Amikor dúl bennem az elme, rájövök,
csak révülten színezgetek,
hogy kereslek, az csak ösztön,
végül több, mit kitervelek.
Ma rád hagyom, hogy a lejtőn
zuhanjak a Nihil mezőn,
de ha Te terv voltál, még a
Föld is szívja
minden erőm.
Kisemmiztél
úgy ott,
noir színváltozat
az átkot
emésztem még
vad szellő is suhan
Nem az időjárás
az, aki engem vezet,
de mert az is hátrált,
tudom szerettelek.
Torz világból élek,
szúrós szerek, tények,
már a játszma
atomjai hullnak,
szállingózik múltnak
pernye váza.
Egymáson nevetnünk
kellett volna, pechünk
hogy nem érted
humorom, hisz nincs más
eszköz, s egyre inkább
nevetgéltek
az ösztönök májból,
szaladnék a háztól,
de még félek
te vibrálsz a gúnytól,
kérlek, így lehúzol,
hisztizésed
be kéne fejezned,
maszkban sem vagy szentebb,
végre ess rám,
túl sokat szemeztünk,
kortyonként cselekszünk
mérve egymást.
