Hosszú szótömeg fogalmazódott meg bennem...
De nem írom le, hisz csak szánalmas átdepressziózott szocreál önömlengésnek tűnne. És ez az a dolog, mi senkit sem érdekel.
Depressziós? Á, dehogy! Ha az lennék nem lennék olyan naiv, mint amilyen én voltam. Akkor nem hagynám magam becsapni, és nem lennék abban a tudatban, hogy vannak barátaim, akiket az is érdekli, hogy mi van velem, és nem csak az érdekli őket, hogy én hogyan szórakoztatom a társaságukat...
Persze... mikor épp táncolni kell, énekelni kell, vagy épp nem tudom letüdőzni a cigit, és élvezik, hogy rosszul vagyok tőle, akkor épp én vagyok a legszórakoztatóbb a világon! Akkor épp rajtam lehet a legnagyobbat röhögni, ezért kellek nekik... Nem azért mert esetleg szeretnének is...
Naiv vagyok tényleg, hogy azt hiszem hogy ez a dolog még létezik. Mert én szeretni próbáltam őket, mert azt gondoltam, hogy amit én megtennék a barátaim érdekében, azt ők is szívből megtennének az én érdekemben.
"Mindannyian átmenetek vagyunk..."
