Csorba Csillag

December huszonegyedike

Ilyenkor jó visszahúzódni. Visszahúzódni kis otthonunkba. És megnyugodni. Elmenni valahova, lehetőleg messzire, távol az élettől és közel azokhoz akiket igazán szeretünk. Nekem sikerült egy kicsit. Legalábbis elmentem arra a jó helyre... Megnyugodni. De vajon szükségem van a most nyugalomra?! Ebben most egyátalán nem érzem annyira biztosnak magam, de jó... Példáúl olyan jó kimenni most a sötétbe egy kis időra, és mélyen beszívni a friss és hideg levegőt. Hallgatni és érezni a szél hideg fuvallatát. Mászkálni a hideg köveken a kertben és megborzongni. Majd bebújni kis hideg szobámba a takaró alá, ahol annyi paplan és párna van... Régen jártam már itt... Nagyon rég, két héttel ezelőtt... Mert sokminden történt... Sokminden... Példáúl volt egy nagyon jó karácsonyi műsor amin szerepeltem, és mindenki olyan elégedett volt velem. Újabb megerősítés volt nekem ez abban, hogy talán most tényleg tudom, mi az amit érdemes csinálnom, amire képes vagyok, képes leszek... és szeretnék minnél többet tenni azért, hogy minnél többet fejlődjek és minnél több alkalmam legyen szerepelni... Talán ezért is vagyok olyan izgatott...

Igen, szinésznő szeretnék lenni, és ezért is szeretnék minnél több embert és élethelyzetet megismerni és mindegyik embert megérteni ahogy meg lehet. És mind szeretni is őket. Nem riadni vissza sem a szegényektől, sem a gazdagok világától, sem a hidegtől sem a kényelemtől, csak úgy legyen, ahogy a legjobb lehet...Átélni mindent. A nyomort és a ridegséget is. De csak játékból, nem sokáig, és főleg nem örökké! Amúgy szerintem nem kell ahogy szinésznek lenni, hogy megértsünk és szeressünk másokat. Mindenkinek jó, ha befogadók és lazák vagyunk, nem idegeskedünk feleslegesen, ha mondjuk valami nem úgy történik ahogy akartuk... Nem haragszunk másra. Nem könnyű, tudom...

December 21-e. Ezen a napon született Sztálin, meg még két volt barátom is...:) Érdekes nap... valahol nekem különleges...

La Valse D'Amélie

Ezt játssza a kis doboz. Kis szomorú dobozka. Párizsból jött, és egy reménytelen szerelmes hozta reménytelen szerelmének. Egy tökéletlen férfi egy "tökéletes" nőnek. A "tökéletes" nő hiába szerette a férfit, közéjük ált a puszta külsőség. A fiú kicsi volt és nem szép, a lány gyönyörű és magas. Különben minden tökéletes lett volna...

Ahogy tekergettem körbe-körbe ezt a kis dobozt sok minden szembe jutott, az újra meg újra visszatérő dallam alatt. Vajon miért ilyen szomorú nekem? Hisz a filmnek jó a vége. Amélie megtalálja szerelmét, és a fiúnak egy akadályokkal teli utat kell bejárni, hogy rátaláljon a lányra, aki szereti. A szomorúság bennem volt. Szeretnék én is olyan lenni mint ő. Az életet kis titkokként fogni fel. Mese világban élni, ahogy Amélie teszi. Mivel a mesevilág a valóság, a boldogság maga a mesevilág.

Emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik szépek voltak és már soha nem jöhetnek vissza. Olyan már sose lesz, amilyen akkor. Ahogy én szerettem, az csak illúzió volt, és felébredni egy álomból fájdalmas dolog. Persze vannak még csodák, nem adtam fel semmit, soha nem adnám fel, hogy, a mesevilágot újból visszavárjam, és biztos eljön az az idő, mikor újból álmodhatok. Remélem akkor már örökre... Legalábbis én mindent meg szeretnék tenni azért, hogy boldog álmom/álmunk legyen. Mert "én legjobban álmodni szeretek"! És akivel álmodok, és aki velem tud álmodni, azért mindent meg teszek, ha jó...

Tovább forgattam a kis dobozt...

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti emlék. Álltam a metrón, és nagyon- nagyon szomorú voltam. Mellettem állt egy kis lány és rám nézet, de ez sem tudott megvigasztalni, csak arra tudtam gondolni, hogy milyen rossz, hogy egyszer talán ő is olyan szomorú lesz mint én, és milyen jó volt nekem mikor még olyan tudatlan kislány voltam.. Hogy miért voltam szomorú magam sem tudom, csak úgy vágytam egy kis megértésre. Talán a legnagyobb bajom az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok, és mit tudok. Olyan dologba kezdtem ami nem az én világom, és olyan világba kerültem, amit nem is ismertem. Szerelmes akartam lenni, de azis csak rosszúl sült el, azis csak reménytelen volt a számomra. Ismertem egy fiút, aki már akkoris velem volt, mikor baj volt, és hozzá mentem segítségért. Nem voltam belé szerelmes még akkor, de mai napig szinte az egyetlen férfi az éltemben aki megértett. Ezt már akkor is éreztem... Ültünk a Duna-parton és beszélegettünk... az életről. Akkor még nem tudott megvigasztalni, de pár nap mulva már tudtam hogy igaza van... Később azt mondta arról az estéről, hogy nagyon féltett engem, mert olyan kis naív voltam. Aztán pár hét múlva már volt barátom is... Teljesen feleslegesen. Én nem voltam szerelmes egy cseppet sem, hamar véget is ért a dolog, és jött a következő, az se volt az igazi, ki is léptem belőle 3 hét után, csak arra volt jó, hogy belém szeressenek, de én visszavágytam arra fiúra...

Hát igen, ez már régen volt, ennyi minden rejlik egy kis zenedobozban... Zenék és szagok, olyan dolgok, mik nagyon mély érzelmeket tudnak a felszínre hozni, néha még azt sem tudom honnan...

Szabadság?

Tegnap megkérdezték tőlem hogyan leszünk azok? Nem tudom hogyan lehetünk teljesen szabadok.-válaszoltam. Aztán így folytattam valójában akkor leszünk teljesen szabadok, ha nincsenek bűneink. Erre nagyon felcsillant a szeme a férfinek. Nem gondolt eféle válaszra gondolom. De tetszett neki. Aztán vallási témákba mentünk bele, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akiket már gyermekként megkeresztelnek, és nincs joguk megválasztani a vallásukat. Mondtam, a szabadság független a vallástól, a gyermek később amúgyis dönthet más vallás mellett...

A szabadság egyfajta lazaság is. El tudunk fogadni embereket és helyzeteket, és be tudjuk fogadni a szeretetett. Érdekes, hogy a forradalmak szabadsága valami egészen másnak tűnik. De azt is tudjuk, hogy ezek a szabadságok, sokszor rosszúl végződtek. Sajnos. Nem voltak pedig rossz szabadságok. Az embereknek ki kell tudni állni a jó dolgok mellett. Ezért szeretjük a forradalmakat. Csak nagyon nehéz nem a hatalom vágyért, hanem csak az emberi értékekért harcolni. Forradalmárnak ezért nehéz lenni... mert egy jó forradalmár szabad! Szabad a bűntől és az emberi kicsinyességtől, a kishitűséktől. Akár még a kinzártól sem retten vissza, mert belűl nagyon szilárdan tudja, hogy mit és miért képvisel, és sohasem fél a haláltól...

De hogy miért jutott ez pont most eszembe? Itt van a szabadság! A ránk törő szabadság. Pár nyugodt nap, amit békében és szeretetben tudnánk eltölteni. Tudunk vele mit kezdeni???

(Vagy titokban várjuk vissza azokat a személytelen egyhangú napokat, amikor újra nem kell gondolkozni sajátmagunkon és azon, hogy hogy tudunk/nem tudunk szeretni?)

"Az életben minden hullám természetű!"

Ezt már tudjuk.... ÍME ÚJRA A HULLÁM!

A kérdés most már csak az, hogy épp hol tartok benne. Odafelé vagy vissza? Lefelé vagy esetleg fel? És mindig van valami baj, amitől így se jó, sajnos... Egyszer okosak vagyunk de nem elég szépek, majd szépek de nem elég szórakoztatóak?! Hát, hogy van ez? Talán sejtem, de megmagyarázni sosem tudom...

Hát igen! Épp oknyomozást tartok. Példáúl abban is, hogy ki hogyan figyel meg engemet, mikor ki, miért nézi meg a bolgomat... Bár tudnám...:) Bár tudnám összerakni a dolgokat... Sejtéseim vannak csak, de az most mind kevés... Hiába tudom a választ, ha tudom egyátalán, akkor sem fogom tudni az igazságot... :( Ó, pedig én már azt hittem, hogy ezeken a hullámokon már túl vagyok...

Akik tudják a választ, nem értik a kérdést...

Tegnap egy villamoson ültem, és láttam egy nőt, meg egy férfit. Nagyon fel voltak öltözve, gondoltam biztos mennek kirándúlni a Budai-hegyekbe. De jó nekik!-gondoltam. A férfi egy kis overálba bugyolált csomagot is hordott a hátán. A kis csomagnak volt fejecskéje, kéze és lába, két oldalt kimeredve. Nem mozdult, be volt nagyon "csomagolva"...:) Egy kis boldogság csomag!-gondoltam. Aztán leültek a villamoson egy ölükbe tették a kis pólyást. A nőnek valami barátnője is előkerült, és bőszen elkezdték "kicsomagolni" és babusgatni a gyermeket. Három hónapos mondták... Valahogy olyan jó érzésem lett ezt látva.

Hát mi az a boldogság?

Sokféle lehet, de mindig élet van benne, energia, szeretet és katarzis! Egy gyermek megteremtése is katarzis következmény, a megszületése meg szintén betejlesülés. Majd ahogy nő fől, teli lesz várakozással és beteljesüléssel az életünk... Mikor kezd el járni, beszélni, mikor megy oviba, isibe, mikor érettségizik, diplomázik, házasodik...stb, stb.

A boldogság az életünkben ilyen... Boldogok lehetünk, ha bannak céljaink, támpontaink, amiket el akarunk érni, és tudunk bizni magunkban, hogy előbb-utóbb meg is csináljuk azokat, és megélhetjük a katarzist, a hullám csúcsát, még akkoris, ha utána hullámvölgy következik. Nem kell félünk a hullámvölgytől, ha merünk boldogok lenni és az egymásiránti szeretetbe mindent beleadni. Még akkoris, ha esetleg soha többé nem leszünk olyan boldogok, mint mikor megéltük életünk katarist. Ha nem félünk a hullámvölgytől, újra boldogok lehetünk, és aki fél a bánattól, az nem lesz szomorú, de boldog se lesz soha! Aki ilyen, annak az élete lineálisan fog húzódni, és nem hullámszerűen, ami némi stabilitást is adhat neki, legalábbis úgy érzi. De valójában a lineális élet nem más, mint egy egyenes lejtő a szakadékba...hiábavaló...

Meg kell tudnunk védenünk magunkat! Különben hogy jutunk ki a szakadékból? Aki meg tudja magát védeni, az boldogulni fog ebben a bonyolúlt világban. Meg kell tanulnunk szeretnünk magunkat, és csak azt tenni, ami nekünk fontos, még akkor is ha az a valami nehéz dolog, de a lényeg mindig az, hogy a javunkat szolgálja. A világ jó, csak mi látjuk rossz színben látni, mi tesszük tönkre a depressziónkkal! Mi csinálunk ebből a tökéletes természetből egy tökéletlen "farkasvilágot"! Legyünk hírnökök, a jóság és boldogság hírnökei, és ha mások rosszá is teszik néha az életünket, mi sosem bántsunk őket vissza, mert pont attól lesz "farkas" ez a világ, hogy mi sem tesszük jóbbá. Mindenki csak a maga tetteiért felelős, hiába mutogatunk újjal, hogy a másik sokkal bűnösebb, ezzel csak az ő szintjükre alacsonyulunk....és így nem leszünk boldogok!