November 18-án délután ment el közülünk végleg... Már napok óta le akartam írni, hogy mit érzek és gondolok, de nem volt még sem időm, sem lelkierőm…
Napok teltek el azóta, de valahogy még mindig úgy érezzük, mintha itt lenne, mintha várna valaki otthon, mintha hallanám a lépteit, várom, hogy jöjjön kajáért nyávogva a hűtő elé, vigyázok, hogy ne lépjek rá a nappaliban… Furcsa, nem sírtam, csak aznap este, mikor elment, és mikor lefeküdtem megláttam a tetőtéri ablakot, ahol annyiszor kiugrott nővérem tiltása ellenére. Persze, mert engedtem neki. Úgy gondoltam olyan jó neki a tetőn, és mivel macska, ezért tudja mit csinál, és nem fog leesni, mert macska… Még nyáron elsirattam azalatt az ablak alatt… Egész éjjel ki akart menni, ugrált össze-vissza, de mivel csak egy kicsit volt kinyitva azaz ablak, hiába dugdosta a fejecskéjét nem tudta kinyitni. Aztán egyszerre megelégeltem a dolgot, és kinyitottam neki az ablakot, mire ő azzal a hatalmas vehemenciájával és erejével azonnal kiugrott, és hallottam elrohanó lépteit a tetőn. Majd csönd. Valószínűleg igencsak elaludtam közben, de kicsit később meg voltam arról győződve, hogy nem ugrott vissza. Kinéztem az ablakon és hívogattam, de sehol semmi, majd kimásztam, de akkor sem láttam semmit, megnéztem a szobában… de akkor már sírtam, és nem láttam. „Eltűnt, eltűnt, vége!” gondoltam, és nem tudtam másra gondolni, hogy itt csak a csoda segíthet… Eszembe jutott mindaz, ami Zoró volt, amit szerettem benne, és akinél nélkül üres lenne az életem. Csak azért imádkoztam, hogy még egyszer hallhassam a hangját… na, és ott volt a bűntudat is. Nem élem át, hogy még egy macska halálának én vagyok az okozója. Zoró miatt több macskánk is meghalt, akiket nagyon szerettünk. És többször is megkaptam, hogy én vagyok a hibás Auguszt haláláért, mert én hoztam haza Zorót. Bár nem tudhattam hogy Zoró leukózisos, legfeljebb azt, hogy Auguszt utálja a kismacskákat. Auguszt egy nagyon okos cica volt, és tudatában volt tehetségének. Egyszer, mikor nővérem Pesten, az ölében békésen doromboló Auguszttal Salföldre telefonált, és az épp ott tartózkodó Zoró hogylétéről érdeklődött, a macska a „Zoró” szó hallatán egy szemrehányó nyávogással fejezte ki véleményét. Ugyanúgy nem szerette, ahogy Zoró előtt a kis Morcellát, akit befogadása után három hónapra tragikusan elveszítettünk. Talán sosem fogadtam volna Zorót akkor be, ha nem fájt volna annyira Morcella elveszítése.
Zorót 2004. június 9-én vittem haza. Egy kis kusza 40 dekás fehete-fehér szőrcsomó volt, beragadt szemekkel. Ott ült a többi kóbor macska között, és volt benne valami mélységes fájdalom, és élni akarás. Nem volt sok esélye. Gyenge volt, kicsi volt és beteg. Úgy tűnt, hogy már anyukája sem lehet régóta, na meg testvérei sem voltak. Kilógott a sorból, és nem tudtam ott hagyni. Odamentem hozzá, és míg a többi macska elrohant, ő meg sem mozdult, csak mikor megfogtam akkor fújt rám egyet. Nem is látott szegényke, mert be voltak ragadva a szemei. Gondoltam macskanáthás, ez a betegség elég gyakori a kismacskáknál, és ha nem kezelik a betegséget, gyakran belehalnak. Nem tudtam Anyám hogy fogja fogadni, de mikor meglátta ő is beleszeretett, aztán ápolgattuk, és lassan úgy ahogy rendbe jött, de sosem volt teljesen egészséges, kicsit szuszogott, és sokszor horkolt alvásközben, állítólag megsérülhetett a kis orra valamikor.
Másfél évesen derült ki, hogy milyen beteg. Egyre rosszabbul volt, aztán eltűnt pár napra Salföldön. Én találtam rá a szomszéd kertbe… alig állt a lábán, akkor visszajött és délután hazavittük Budapestre, másnap meg az orvoshoz. Kéthétig ápoltuk, de nem sok javulás történt, majd mikor azt gondoltunk, hogy elaltatjuk, hirtelen lábra állt. Ő tényleg élni akart, biztosan azért tudott idáig is élni.
Négy évig volt velünk a lakásban. Mikor hazahoztuk, mi is ennyi időre számítottunk, hogy ennyit tud még élni, ha jó körülmények között van,(legalábbis az orvos szerint), és így is lett… három és fél évig semmi baja sem volt. Aztán hirtelen besárgult és hányni kezdett. Adtunk neki gyógyszert, és jobban lett.
Általában sosem látszott rajta, hogy beteg. Annyi kedvesség és energia volt benne. Különleges cica volt, másmilyen volt, mit a többi, kicsit szórakozott, és lökött cicus volt, ha valamit akart, azt nagyon akarta, ha nem, akkor nagyon nem. Furcsa szokásai voltak. Például a többi cicával ellentétben, ő kifejezetten szeretett kocsikázni, beült a kocsi hátsó ablakába, és figyelt, vagy alukált. A gyűlölt macska-szállítódobozba is „önként és dalolva” ment be, pusztán azért, mert szerette a dobozokat, minden dobozba szeretett belemászni. Na meg szerette a szívószálakat, minden szívószál kellett neki, amit csak meglátott. Nem nagyon tudott sohasem egerészni, de azért a legyeket mindig megfogta, na meg egyszer egy galambot is a gangon… de nem lett semmi baja, csak néhány tollal szenvedett hiányt, aztán Zoró berakta egy szűk helyre, ahol nem tudott mozdulni, és őrt állt felette.
Utolsó hónapjaiban nagyon vékony lett és csak a hasa nőtt… azt hittük megint hasvízkórban szenved, és ilyenkor le kell „csapolni” a hasát… Az orvos úgy vette ki a dobozból, mint egy kidobandó húscafatot… „Ez a macska súlyos májbeteg!” mondta, majd, hogy nem víz van a hasában, hanem a mája! „Ez már menthetetlen, úgy két-három hete van még hátra…” Borzasztó érzés volt, Zoró egyáltalán nem érzékeltette addig velünk, hogy beteg… legfeljebb kicsit többet aludt, semmi egyéb, ugyanúgy evett, kikérezkedett a gangra, beugrott az ölembe, dee voltak apró jelek… már nem játszott, nem jött fel hozzám az ágyhoz, és… néha hányt. Akkor sírtam, mikor már csak pár napja volt hátra, és láttam, hogy szenved. Akkor sírtam. Rossz volt szenvedni látni! Az rosszabb, mint, hogy már nincs közöttünk.
Milyen lehet a macskamennyország???
Anyám vidékre vitte elaltatni, az ottani orvos majdnem sírt, mikor meglátta, olyan rossz állapotban volt már…