Igen, ma egy zacskóban találtam néhány kaját a hűtőben. Kis csoportba gyűltek, összetömörülve. Kinézve pislogtak rám. Beszéltek.
A némaság most kifejezőbb, mint valaha, mint a szófolyam. Az a szófolyam, ami sosem volt valódi, mindig mesterkélt volt. Szerettem volna őszintének lenni, de megróttak érte, és én mégis őszinte voltam. Néha őszintén hazudtam tisztaszívemből! Ha véleményem volt megátalkodottnak lettem titulával, ha nem szóltam semmit, debíl. És íme, hogy nem szólok hozzá, végre helyére kerültek az igazságok. Mégsem ehetek olívabogyót, hát végre tudom. Ez az igazi őszinteség. A kis csuprok a zacskóban nem hazudnak, némán pislogva beszélnek nekem.
Mondhatjuk ezerszer, hogy szeretlek, ha egyszer sem teszünk érte semmit, és bár nem ízlik a bajor rozskenyér, mert felfújt fűrészporpuszedli íze van, mégis meg ettem a felét. - Á, nem volt otthon más! -mondhatom. De mégis, akkor sem jó, ha flóra margarint teszünk rá. (Na azt is utálom. Fújj, margarin, fújj! Éljen a VAJ! A teavaj, mert ugyebár TEJ A VAJ!) És nem is beszélve a sonkáról. És mégis ezt az összeállítást reggelizem, és konokul nem gondoltam arra, hogy miért nem eszek most vajas-sajtos ropogós zsömlét. Nem fogok hazudni a kompromisszumokért, és csak azért is megeszem a sonkáját! Az ízlés változékony dolog, de mégis ugyanolyanok maradtunk… és konyhakéseknek álcázzuk a bárdokat.