Csorba Csillag

Minden Auguszttal kezdődött. Ázott, lesoványodott kiscicaként érkezett hozzánk, és mi azonnal befogattuk, mert nem lehetett nem szeretni. Aztán hamarosan ő lett a legszebb és legokosabb macska a világon...

Aztán eltelt pár év, és ott volt Morcella, aki öt hónaposan is két hónapos cica benyomását keltette ő is azzonnal hozzá nőtt a szivemhez, csak sajnos 3 hónap múlva megölte egy kutya. A veszteséget csak akkor hevertem ki, mikor hazahoztam, az akkor még igen kicsi Zorókámat. Miatta aztán kihalt a fél macska állomány. A drága Augusztom és az eredetileg kóbor, terhesen befogadott Masztka két kölyke is egy Zoró által terjesztett betegségben halt meg. Meg talán Maszatka is ezért. De Zoró él és virul azóta is. Aztán az Auguszt cicánk hiányát azonnal bepótolta a frissen utcára dobott kövér herélt kandúr Góliát cicánk. Maszatka helyére Hópihe. Majd Hópihe is meghalt... Az ő halálát is olyan nehezen fogattam el mert úgy éreztem soha nem lesz többé fehér és olyan kedves cicám, mint ő, de tudtam, hogy el kell fogadnom, és ím nem volt hiába való, mert jött Frenky, aki nem csak fehér és kedves, de még kék szemű is, meg vörös jegyes halványan...

De miért meséltem el ez??? Nem tudom. Sok a kóbór macska...

Francziska vasárnapjai. Állítólag van egy ilyen című film, legalábbis egy K. T. nevű ismerősöm nagyon szereti ezt a filmet emlegetni velem kapcsolatban, és kuncogni rajta, nem is tudom miért jó ez neki, mivel állítólag ez a film egy szadista nőről szól, és annak a vasárnapjairól. Vasárnapokról, amik olyanok, mint akárki márnak a vasárnapjai. Semmi közöm nincs ehhez a filmhez, csak azért jutott eszembe, mivel vasárnapom van. A születésnapom. De mégis olyan általagos és közönyös minden. Mint egy akármilyen vasárnap.

Egy bérház tetején ültem, és néztem a többi béház tetejét. Meleg volt viszonylag. Sütött a nap. Jó volt. Ünnepélyes és mégis rendkívűl közönyös. Eszembe jutott, milyen jó helyszín lenne ez egy művész filmhez. Még a közöny is olyan "művészfilmes". A semmi! Semmi, semmi, semmi. De miért? Miért nem tudjuk kifejezni az érzelmeiket? Örjöngeni akarok és sírni, majd nevetni és elgondolkozni. Meg játszani! "Akarsz-e játszani?" Amúgy nem mondhatom, hogy átlagos volt minden. A bérház, amelynek tetején ültem, az én házam volt, az én lakásomból nyílik az ablak a tetőre. Nem olyan rossz. És nem csak a háztetőkre lehet látni. Ott van még a nyüzsgő Margit híd, a Parlament, a Halászbástya tele a rengeteg turistával, a Lánchíd, a Bazilika és még a Nemzeti Színházat is lehet látni, stb, stb. Szóval "Budabelcsi". Nem rossz hely, nem is átlagos, olyan hely, amit ki lehet használni. Ami érdekes, izgalmas és szép. Akár inspiratív is lehet. De mégis semmi. Semmi, semmi, semmi. Hát jó, várhatok, de sokáig nem fogom bírni. Nem tehetek mást. Félek, hogy megint hiú reményeket táplálam valakibe, és olyat akarok tőle amire nem képes. Pedig tényleg nem vágyom túl sokra, és tudom, hogy nem akarok rosszat, csak fejlődést. Én tudok áldozni, de akkor engem is érteni kell, és nem csak a felszínen...

Na és a szivárványoknak különleges jelentősége van az életemben. Egy fajta párbeszéd köztem és Isten között. Mindenesetben remény és vigasztalás...

Talán én is szélsőséges vagyok. Egy-két szó, és ha még jószándákkal is mondják nekem, hirtelen összeomlik körülöttem a világ. Ez volt ma is. Összeomlott. És hiába mondtam, hogy nem számít a várat újra kellett építeni. Magam köré? Hát igen a metrón sírás elég érdekes dolog. Egyszerüen ülsz rajta, ahogy akárki más. Űlsz és bambúlsz, nézed a fáradt arcodat a túloldalon, és hirtelen szépen elkezdenek csorogni a könnyeid. Olyan meghökkentő és olyan hirtelen módon, hogy a mellettem ülő is kizökken az amúgy igen csak unott szerepköréből, és felém néz. Mint mikor egy áprilisi napon, mikor hirtelen "spontán hó" hullott. Egy filmrendező meg azt mondta, mennyibe kerülne ez egy forgatáson, amikor havazást kell csinálni, de már rég nincs hó. Hát igen, már hányszor megpróbáltam spontán sírni csak úgy hogy megtanúljam hogy kell, és tessék most még ez is sikerül, persze semmi érteleme, mert nincs forgatás! (szemérmes kuncogás)

De a hullámok, mindig ott vannak. Nincs állandóság az érzelemben. De hogy miért lettem ilyen szomorú? Nem tudom. Kicsinálnak a hullámok. Úgy érzem már minden rendben van, aztán jön valaki, és azt mondja: "F. el akarod adni magad?" Nem, nem kurvának nézek, és nem is rosszándékból mondták. Ez utóbbi méginkább "kicsinál". És bumm! És mikor azt hiszem, hogy már kiadtam magamból, akkor megint bumm!

De tényleg eladom magam? Nem, ez nem mondható. De mégis el adom magam, hát azért, hogy másnak jó legyen. Igen csak azért. Bátran eladom magam... De semmise történt, csak egy hullám. Kérdőre vonták a jószándékomat. Pedig én tudtam, hogy van. Tudtam, hogy jó. Tudtam, hogy nem kell sírni. De végtére még sírni is jó. Metrón sírni különösen érdekes. Egy számon sírni is jó. Legalább tudjuk, hogy hullámok vagyunk. Érzelmi hullámok. Lelkek. Tudunk szeretni és meghalni! Szomorúnak lenni. Eladni magunkat. Eladni a boldogságot? Nem, azt nem kell. Szomorúan is lehetünk boldogok...

Az idő. Szörnyű, hogy mennyire nincs ideje az embernek, és mennyi mindent csinálna még azonkívül amit csinál. Tulajdonképpen már le kellene feküdnöm, de nem teszem. Az idő már csak ilyen. Bármire is használod fel, úgy érzed csak elpocsékolod. Ha lefekszem, úgy érzem, hogy feleslegesen alszok, ha meg ilyeneket csinálok mint most, hát akkor meg megint az van, hogy már megint nem feküdtem le...és már megint péntek lesz. De ha szombat lenne, akkor megint szombat, ha vasárnap, akkor megint vasárnap...stb.

Hát ez van! Éljenek a napok! Az órák! A percek! Ha mást úgysem tehetünk. Csak folynak... Éljenek az évek, hogy megint öregebb leszek pár nap múlva egy évvel.

Nem mintha ez bármit is számítana, hogy holnap megint fuvola órám lesz, és takarítani is kellene, meg gyakorolni. Gyakorolni szinte mindenit! Egyszerre az egész életet ki kellene gyakorolnom. Meg olvasnom is, hogy szép és okos legyen. Meg boldog(?) Igen boldog. Minden apróságtól. Ezt is gyakorolni kell. Jó gyakorolni. 

Ha szeretetre vágyunk, csak szeretetet adjunk, és ne kérjünk cserébe semmit!

A spontanelitás nem más, mint az itt és most érzése. Az hogy semmit se gondolsz el előre, de mégis azt mondod, amit kell. Példáúl spontán el kezdek beszélni a laptopomról. Hiszen most pont a laptopom van előttem. Elmondom, hogy milyen szar, hogy nem olvassa a CDt és amúgy is lassú, és néha magától leáll, ja meg nem is beszélve az aksijáról, hogy kábé tíz percig bírja ki töltés nélkül. Hát igen, de mégis csak az enyém...:)

Szóval aki tud spontán írni, annak jó. Aki tud improvizálni annak is jó. Mert ugye a kettő, szinte teljesen ugyanaz. Improvizálni meg azért jó, mert nagyon sokszor szükségünk van rá, példáúl, mikor jegy nélkül felszállunk a 4-6osra, és véletlenül az ellenör is ott akad. Hát igen, csak gondoltam mondok egy életszerü példát:) Ez igen csak életszerü. Én ilyenkor oda se nézek hanem lassú léptekkel az ajtó felé tendálok és mély lélegzeteket veszek, ez a legfontosabb, de azt hiszem ezt az érzést mások is tudják, a lényeg, hogy senkise feltételezze, hogy az ellenör elöl menekülsz, azért akarsz leszállni, mert természetesnek lenni jó. Sokan ott rontják el, hogy azonnal látszik rajtuk, hogy nincs jegyük. Ilyenkor pedig szerepet kell játszani, a tisztességes polgár szerepét. Nekem aztán senkise mondja, hogy nincs jegyem, nekem igenis van! Tehát át kell lényegülnünk, akár csak egy szinésznek, és arra kell koncentrálni, hogy hogyan viserkedünk akkor, ha van jegyünk.

Mostanában igen csak a spontanelitás világát éljük. Az a divat, hogy mindannyian "spontánok" legyünk. Magyarán lazák... Hány olyan emberrel lehet találkozni mostanában, aki úgymond "műlaza"? Én találkozom egy párral. Direkt összehányva veszi fel a ruháját, nem fésüli meg a haját, mert úgy jó. Persze ez nem mindig jó. Szerintem csak akkor legyünk lazák, ha ez szívből jön. Tehát mondjuk nem strsszelünk közben olyan dolgokon, hogy mit gondolnak rólunk ismerőseink, vagy hogy elég művészesen vagyunk-e felöltözve... Peig tulajdonképpen öltözködni jó. Ez is olyan dolog, ami csak ránk emberekre vonatkozik. A macskám példáúl csinos, de ő sosem öltözik át, csinosnak született.

A spontanelitás világát éljük. Ez a korstílus, ez az életérzés. Az itt és most! Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kis üzenettel van teli az utca. Mindenféle matricák és reklámok vannak, és mind azt hirdetik, hogy most jól érezd magad. Az emberek maguk is aggatnak üzeneteket magunkra. Soha sem volt még olyan kor, amikor feliratokba öltözött emberkék szalatgáltak az utcán. Mindenki fontos akar lenni, és üzenni, ja meg természetesnek lenni. Túl sok jövőképük nincs. A művészet sem a jövőt jeleníti meg. Nem akar üzenni, csak azt akarja bemutatni, ami van. Példáúl a művészfilmekben, vagy a fényképszerü naturalista festményekben. A zene meg lehetőleg szórakoztató legyen, és tatralmazzon frappáns szövegeket, ami megint csak a pillanatot mutatja be. Erre rengeteg példát tudnék mondani, de most nem mondok. Mindenki keresse meg magának...

Ím itt van a második. Tudom hogy néha egy is elég a dolgokból, de ha már rákapott a gyermek a játék ízére, hát nem tudja abbahagyni. Ugyanis írni jó, ugyanúgy, mint hogy teát inni is. Mivel mindkettő jó időtöltés, akkor meg miért ne? Nem is beszélve a hatalmas tiszteletnek örvendő kapucsínózásról. (Szándélkosan írtam így, mivel Apukám is így írta ki nyáron a kávézónkban, tehát mindenki fogadja el, hogy a kapucsínó, ezentúl kapucsínó lesz!)

Gondolkozom tehát vagyok!

Írni=gondolkozni. Szóval inkább írok, mint ne legyek! Az állatok példáúl sosem gondolnak arra, hogy léteznek. Én meg odáig jutottam, hogy nem léteznék ha nem gondolkoznék. Nem is tudom mi lenne, ha kiraknának egy lakatlan szigetre, ahol se emberek, se intenternet, de még egy füzet és tóll se lenne nálam. Nem élném túl. Mivel a gondolkodás ragályos. Esetenként életveszélyes. De mindenesetre kóros függőséget okoz. Azért még nem olyan veszélyes, mint a cigaretta, de estetenként meg kaphatod a "Képzeljétek a F. csajblogger!" titulust. Ja és senki se merje kijelenteni, hogy ő esetleg sosem fog ilyesmit csinálni, mint blogot írni, mert ez bizony betegségként terjedő valami. És is a lánytól kaptam el, ő egy másik valakitől, és ez így megy...