Morgássy Mórika, mondja monológját,
Mitől mennyi marha más, mélabúba ment már.
Mégis még mennyien, merülnek múlásba,
Meredek mezsgyéin, mulatnak „moll” mának.
Mond mire még? Mérgező, mániás merészség,
Mi metilén modorában, még minket metél még.
Morgássy Mórika, már múltban megmondta,
Mennyei, métely mérget, mondunk mi magyarnak.
(Úgysem értitek, úgysem értitek...tudom. ÁÁÁ!)
"Szívemben vágyait elpusztítja félelem,
Titkolva álmaim, ez csak érzelem...
Mennyi bajt, mennyi vészt átéltem már veled,
Reméltem hogy szeretsz, de nem kértelek...
Ennyi volt, mit álmodom, ennyi bár álmodom.
Lálálá..."
Mindezt "kis szivemben" énekelem már hetek óta. Gyönyörű dallama van, nem is tudjátok!
...
Átesni a holtponton.Nem rég még a héven utaztam és azt hittem, hogy még sokáig ücsöröghetek rajta, mikor egy bácsi szinte brutálisnak tűnően bekopott az ablakon. Akkor vettem észre, hogy már rég a Batthyány téren vagyunk. Nem tévedés, hogy elaludtam, de az a kérdés, hogy egyáltalán ezen az estén ébren voltam-e? Úgy jártam, mint majdnem egy évvel ezelőtt, mikor azt álmodtam, hogy elutaztam Barcelonába, és egy bizonyos éjszaka arra ébredtem, hogy már mindenki leszállt a repülőtérre menő buszról. Miért?
A legfurcsább dolog az, hogy életünk legfontosabb eseményeit álom közei állapotban éljük meg. Nem emlékszem arra, hogy mit álmodta tehát ezen az éjszakán, de érzem... Furcsa érzés nagyon, és nem tudom éljek-e a lehetőséggel, vagy ne? Álmodjak tovább, vagy ne? Ébren talán nem érzem a szenvedélyt...
:*
