*
Alkalmanként alkohollal alkotok,
Áldozatos albatroszi állapotban,
Alvilági, alantas, alpári álmokon
Általlendülve,
Álságosan alázatos ábrázattal,
Aldiba akartam menni
Autóval.
*
*
Elméletben mindig olyan jó vagyok!
Amikor nem jutok írási lehetőséghez, zseniális ötleteim támadnak és remekül tudok takarítani is! Átlátok a káoszon, és csodálatos rendszerkezeteket építek! De a megvalósítás megfelelő pillanatában rám tör a kietlen üresség és a magány mindent eltompító érzése. És nem értem a rendszereket. Nem értem az összefüggéseket. Nem érzem a kezeimet sem. Az újjaim és mozgásom mind ügyetlenné válik. Éhes vagyok, de az evés után is csak kevesebb energiám van. Nem értem a jeleket és a megérzéseket sem. Úgy érzem, vannak megérzéseim, de a megérzéseim jeleit egyáltalán nem tudom értelmezni. A könyvek mindig arra figyelmeztetnek, hogy „vedd észre a jeleket!” Sokáig figyeltem őket, és megpróbáltam hinni bennük. Szerintük éltem. Ja nem csak szerintünk, hanem szerintem is! :) Izgalmas volt nem tudni, hogy úgysem jön be! Újdonság volt a világ.
Az öregség első fázisa az unalom. Aztán meg kell tanulni felejteni. Az öregek egyik legnagyobb erénye, amikor képesek újra rácsodálkozni a világra!
Engem nem segítettek a jelek. Vagy legalábbis bármibe is belekezdtem, akadályoztak minden téren. Bezzeg, amit nem szerettem, az működött. Szerencsére nem túl sokáig. Csak az elhatározás és az akaraterőm segített a széllel szemben. Ameddig még segít. De elfáradok ebben a kietlenségben és az állandó érzelemmentes küzdelemben a létezésem fenntartásáért. Ha nincsenek fellépéseim, meghalok. Furcsa dolog, de már régóta megfigyeltem, hogy a szereplések tartanak életben. Ez az egyik legfontosabb dolog, amivel definiálni tudom magamat, különben az a lény, aki én vagyok megszűnik létezni. Identitás nélkül csak a halál létezik, így nem tudok mást csinálni, mint beteljesíteni a küldetésemet…!
Alkottam világot, kék volt.
Meglepett benne a fény,
A napfényt nem látta égbolt
Csillagát szórta felém.
Émelygő, bizsergő hajnal
Derengett mindig nekem,
Üldöző túlerő bajban
Nem tört meg könyörtelen.
Megszoktam, hogy fáj a szívem,
És sosem lesz rózsaszín,
Bár jutna hozzád a hírem,
Leesnének könnyeim.
Teremtő vétek a létem,
Hibáim építenek,
Elvetem magam, mert féltem,
S kinőve megértenek.
V
Megalkotás-mezőbe bezártak,
„Többet tenni kéne szebb reménnyel!”
De visszatart a félsz, hogy „Ne ártsak!”
Tetteimnek vérmes tengerével.
Jobb lesz mégis megragadni mindent,
Úgy hiszem ha fáj, az is én vagyok,
Lenyeltem, mi lázálomba vitt el,
És fény párnámon mélyen alhatok.
Egy dolgom csak ez: megosszam a fényt,
S elmondjam ti sem vagytok betegek,
Álmomban én, egy börtön rabjaként
Csak sírtam, hogy mit meg nem tehetek.
A rengeteg nem pazar szabadság,
Korlát mi megnyit izgi új utat,
Súgnak csendben, s érzed, hogy haladtál
Boldog mezőkre, mit nem bánt tudat.
Fábián Franciska
Avagy a tehetség és ami mögötte van..
Hamvas Béla szerint a tehetség nem feltétlenül egy ideális állapot. Sőt ő kifejezetten rossznak tünteti fel, ha jól értelmezem. Számára az ego túltengése. Én nem gondolom így, hogy bűntudatomnak kellene lennie amiatt, mert túlteng benne az alkotási kényszer, és van bennem valami nyughatatlan motolla, de a magyarázatot, ellenérvet, még nem tudtam megfogalmazni.
Pár hete vettem egy Anamé programos kristályt, ami a megértést szolgálja, és pár nap után meg is kaptam a választ a dilemmámra:
Sose gondoljuk azt, ha valami különleges képességgel rendelkezünk, legyen tehetség, spirituális képesség (tisztánlátás, hallás, megérzés, stb.), vagy bármi egyéb, hogy ez valami életen, életeken keresztül kiérdemelt munkánk gyümölcse. Arra döbbentem rá, hogy tehetséget csak azért kapja az ember, hogy vezekeljen. A tehetség maga a szolgálat és a beteljesítendő küldetés. Az Univerzum próbára teszi a tehetséges embert, hogy mennyire válik gőgössé az élete folyamán. Akár sikeres lesz, akár nem az élete során, a gőg, azaz az alázat hiánya, a tehetséges embert könnyen kiégetté, depresszióssá, szociopatává, és elzárkózóvá teszi. Valójában nincs különbség ember és ember között, a fogyatékostól a szuper zseniig mind ugyan olyan fontosak vagyunk. Egymás érdekeit/boldogságát szolgáljuk.
Ha ezt megérti a tehetséges ember, boldogan és bűntudat nélkül lehet termékeny alkotó
|
Egy kis visszaemlékezés. A Csendes Ház gyakorlatilag egy zene-szöveg improvizációs színház (házi buli) volt. A szövegek annyiban voltak kötöttek, hogy papírra kinyomtatott, földön szétszórt versek, kisebb elbeszélések voltak, amit Panni véletlenszerűen szedett fel és olvasott. Az előadók a lakás különböző pontján tartózkodtak, míg a vendégek szabadon jöhettek és mehettek. Nem sikerült róla igazán jó felvételt csinálni, de nem is lehetett. A megélt jelen pillanat volt a lényeg. Mindenkit azt hallhatja meg ami pont neki szól. Különleges hangulat keletkezett. Sosem tapasztaltam még olyat. Utána se... Talán egyszer tudjuk folytatni...
A koncepció így hangzott:
Szecessziós stílusban épült polgári ház. Bartók is lakott itt egykor. A gangon keresztülhaladók meg-megállnak: fuvolaszó hallik a csendben. A konyhában nagyvilági hölgy fogad, sürög-forog, vendégeket vár. Az úrnő fesztelenül, mégis figyelmesen társalog a vörös szalonban. A házimuzsikálást az úr vezeti, bárki bekapcsolódhat. A bőgő dekadens és preparált a zongora. A zene kísérleti, akár az élet. Néha a vendégsereg egy része elindul, hogy a szomszéd utcákból szemügyre vehessék a fúvólistát a tetőn.
Szereplők:
Fábián Franciska
Fischer Balázs
Kortsmáros Zoltán
Városi Gabriella
Pusztafi Panna
és a Vendégek.
„De a megragadni pillanatot olyan nehéz, mint ahogy gólt rúgni. Nem sikerülhet, ha gondolok rá, mégis gondolni kell rá, hogy megtörténjen. Mégis akarni kell. És… repüljön, elrepüljön oda ahova kell. Az elme ebben a repülésben önmaga. Nem írtam le még a Madárt. Úgy, ahogy le akartam írni. Amikor elrepültem. És elszállt egy élet is belőlem. Amit igazán el akartam mondani, azt nem mertem leírni. Elfutottam fölötte, csak ne kelljen belelátni, ne lásson más belém, de ez nem jó út, figyelnünk kell mindenre. És egy írónak feladata van: annyira beszívtam Madárral, május kilencedikére virradó hajnalban, hogy nirvánás látomásaim lettek, és ahogy feküdtem az ágyon… és hihetetlen hányinger kínzott, csak egy valami oldotta fel bennem a rosszullét érzetét, amikor teljes agyammal azt kiáltottam, hogy: „Mindent szeretni! Szeretni! Szeretni! Mindent szeretni!” Igen. Előtte volt egy előző próbálkozásom is a: „szeretni Őt, Őt szeretni, Ő szeret engem”, az akit még nem szerethetek, de a Madár arra figyelmeztetett, hogy ez nem jó, nem jó út. Akartam látni! …De helyette egy hatkarú, táncoló istennőt láttam, aki körül minden, szivárvány színekben tündökölt. Új világot alkottam vele, Új Valóságot, és már nem voltak nyelvi nehézségeim."
Kedveseim! Készül!!!
Szende Tünde látszólag békés tündér életét éli a nagyvárosban. Kedves, cseveg, énekel, beszél, de azt csak néha, (a csevegés nem összetévesztendő a beszéddel) iszik, fuvolázik, zenét hallgat, rágózik, kirakatot nézeget és metrózik. Látszólag. És néhányan el is hiszik róla, hogy ő épp ott tartózkodik, ahol látni vélik. De valójában mindez csak egy pillanatnyi helyzetmegoldó állapot, és nem a puszta valóság. Éppen arra ítéltetett, hogy normálist játsszon, de nem igen megy neki ez a szerep, ezért néha kicsit dühös is. Páran meg is kérdezték tőle, hogy mondja már meg miért olyan halovány az arca? De ő erre csak azt válaszolta: „Hát nyílván, azért mert elkaptam a H1N1 vírust!” Valahogy senki sem nevetett ezen a poénon… hmm. „Nem értem!" - gondolta - "Hát már vicces sem tudok lenni?” -kérdezte magától. „Akkor inkább lemegyek haza, rémregényt írni, Dosztojevszkij után szabadon!” Ez jó ötletnek tűnt, de olyan nehéz mégis most a lelke…
Irodalmár: Tedd le a tolladat, vegyél fel egy jó vastag olvasószemüveget, költözz be a könyvtárba, és miután kiolvastad az összes könyvet, úgy négy-öt év fogság után kiszabadulva, az írók szellemével és a szabadságtól átszellemülten hatalmas műveket fogsz létrehozni! (Vagy nem.)
Ösztönlény: Tedd le a tolladat, vegyél egy baltát, menj be a könyvtárba, darabold fel a könyveket, és a széthulló papírdarabokra írt szó- és szövegfoszlányokat olvasva, és a brutalitástól kimerülve, a látványától megrészegülve verseket fogsz írni. (Vagy nem.)
:)
Ezúttal bejelentem, hogy ím elérkeztünk a blogocskám első szülinapocskájára! Immáron egy éve, hogy folyamatos önmegvalósításomat, önkielégülésemet tárom a nagyközönség elé! Bizony, ez alatt 190 bejegyzés önmagamból való kiszerkesztésére voltam képes nem kis küzdelmek árán, csak azért hogy neked kedves olvasó jó legyen, és még kitudja meddig folytatom eme virtuális nem létezésemet!
Remélem sokatok kéjes élvezetet érzet, mikor bekukkantott ide hogy, megtudja, vagy legalábbis sejtelme legyen arról hogy F. hogyan csinálja(…) na meg a tiszteletkörös olvasókat is tiszteltetem, akik csak azért nézik, hogy nehogy lebőgjenek előttem, mikor találkozunk, és esetleg kiderüljön, hogy nem érdekli őket a blogom, de igazából azokat köszöntöm mély tisztelettel, akik azért olvasták/olvassák, mert tényleg érdekelte őket hogy mi van benne, és boldogsággal fog el a tudat, ha szavaknál és képeknél többet is tudtam bárkinek nyújtani!
Igen ez lenne a cél, hogy valami kizökkentsen minket a szürkeségből, és olyan dolgokat kapjunk, amik túlnyúlnak a felszínen. Érzelmeket szeretnék, mély érzelmeket, és igenis romolni akarom a konvenciókat, és ki nem mondott szavakat akarok kimondani! Még ha nem is sikerül ez mindig, de én akkor is harcolok, vágyok, játszok és szeretek. Ezért van ez a blog. Merjünk szenvedélyesnek lenni, és ebben a szellemben szeretném továbbra is folytatni! J Nektek! Ha akarjátok… (na meg ha nem akarjátok, akkor is…haha)
Pusssssziiii
U.I: Az meg ne zavarjon senkit, hogy este van!!!
"...Alkotó lény vagyok, csak mikor alkotni kéne, akkor mindig elbizonytalanodom. Azt hiszem sokan vagyunk így, a fejünkben szárnyalnak a gondolatok, aztán leblokkolunk, mikor a megvalósítás lehetősége elénk tárul. Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy ne higgye el, hogy nem képes álmainak teljesítésére, mert mindenki képes csak a világ azt sugallja neki, hogy blokkoljon le... A világ annyira bonyolult lett, hogy visszarettenünk mindentől mert olyan bonyolultnak tűnik sikert elérni.
Én is így gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy a siker elérése érdekében egyedül saját magam vagyok az akadály. Azért, mert nem azzal törődtem, hogy mit tegyek, hanem azzal, hogy minek van értelme. Nincs semminek se értelme... lényegtelen, hogy mit teszünk, mert egyetlen értelem van a világon, és ez a boldogság... "
:)
Illeg-billeg porban,
Nem találja helyét,
Megszédül, majd újra,
Kitárja a kezét.
Hosszú szárnyaival,
Egekben elrepül,
Hűs vizek felett,
Felhőkön megül.
Albatrosz vagyok,
Albatrosz a szemem,
Csak repülni vágyok,
Csak fel, fel!
"Szecessziós vagyok! Mert a szecesszió olyan közel áll hozzám, állítólag a mozgásom is olyan groteksz...! Akár csak egy szecessziós inda. Vagy egy szecessziós nő, a szecessziós rajzokon. De hát már kicsi koromban megállapítottam, hogy a GÓTIKA és a SZECESSZIÓ a kedvenc stílusom! Na persze, igen ez még abban a korszakomban volt, mikor a gyerekek a kedvenc színűket és állatukat határozzák meg. Na persze én ezek után röktön ez is megállapítottam, hogy melyik a kedvec stílusom... :) Már annyak idején is szerettem megállapítani a pericitást, ami álltalában a világot jellemezi. Most még azt is hozzá tenném, hogy a romantika is a gótika és a szecesszió rokon stílusa."
A közös minden bizonnyal a filozófiában rejlik? A vágyban. Az elvágyódásban. Csalódtunk és visszajágyunk valahova, ami szép és jó... szép és jó volt.
Kezdünk szecessziósak lenni. A mi korunk az újjabb periódus, az új szecesszió, az új cirádák, a fájdalom és csalódás cirádái. Csalódtunk az egyenes vonalakban! Rájöttünk, hogy "cifrának" sokkal jobb lenni! Rájöttünk hogy az élet nem egyenes, sokkal kiszámíthatatlanabb, és egyre bizonytalanabb a jövő... Rájöttünk, hogy élveznünk kell a kanyarokat, a hurkokat, az elcsigázottságot! Elcsigázódunk...:) Csigulunk...:) "csorbulunk"... és élvezzük az egyéniséget és a szabadságot, amig csak lehet!!!
Komponálok, kompon állok. Trallallalalalallla... Na mindegy ebből se lesz semmi...