A busz gyorsan jött. Legalábbis Klára úgy érezte, de valójában úgy tíz percet ücsörgött és feküdt a hideg földön, és ujjaiból is kiment eközben a vér. Örömmel vette tudomásul, hogy senki sincs a megállóban, de ennek ellenére, nem mert a padokra ülni, mert nem mert a fénybe ülni. A hideget érezte, és élvezte. Néhány percig a kabátját levéve feküdt a földön, mibe egészen beleremegett, csak szeme alsó pillái alatt érzett valami égető és üres fájdalmat. Valami apró megkönnyebbülés volt ez, ami nem volt nagyobb egy hajszálnál, de arra elég volt, hogy a kietlen buszon ülve, tiszta gondolatai támadjanak.
Idáig csak mondat foszlányok keringtek a fejében. Kesze-kusza gondolatfélék. Ezek próbálták benne tudatosítani cselekedetének szörnyűségét. Villásszerű érzések és félelmek, például micsoda szégyen, hogy amit idáig hinni véltek csak róla, az valósággá válik, és valóban szörnyeteg, pedig ő mindig be akarta bizonyítani, hogy nem az! (Lám, ilyen mikor belebeszélik valakibe azt, hogy ő milyen is valójában, és az illető tényleg olyan is lesz, mivel annyit foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy ő miért is olyan, amilyennek mondják, hogy a végén tényleg belemászik az ösztöneibe ez a tulajdonság, ami esetleg alapból nem is lenne sajátja.) Klára a szégyenérzettől félt leginkább. Ez a félelem olyan erős volt benne, hogy már-már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Most, életében először úgy lüktetett benne az érzés, hogy azt tényleg komolyan is gondolta. A földön feküdve azt remélte hátha meghal, de mivel nem így történt, sürgősen megoldást kellett keresnie.
