ige-idő
Mikor kicsi voltam azért vártam a Karácsonyt, mert akkor történik valami. Nem kell végre unalmasan oviba, iskolába menni, végre vannak dolgok, amikre készülni lehet, nem csak az iskolába kell/kellene készülni. Az iskolába készülés amúgyis az egyik leguncsibb dolog volt a számomra mindig is, ezért nem is nagyon készültem, csak attól voltam sértődött, ha rossz jegyeket szereztem, de szerencsére erre nem nagyon volt példa, mert Anyukám mindig kimentett az ilyen helyzetekből, és mondjuk felolvasta nekem egyszer a feladott leckét, és máris hoztam a formámat, ezért örök köszönet neki. De amúgy halálra untam magam, az egész iskolás lét, csak sajátmagam ámítása volt, hogy én szeretek tanulni, mert okos és ügyes kislány vagyok, akinek kitűnőnek kell lenni, persze ez sosem jött össze, és mindig elégedetlen voltam magammal emiatt. Teljes ámítás. Utólag belátom, a kitűnőség nem az én világom, nem is értem miért választottam ezután az ország egyik legnehezebb, és legtanulósabb egyetelmi szakát. Az emeltszintű érettségit mondjuk kiráztam a kisújjamból, az igaz, de nem tudtam, hogy ez még semmi ahhoz képest...
Szóval ami ebből az egészből lényeges, hogy számomra a tanulással eltelt napok eseményteleneknek tűnnek, és ezért én mindig is rosszul éreztem magam ilyenkor, csak azt nem tudtam, hogy pont ezért érzem magamat rosszul...
Valójában az egyelten módja számomra a boldog és kiegyensúlyoztott életnek, ha eseménnyekkel teli. Folyamatos vibrálás, élet, emberek, na és szerepek. Lehetőleg én szerepeljek... és én alkotsak. Minden ami boldoggá tesz, az nem más mint az alkotás. Ha nem történik semmi, hát gondolkozom... sokat és sajnos nem mindig sokmindenről. Néha egy-egy dolog nagyon leköt... Egy-egy ember, film, történet, és ha a valóságban semmi más nem köt le, hát mindenről eszeme jut... Ezért szeretem, ha történik valami, ha mindig történik valami, és érzem, hogy fontos vagyok... és akkor már a nyugalmat is jobban szeretem. Az már megérdemelt nyugalom, és van mire fognom hogy miért nem csinálok semmit...(hihi)
