyeltem
ott, úgy rossz bort, boldog pechem őszén.
Vetve lelkem érted tett jövőként.

Születésed napján, novemberi
  hóban, szemedre vágyó emberi
  hangon beszéltünk, vad bárban látva
torz világnak végét, nem találva
mégsem bennem a békét, burokba
bújtunk, s rabokra néztél ragyogva.

Úgy játszottam, mint szeretni szoktál,
Másnak rabja nem leszek! Kidobtál
késsel lágy szivet és mint hús sziget
hevertem benned földön, s hűs liget
vett körül. Fesztiválon érted
titkot hagytam, titkot hányva éltem.

Kértem Őt, kit kérhetek, így jóért
vétket adtak angyalok. Kis szóért
zihált zokszavam, csodás örömmel,
Fedtél engem német szóözönnel,
Sejtett gyönyörrel téptünk ágakat
magunkról, és csak téged láttalak.

Áldozatban zendülővé lettem,
Mást akarva Te arcod kerestem
  hűségem jegén, s bár véstem léket,
Oldhatatlan, hogy Isten emléket
táplál magában rólam, s végre híg
melegből minket, Ő majd télbe hív.  

*

Csendesen zúg a dal,
Bennünk harsog a baj,
Elvisz a mély
metró, költeményként
zúgó szerelvény.
Reggel hétkor
kormok.
Visszamorgok
ráncos, nyugtatókon
élő szabadokra.
Ez nem „hab a tortán”,
Ólban hadakozván
fojtott nyugalomba
rázó unalom. Ha
zümmög zakatolva
fülemben, a pokolnak
kínálata szól,
ha szólna,
De pont a gombot nyomom.
Leteszem, lerakom.
Töröm, tolom.
Tolakodom.
Vagyon
agyon
nyom.

„Nyomd ki,
Csak gond gong!"

*

Menekülve, sírva úton
Gondolatom írva nyújtom
Át, valami szénben rejlő
Álarctalan égi fertő
Közepébe, de mind meddő,
Gyermekkori csúszdalejtő
Dallam ez csak.

Égett-erdő-porban fekszem,
Kén uzsonnám és a kekszem,
Forró étvággyal betettem
Nyelvemre, s a kínt rekedten
Énekeltem. Meg nem értett
Alkoholtól arcra égett
Dallam ez csak.

Szürke homály sütött az ágyon,
Életemmé váltak álmom
Túlspilázott undorai,
S felnagyított szúnyogjai
Keblemből körömmel szívták
Szavaim ki. Sebbel irkált
Dallam ez csak.

Nem indultam, nem is életem,
A hangomra mégis régen
Ismeretlen szagú tárgyak,
Ismerősként reagáltak.
Baba voltam az elveszett
Játékok közt. De szeretett
Dallam ez csak.

Hullámzó mennybéli dögvész.
Szent szemérmem rút göcsörtté
Vált, mikor álomba martam
Éjjel magam, de hajnalban
Ébren zakatolt a füstös
Ész lázadt dobozban. Üszkös
Dallam ez csak.

Kivésném, ha tudnám, hol van
A mélység, amitől holtan,
Megvadultan remegek én
Titkok frusztrált hű mezején.
Széles úton téveszmétől
Elszédülten, nyelvben érő
Dallam ez csak.

„Égni, égni!” Szólt a hívás,
A szobámban nincs kihívás,
Tüzet szórtam sok marékkal
A padlóra. Hulladékkal
Véges érték, együtt révedt
Hittel tűnt el... Még sem égett
Dallam ez csak.

El nem pusztult szél nem is volt,
Kályha mellé testem iszkolt.
Tűnt szárnyak és eltört vágyak
Tolongtak, képernyő várat
Építve, mert szemünkbe tett
Csépelt könnyben megszületett
Dallam ez csak.

*