Viola mindennap láthatja a tengert,
Szaladgál és ugrál, néha homokot nyel,
Ebben a világban látott olyan napot,
Mikor nem láthatták Anyuval a Napot.

Ula boldog gyermek, szereti a málnát,
Hogyha megkívánja, puszilja mamáját.
Ha nyaralni mennek, nem öltöznek nagyon,
A nyári sapkában milyen jó a napon!

Egyik nap Uláék tengerpartra érnek,
Ő gumicsizmában kis vizekbe lépked,
Ula úgy gondolta, sokat tud a létről,
Viola kiáltott: „Gyere le az égből!”

Az ég és a tenger összefolyik távol,
Nagy titkokat vékony horizont határol,
Ula után menve, kicsi vízbe esve,
Violát nem látják, se reggel, se este.

A két kicsi lányka most az égben pancsol,
Mindkettő egy messzi végtelenre gondol,
Ugye, hogy meleg van?- kérdezi Viola,
Bizony, jó nyaralni! - válaszolja Ula.
 

***

Nyomasztó emlékek dermesztnek,
Halk szelek és fájó napsütés,
Hiszen még nyár lenne, én nem megyek,
Nem kell e megkötés.

Gyűlölt nap volt, félelem ittas,
Füzetek és friss könyvek szaga,
El sem akarod hinni, hogy már itt van,
Úgy mennék már haza!

Intő szavak, és borzadok mástól,
Már neki bekötött füzete van?
Jajj, jajj! Ne haljak tanulásról,
Nálam ilyen nem lesz soha!

Néhány napja még szabadon mászkáltam,
Fürdőruhában, és vizes volt hajam,
Kétségbeesve a napokat számláltam,
Miért lopják el a nyaram?

Milyen jó, hogy immár nem félek-e naptól,
Hétkor sem kelek többé soha,
Szépen, csendben, lassan, ha sötét lesz már hattól,
Majd vár az iskola!