Csorba Csillag

„Egy-két szó, és ha még jó szándékkal is mondják, hirtelen összeomlik a világ. Ilyenkor hiába mondom, a „nem számít, ne vedd fel, felejtsd el az egészet” szabvány szöveget, meg hogy egy elmélet szerint csak azt „veszem fel”, amiben valahol sáros vagyok, szóval én tehetek az egészről, de ha tényleg ilyen könnyen túltenném magam a bántásokon, megijednék. Azért ijednék meg, mert nem lenne életem. Pedig az élet nevű játéknak szerves része a szenvedély, szomorúság, sírás, vágyódás, néha harag, stb, stb…

A metrón sírás elég érdekes dolog. Ülsz és bambulsz. Nézed a fáradt arcodat a túloldalon. És hirtelen szépen elkezdenek csorogni a könnyeid. Afféle meghökkentő és hirtelen módon, hogy a mellettem ülő is kizökken az amúgy igen csak unott szerepköréből, és felém néz. Ez olyan furcsa volt neki, mint mikor egy áprilisi napsütéses napon "spontán hó" hullott. Vajon mennyibe került volna ez egy forgatáson, mikor melegben havazást kell csinálni? Régen hányszor megpróbáltam csak úgy sírni, hogy megtanuljam színésznőként, de akkor persze nem ment. Idővel azért egyre több könnyfakasztó élményem lett. Nincs állandóság az érzelemben, de állandóság a változás. Miért születtem ilyen boldog-szomorúnak? Nem tudom. Kicsinálnak a hullámok, de mindenki ilyennek születik? De végtére is beláttam, sírni jó dolog. Sőt, kifejezetten egészséges! Megtisztít és megújít. Regenerál. Szóval, ha megbánt valaki legyél neki hálás. Metrón sírni különösen érdekes. Egy filmtől sírni romantikus. Egy számon sírni maga a repülés. Egy hír hallatán, hogy meghaltak a gyerekek, végtelenül tiszta. Egy másik hír hallatán, hogy a gyerekek csodálatos módon életben maradtak, reményteljes. Tudunk szeretni és kicsit meghalni is. Szomorúnak lenni. Szomorúan is lehetünk boldogok...

Mindez így hangzott nyolc éve: itt

*

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem kínfájdalom az élet. Ez nem most kezdődött, talán mindig is volt. Mindig is veszettül keresetem az igazságot, és hogy hogyan szolgálhatok és dolgozhatok másokért, de valami furcsa émelygő fájdalom a mellkasomban visszatartott a túl heves munkától. Ha rákoncentrálok a fájdalomra, hogy meditálva kiderítsem mi a dolog okozója, a fájdalom gombócként felmegy a torkomig, majd szétárad a fejemben, a szemeimet könnyel árasztja el, majd a fejem búbján távozik. Pár perc nyugalom, majd a fájdalom újraképződik. Tudom, hogy gyerekkoromban is így volt. Úgy érez magam, mint egy halálraítélt, aki csak akkor érez boldogságot, ha képes belenyugodni a biztos kínhalál gondolatába, és még örülni tud az utolsó meleg napsugaraknak. A végtelen szomorúság és elveszettség érzése pillanatokra átcsap egy meleg életszerető létezésbe. Odaát minden melegebb és tisztább, de előbb meg kell érte halnom. Hiába óvnak ez elől, érzem, hogy így kell lennie, érzem, hogy nem szabad többet küzdenem a felesleges életben tartásomért. Az életet csak úgy tudom elképzelni, hogy nincs igazán szükségem semmire. Még az evésre sem. Még a mások odafigyelésére sem. Életem legboldogabb napján nem voltam éhes. Naiv gondolataim voltak, mint egy fiatal apácának és végleten tudás birtokában álltam. De megijedtem, attól féltem soha többé nem leszek már önmagam. Butaság volt, akkor voltam az igazi. Akkor úgy éreztem, kiléptem az idő emésztő vasfogaiból.

*****

1.

Kicsit megcsömörlöttem abban az érzésben, hogy a legjobb akarok lenni, mert filozófiai zűrzavarba kerültem általa. Mi a jó meg a rossz? Tagadom, hogy ilyen létezne, de mégis, nem lehet kitérni előle. Minőségi szinten, hogy ki minek születik, milyen társadalmi helyzetbe és képességekkel, azaz az emberek közötti megítèlésben tényleg nem létezik, mert a jó-rossz megítélese minden esetben relatív és esetleges. De életút szempontjából kell, hogy legyen jól vagy rosszul betöltött szerep egyéni szinten. Nem mondom, hogy kötelező hinni ebben, de én kénytelen vagyok rá, különben nem lenne semmilyen motivációm. Muszáj kilépnem az egysíkúságból, és életörömöt hoz a mozgás és alkotás. Már persze, ha örülok neki. Nagy kérés, hogy vajon szabad-e olyan dolgokkal edzeni magunkat, amik csak fájdalmat és szenvedést hoznak, vagy van boldog szenvedés is? Mondjuk mikor nyújtás-balettórán erősítünk, sokszor nagyon fáj, de élvezem, és örülök, hogy rávettek ezekre a gyakorlatokra, mert otthon egyedül nem lennék rá képes. A végén meg örülök a fáradtságnak, meg hogy vége. Szeretnék valami folytonos drogos állapotba kerülni, drog nélkül, ahol a lázas munka, kifáradás, majd a pihenés harmónikus egymásutánjában lebeghetnék.