Egy, kettő, három...

Aham.

Már megint. Nem tudom, úgy érzem most mindenkire rájött a nyavajgókór. Én legalábbis idáig azt hittem, hogy bizonyos fizika okai vannak annak, hogy "bedepiztem" az utóbbi pár napba, de ahogy elnézem, ezzel a bedepizéssel nem vagyok egyedül. Ez valami ragályos dolog? Általános „kedvelszívóhullám” söpört végig a városon?

Nem tudom.

Mindenesetre idáig az volt a baj hogy volt, most meg az a baj, hogy az nincs. Nem valójában idáig is az volt a bajom, hogy ami véget ért. És most meg az a bajom, hogy véget ért és leszarva érzem magam, pedig tudhatnám, hogy hamarosan újra jó lesz. Na persze, ha így lenne, de az még hol van, és én nem szeretem a napokat számolgatni! (Még hét nap és újra láthatom… Ez nagyon sok:( )

Meghalok.

Amúgy meg egyszerűen nem értem azokat az embereket, akik megelégszenek azzal, hogy csak életük 10%-t élvezik, és a maradék 90%-ban meg az úgy mond munka közben mindent leszarnak, és csak számolgatják az órákat és a napokat, hogy mikor lesz már hétvége. (Amikor persze szintén nem csinálnak semmi hasznosat, csak végre nem dolgoznak és nincsenek otthon.) Ááá! Én ezt nem értem. Nem bírom elképzelni, hogy mi ebben a jó. Lehet, hogy én vagyok a türelmetlen, de ebbe bele lehet gárgyulni. Persze nekem is kellenek a szünetek, de a szünetekben gondolkodni szoktam. Ja. Meg aludni.

Álmodni.

Bárcsak lennének emberek, akiknek volna valami értelmes céljuk is. Például, lennének terveik. Nem csak olyan rövidtávú tervek, hanem a hosszútávúakról is. Nem, nem azért mert mindent megterveznek előre, hanem azért mert érzik, hogy van értelmük élni. Én is ilyen embernek érzem magam, nem a tervek miatt, hanem csak azért mert amit elhatározok, álltalába be is tartom, és ezek komoly dolgok, nem csak marhaságok.

Nem tudom hova akartam kijutni, de a lényeg, hogy megint elfáradtam. Na megyek is. Vagy nem tudom. Mindenesetre meg kellene komolyodni!

Hát így van ez, ha az ember folyton szerepelni akar. Szörnyű. A folytonos önkifejezlsi vágyamból kifolyólag, elválaltam egy kéééét óórááás műsoros estet sajátműveimből november közepére, csak hogy annyi zenét még életemben nem írtam!:P De ciki. Na jó. ilyen 25-szörös ismétlésekkel, meg egy fuvolazenekar beszervezésével talán összejön másfél óra, de akkor is megőrülök. Valahogy úúútááálok kottát írni. ÁÁÁ! De ha mégis összejön, akkor iszont bekerülök a Pesti Estbe, meg az Exitbe, igaz a kutya nem fogja tudni, hogy ki vagyok, de mindegy. Végülis valahol el kell kezdeni, csak miért vagyok ennyire fáradt, és miért pont most kezdődött a "Piros Rózsás" hetem!

Kellett nekem még ez is? Nem elég, hogy egy félreértés miatt kitalálták rólam, hogy biztos kis sztárt akar belőlem csinálni az Anyukám, és most mindenkinek be kell bizonyítanom, hogy mire vagyok képes, mert érzem, hogy most mindenki engem fog figyelni. Meg hogy megigértem a kórusomnak, hogy helyt fogok állni a szopránban. Meg meg fogok tanulni pár nap alatt két-három verset, és három-négy (öt, hat, hét, nyolc) dalt?

Ja meg remélhetőleg újra dolgozhatok a Szecs művekben, Remélhetőleg! Ez utóbbit nagyon várnám, legalább akkor nem kéne megalázkodnom 500ftos órabéres diákmunkákkal, ráadásul, ezt szeretem! Ehhez értek. Na jó, most azért nem zengek dicshimnuszokat, mert már megint az az érzésem, hogy ez se fog összejönni, csak optimista vagyok, arról nem is beszélve, hogy tartoznak nekem pénzzel... Na ez a politika. De a másik, hogy ez se mindig jó, de mégis jobb, mert legalább van valami eszmei értéke is ennek a szenvedésnek, nem csak olyan pénzért való robotolás. Én arra képtelen vagyok!!! ÁÁÁ! És ez is idő!!!! ÁÁÁ!

Arról nem is beszélje, hogy most mindennap rendszeresen kell mindenféléket gyakorolnom, ami órákat fog elvenni egy-egy napomból, ja meg még írjak naplót, blogot, utazzak Székesfehérvárra, Salföldre, Komáromba, ja meg a Nagymamámhoz. Az bizony nagy utazás...nem azért, mert Óbuda messze van!:P Meg találkozzak a barátnőimmel, és szorakozzak. Komolyan már most várom azokat a napokat, amiket nyugodtam végig aludhatok, pedig még el sem kezdődött mindez...

***

Az idő. Szörnyű, hogy mennyire nincs ideje az embernek, és mennyi mindent csinálna még azonkívül amit csinál. Tulajdonképpen már le kellene feküdnöm, de nem teszem. Az idő már csak ilyen. Bármire is használod fel, úgy érzed csak elpocsékolod. Ha lefekszem, úgy érzem, hogy feleslegesen alszok, ha meg ilyeneket csinálok mint most, hát akkor meg megint az van, hogy már megint nem feküdtem le...és már megint péntek lesz. De ha szombat lenne, akkor megint szombat, ha vasárnap, akkor megint vasárnap...stb.

Hát ez van! Éljenek a napok! Az órák! A percek! Ha mást úgysem tehetünk. Csak folynak... Éljenek az évek, hogy megint öregebb leszek pár nap múlva egy évvel.

Nem mintha ez bármit is számítana, hogy holnap megint fuvola órám lesz, és takarítani is kellene, meg gyakorolni. Gyakorolni szinte mindenit! Egyszerre az egész életet ki kellene gyakorolnom. Meg olvasnom is, hogy szép és okos legyen. Meg boldog(?) Igen boldog. Minden apróságtól. Ezt is gyakorolni kell. Jó gyakorolni. 

Ha szeretetre vágyunk, csak szeretetet adjunk, és ne kérjünk cserébe semmit!