*

Menekülve, sírva úton
Gondolatom írva nyújtom
Át, valami szénben rejlő
Álarctalan égi fertő
Közepébe, de mind meddő,
Gyermekkori csúszdalejtő
Dallam ez csak.

Égett-erdő-porban fekszem,
Kén uzsonnám és a kekszem,
Forró étvággyal betettem
Nyelvemre, s a kínt rekedten
Énekeltem. Meg nem értett
Alkoholtól arcra égett
Dallam ez csak.

Szürke homály sütött az ágyon,
Életemmé váltak álmom
Túlspilázott undorai,
S felnagyított szúnyogjai
Keblemből körömmel szívták
Szavaim ki. Sebbel irkált
Dallam ez csak.

Nem indultam, nem is életem,
A hangomra mégis régen
Ismeretlen szagú tárgyak,
Ismerősként reagáltak.
Baba voltam az elveszett
Játékok közt. De szeretett
Dallam ez csak.

Hullámzó mennybéli dögvész.
Szent szemérmem rút göcsörtté
Vált, mikor álomba martam
Éjjel magam, de hajnalban
Ébren zakatolt a füstös
Ész lázadt dobozban. Üszkös
Dallam ez csak.

Kivésném, ha tudnám, hol van
A mélység, amitől holtan,
Megvadultan remegek én
Titkok frusztrált hű mezején.
Széles úton téveszmétől
Elszédülten, nyelvben érő
Dallam ez csak.

„Égni, égni!” Szólt a hívás,
A szobámban nincs kihívás,
Tüzet szórtam sok marékkal
A padlóra. Hulladékkal
Véges érték, együtt révedt
Hittel tűnt el... Még sem égett
Dallam ez csak.

El nem pusztult szél nem is volt,
Kályha mellé testem iszkolt.
Tűnt szárnyak és eltört vágyak
Tolongtak, képernyő várat
Építve, mert szemünkbe tett
Csépelt könnyben megszületett
Dallam ez csak.

*