Mint a tűz, fellobban és elalszik.
Mint a hullám, felmegy és utána le.
Mint a gyertya, ki magát pusztítja, ha látszik.
Úgy alszom én csak el...

Tűz szeretnék lenni, de az csak fellobban.
Hullám vagyok, de olyan hangtalan.
Gyertya lennék, két lánggal, mely meg se olvad.
Úgy volt mit álmodtam...

Fázom, pedig én tűz mellett élek.
Hulla vagyok egy viharos tengeren.
Láng ki sírnál nedves hajnalon ébred.
Úgy álmom tönkre tesz...

Tüzek kísérnek éjjelente néha.
Fel-le ráncigálva testemet.
Belülről lángol, és hasít szét a
Vágy mi álmom nekem.

"A halottak amúgy nem nagyon mozgolódnak, de most hogy itt van a Halottak napja, bedugúlt a város!"

Úgy érzem lassan benne leszek a helyi kultúrtörténetben, és nem sokára a székesfehérvári idegen vezetők arról fognak beszélni, hogy én hogy vélekedtem milyen teóriákat találtam ki a városról és miért gondoltam hogy nem létezik!

A város öregei és ifjai meg tünetetéseket fognak szervezni ellenem, és ilyen feliratokkal fognak az utcára vonulni, hogy "Tiltakozzunk! Székesfehérvár létezik!" "Nem tüntünk el!" -tüntetés! Természetesen nyílván igazuk van, nem tagadom, de az én véleményem is telejes megérthető. Székesfehérvár szellemváros, és én kitartok ezen elképzelésem és tapasztalatom mellett! :D

E két érdek szinte kibékíthetetlenűl áll egymással szemben, mint egy szophista drámában. Mert szerintem ez a város ugyanis egy naaagy PARADOXON! Palotavárosnak hívják a panelnegyedet? ŐŐő...

Hegynek a síkságot? Bizonyára maguk se tudják mi az a valóság...!

Tessék itt van néhány őskövület akiket felszínre hoztak az ásatás során, Székesfehérvár felkutatása közben! Kiállításnak nem volt rossz! :P

Ma éppen jól jött! Ő! Nekem a reményt jelenti. Ha megjelentik az kegyelmet jelent. Ő volt a 36. szivárványom. Bizony, immáron 7 éve számon tartom mindeggyiket, mert mindegyik annak a bizonyos csodálatos elsőnek a "visszatükrözése". Az elsőnek, mi maga volt a kegyelem...

Várni,

Várni,

Várni,

Várni.

...

Miért van az,

hogy az ember mindig arról ír, mindig csak arról tud írni, amit a szíve mélyén, legbelűl érez, és képtelen elmenni ezek mellett a dolgok mellett úgy, hogy ne írjon róluk. Valahogy mindig belekerűl, akárhogy is csűri-csavarja a dolgokat vagy a szavakat az ember, és a végére mindig kikandikál valahogy az igazság.

Az érzés

amit én érzek. Önmagam. Nem tudom beburkólni a felszín alá. Nem tudom, hogy minden ember ilyen-e, de én igencsak. Kicsúszik. És akkor már ott van. Valójában képtelenek vagyunk nem önmagunk lenni. De néha ez az érzés már olyan nyomasztó tud lenni, és akkor olyan mindha ragadozó létünkre nyúlnak akarnánk látszani. De ez nem megy... mégis csak utálom a répát! Nem tudunk nyulak lenni így! Ez van. Ilyennek születtem én is. Talán más is... Slussz! DE nem is baj. Viszont sosem szabad azt elfelejteni, hogy ragadozó létemre dorombólni még mindig szeretek!

Mindig?

Folyamatosan. De ha nincs kinek? A szomorú és magányos cica, néha magának dorombol, hogy elvonja a figyemét magáról, meg magáról a tényről, hogy egyedül van. Mert a dorombolás nem önmagáért való dolog, hanem azért a másikért van, akinek biztosítom a bizalmamat. (De ki a fenét érdekel ez, hiszen úgyse olvassa senki:() És a magányos cicák szomorúak, bár ezt sosem vallják be talán még maguknak se? De másoknak biztos nem. Azt nem vallják be, hogy magányosak... Mert büszkék! De szeretnek... Titokban nagyon...