– Az én szüleim öngyilkosok lettek, miután megszülettem. – jelentette ki Bárány Botond, miközben Hadházi Sára melleit simogatta. Rendezetlen szobában ücsörögtek az ágyon, egy panelház negyedik emeletén.
– Együtt lettek öngyilkosok?
– Igen, persze, az úgy érdekes.
– Na, ne hülyéskedj! Már megint mit találtál ki? És pont most az én melleimről, ugye? – vágott vissza a lány, vörösre festett, hosszú egyenes, haját épp a füle mögé húzta. Várt egy pillanatot a srác reakciójára, de hiába. – Jó akkor mond! Mit lehet tudni a szüleidről? Csak ne valami késsel szurkálós rémtörténet legyen, bár igazából mindegy.
– Megérintették egymást.
– Nem nagy kunszt…
– Izgatott vagy? Ugye azt akarod, hogy folytassam tovább?!
– Nem. Jó, akkor mondjad! – Botond közben kissé elhúzódott tőle. – Meséld el! Mi történt a szüleiddel?
– Hát úgy kezdődött, hogy anyám kitűnő tanuló volt az egyetemen. Tökéletes nő, tökéletes merevség.
Sára kurtán-furcsán ellenkezésbe kezdett a fiú érintéseivel szembe. Megijedt attól, hogy esetleg neki is be kell vallania valamit azon az éjszakán. Egészen pontosan a szüzességéről volt szó, amit már két éve elvesztettnek mondott.
– Ne haragudj, nem bírom tovább. Felzaklat, hogy ilyen közömbösen avatsz be a titkaidba, ez tragédia! Az őszinte éned miért pont most tör elő belőled? - és Sára magában hozzátette, "talán jobb volt, amikor még hazudhattunk." - Hogy hogy a gimi alatt, egyszer sem említetted a szüleidet?
Botond elgondolkozott. Eszébe jutott az a furcsa érzés, mikor a nagyanyja az apjáról beszélt neki. Akkor szerette volna egészben lenyelni a nagymamát, fojtogató bizsergő feszültséget érzett.
– Nem kérdezte meg senki, de most sem érdemes beszélni róla. Igazad van, térjünk vissza a szádra. - Sára értetlenül állt a hirtelen téma váltás előtt, de nem mert már visszakérdezni. Botond közeledését valamiféle ünnepélynek tartotta, a fiú hidegsége miatt, de ekkor kicsit megijedt és elhúzódott tőle. - Még hogy tragédia? - csodálkozott Botond. - Talán jobb lett volna, ha életbe maradnak? Lám a te szüleid folyamatosan veszekednek és ölik egymást, az enyéim legalább egyszersmind lezárták a témát.
- Az én szüleim öngyilkosok lettek, miután megszülettem.
Botond és legjobb barátja Laci épp kocsiban ültek. A barát eleve feszült és izgulós hangulatban volt, mivel nem rég kapta kézhez frissen letett jogosítványát, egy próbakörrel szeretett volna büszkélkedni barátja előtt, de...
- Most mond meg, miért pont most jutott eszedbe közölni ezt velem!? - kérdezett vissza Lackó, felháborodott, de egyben elérzékenyült hangon.
- Nem tudom. A kocsiról jutott eszembe! Ők is autóban ültek utoljára. Apám is kapott egy kocsit tizennyolc éves korában, pedig nem érdemelte ki semmivel. A szülei, a szüleim vagyis a nagyszüleim gazdagok voltak, így megajándékozták apámat autóval, mert úgy volt divatos, és hogy több kedve legyen fiúknak az érettségihez. Anyám bezzeg jobban megérdemelte volna, ő kitűnő tanuló volt, még az orvosi egyetemen is, de ő nem kapott semmit. Neked is az érettségi miatt vették az autót? - kérdezte Botond, és minden előítélet nélkül, ártatlanul nézett barátja szemébe.
- Nem! Ez a kocsi nem csak az enyém, a család vette közösen. - és nagy kő esett le a szívéről, mintha ezzel megszabadították volna attól a felelősségérzettől, ami miatt még néhány perce annyira izgult. Ha nem csak az övé az autó, akkor talán vele nem fog olyan tragédia történni, mint ami Botond szüleivel történhetett. Azért furdalta a kíváncsiság, hogy mi volt a történet folytatása, de vezetés, közben nem mert további kérdéseket intézni Botond felé. Kínos hallgatás következett.
- Én erről nem tudok beszélni, az én szüleim öngyilkosok lettek, miután megszülettem.
Botond éppen irodalomból érettségizett és Arany János: Hídavatás c. balladájából kellett volna felelnie. A tanárnak annyira váratlan volt a fiú kijelentése, hogy hirtelen csak ennyit kérdetett vissza, hogy megőrizze önuralmát:
- És az hogy történt?
- Anyámnak minden vizsgája kitűnő volt az egyetemen. De egyszerűen megbánta, hogy beleszeretett apámban és megszülettem én. Ott akart hagyni minket, hogy csak a tanulásra koncentráljon, huszonhárom éves volt és gyönyörű. Apám utálta azt a szót, hogy "karrier" és féltékeny volt anyám sikereire.
- Jó, jó, nagyon sajnálom de... de most muszáj lenne a tételről beszélnie, csak néhány mondat, és mindjárt mindennek vége van, és...
- De ez is ide tartozik! Muszáj elmondanom, anélkül semmit sem tudok befejezni! A kocsiban ültek az utolsó estén. Veszekedtek először, aztán anyám olyan szomorú lett, olyan kimerült és elkeseredett, hogy nem érezte a testét. Volt nála egy orvosi szike és az az ötlete támadt, hogy saját magát is felboncolja. Belevágta hát a pengét a combjába. A vér bugyogni kezdett belőle, és anyámnak az a gondolat villant át az agyán, hogy "Már a vér látványát sem bírom!" És ki akart hányni az ablakon, de ekkor sikítani kezdett a fájdalomtól. Apám jobb kezével odanyúlt anyám combjához, hogy kihúzza a kést, és elvegye tőle, de anyám nem engedte el, ő húzta ki magából, és azzal a felkiáltással, hogy - a fiú olyan gyorsan beszélt, hogy a tanár képtelen volt megszakítani, de Botond észlelte a tanár apró lihegéseit. - Látom a tanár úr is átéli az eseményeket! "Akkor téged boncollak fel!" Mondta anyám, és apám arcába célozta a szikét. Vérző sebet szúrt a nyakába. Apám lefékezett és megállt az út szélén, kicsavarta anyám kezéből a kést és rámászott. Anyám nem tudott neki ellenállni, egyre erősödő nyikkanásokat hallatott. A penge rövid volt és éles. Én akkor még se számolni, se beszélni nem tudtam, két hónapos voltam. Anyám vére betöltötte a teret, ráfröccsent az arcomra is és más íze volt, mint az anyatejnek, annak az anyatejnek, amit soha-többé nem adtak nekem! El nem lehet képzelni mennyire hiányzott az íze, de hiába bömböltem érte. Apám nagyon gyorsan újra beindította a kocsit. Hallottam, ahogy bugyog elő belőle a sírás, talán üldözhette is valaki, a Margit-hídig nyomta a gázt, ott leállt az úton, kiugrott a kocsiból, át a korlátokon, és nagyot csobbant a Dunába.
