Csorba Csillag

Szende Tünde egy nap arra gondolt, hogy felkeresi a fővárost, hogy ott is segítsen jobbá tenni az emberek életét. Ahogy nézegette a térképet, hogy hol is landoljon, keresve a legideálisabb pontot erre a  tevékenységre, feltűnt neki egy Akvárium nevű hely, amit a térképről is jól látható módon egy tisztás vett körül, középen egy kicsi tóval. – Na, ez lesz a megfelelő hely!- gondolta. – A tóban meg biztos lesznek aranyhalak is, akik három kívánságot teljesítenek az embereknek, és az ilyen helyek úgyis vonzzák a csodaváró személyeket, hát biztos örülnek majd nekem!– Ahogy ezt kigondolta, már meg is kezdte az útját Budapest felé. Egy szempillantás után már ott is ücsörgött a tóparton.

Akkor még délután volt, és még csak elszórtan piknikeztek a fiatalok az Akvárium körülötti réten. Tünde türelmesen várta az estét. Szemügyre vette az embereket, és figyelte a tó vizét. - Nagyon érdekes, ebben a tóban ugyanis nincsenek aranyhalak! - állapította meg. Viszont a tó vizének színe teljesen elvarázsolta, ilyet még sosem látott azelőtt. A víz szivárvány színekben tündökölt, és ez a kedvenc italára, a szivárvány szörpre emlékeztette. Azon is elgondolkodott, hogy ez vajon azt jelenti, hogy az emberek is tudnak erről az italról, mert ő korábban azt hitte, hogy ez csak az ő világában létezik. Ahogy üldögélt ott, a rét zsúfolásig megtelt zsibongó fiatalokkal, és be is sötétedett. Várta, hátha akad köztük olyan személy, aki szeretné, hogy teljesítse neki a három kívánságát, de senki nem vette észre különösebben a lányt. – Vajon milyen szertartásra készülhetnek itt ennyien? – kérdezte magában. Ekkor vette észre, hogy az emberek áldozati adományokat is hoztak magukkal. Ha nem is szivárvány szörpöt, de különböző színekben tündöklő italokat fogtak a kezükben és fogyasztottak el. A legtöbbjüknél egy aranyszínű folyadék volt, aminek még habzott is a teteje. Szende Tünde szerint ennek volt a legszebb a színe.

Balázs is ilyen nedűvel telt poharat fogott a kezében, mikor átesett Tünde lábain, és lehuppant a fűbe. Természetesen a pohár tartalmának fele egyenesen Tünde ruhájára ömlött.

– Ó, most megáldottál? – kérdezte a lány Balázs felé fordulva, felszabadult mosollyal.

– Ó... bocs! Jaj... ó... – mondta Balázs, és még nem tudta, hogy szavaival mire reagál pontosan, és csak lassan tisztult nála a kép. – Jaj, bocsi, nem akartam, tényleg, sajnálom! - A lány tovább mosolygott, de ez már Balázsnak kezdett gyanús lenni. – Te be vagy szívva, vagy mi van?!

– Nem, nem  vagyok szívva, csak tündér vagyok!

– Az más!  ...Azaz jól be vagy szívva… meg egyebek... – mondta kissé részeg hanglejtésben és dünnyögve a fiú. – Nem baj, de cuki vagy! Gyere velünk, meghívlak egy italra! A többiek már az Ördögben vannak... tudod! - Tünde elkerekedett szemekkel nézett rá. - Ja, nem! Tudod a kocsmában... Ja nem tudod... bocs. Akkor... Mehetünk máshova is... Mondjuk, tündérkedhetnél egy kicsit nekem!

Húst eszem, hogy lehúzzon a Földre,

Tündér fátylas szárnyam vett ma körbe.

Mégis ledobtam a tüllt a sárba,

Megront itt a vonzóságom átka.

 

Nagy álmaim húztak be a csőbe,

Vetítettek éjszakánként, görbe

Tükröt adva jövő igazságról,

Éj ügynökük drágán kizsákmányol.

 

Bajban minden jó szándék üres volt,

Vérző erem hazudta, hogy meggy bor.

Megtanultam szeretni az ízét,

Megint kellett fizetni a kínért.

 

Repülnék, csak fölfele már nem megy,

Mennyországba nem váltható repjegy,

Tiltólistán vagyok már mióta,

Magamtól kell mennem a pokolba.

Túl könnyű okosnak lenni,
Nem csak utólag,
Tudj a világból merni,
Nem csak futólag.

De futhatsz is, ha az oly jó,
Kell a fáradtság,
Meg a pénz és a zokszó,
Hogy ki ne száradjál.

A gond megelőzés helyett
Jobb az alázat,
Tudd, hogy véges tered,
De lehetsz vidámabb.

Akartalak érteni, hogy átjáron a tudás,
Pedig nem volt más vonzerőd, csak pénz meg a dugás.
Belebonyolódtam pár jel elemzésébe,
Majd jött égi bölcselet: nincs Istennek ész érve.

*

Árverésen mérik áramat,

Hogy szeressek luxust, édeset,

S míg elönt a nyájas áradat,

Átvertek, mint önző védtelent.

Megszüntek az ösztön vágyai,

Hasamban sok izzó kőhalom,

Csak tudnám, hogy nem kell ártani,

Bár, mit értek az sem oltalom.

*

Önbecsülésem alapja az, hogy jelentsek valamit nem csak magam, de mások számára is.
Lelki békém alapja az, hogy jelentek valamit mások számára is.
Boldogságom alapja az, hogy tegyek valamit másokért.
Kielégülésem alapja az, hogy ne csak önmagam érezzem.
Legjobb nem érezni az időt és a súlyt.
Csak az eufóriát.

A legnagyobb baj nem az, ha nem kapunk elég szeretet, hanem, ha a mi szeretetünkre nem fogékony senki.

Minden ember szeret, valamit vagy/és valakit. Ha valakit szeretünk, tudnunk kell, hogy az élőlény (ember, állat, növény) milyen módon, szeretet-nyelven fogadja, érzi a szeretetet.
Az önző emberek is szeretnek, de úgy szeretnek, ahogy önmagukat szeretnék. A másik ember gyakorlatilag csak arra kell nekik, hogy az önszeretetüket kivetítsék másokra, és még önfeláldozónak érezzék magukat. Tragédiájuk tehát nem az, hogy sok embert gyűlölnek, akik nem olyanok, mint ők, hanem, hogy az önző és nárcisztikus természetük gyakorlása miatt képtelenek felfogni, minden igyekezetük ellenére, az általuk szeretni vélt személy valós igényeit. Ez egy ördögi spirál, és aki nem akar kikerülni tudatosan ebből az örvényből, az boldogtalanul, depressziósan és teljes magányban fog meghalni. Megoldás lehet a nárcizmusra, ha valaki például tudatosan önzetlen karitatív tevékenységet végez, vagy az, hogy megpróbál számára nem szimpatikus személyekkel időt tölteni, és előítéletek nélkül megérteni őket.
Minden zűrzavar alapja, hogy nem fogadjuk el, hogy a másik ember különbözősége is lehet hasznos a világnak. Illetve meg kell érteni, hogy mindenkinek másmilyen a szeretet-nyelve! Valakinek az a fontos, hogy szerepeljen, van, akinek az, hogy nyugalma legyen. Van, aki érintést igényel, van, aki dicséretet…. Stb.

*

Felpróbáltam párszor mások álmait,

Jobban álltak rajtam, mint sajátjaim.

Kár, egyikből sem volt pontos méretem,

De, mit gyárban szabnak, azt miért vegyem?

Sok mindent rühelltem, mi szürke, átlagos,

Így lettem aszkéta, ki hosszú másnapos.

Nem csillogtam régi terveim szerint,

Csoda, hogy így lettek jobb testvéreim.

Túlléptünk-e minden fogható határt?

Vagy csak vágyva élünk, lusta gyávaság

Káprázata mindez tetteink helyett?

Kínokból nőtt bálvány álmot így etet.

Lehetek a panaszkodás költője?
Elment a pénz egy csomó felesleges dologra!
A mindennapi dühítőim szürcsölve,
Töltök egyet a jóléti depresszióra!

Ma alacsony a rímek árfolyama!
Nem tudok megélni tisztességes munkából,
Ezért inkább relaxálok, és mától alap,
Azt csinálom, amiért a közeg nem ócsárol.

*

Nem kérek a pusztításból,
Mert ösztönösen írtok,
Ha elmondom, elmém lángol,
Nyugtatót felírtok.

Elmegyek a patikába,
Rájövök létem drága,
És nem költök kaviárra,
De, jobb lenne mára.

Így is, úgy is sokk az élet,
Hát miért költök drogra?
Passziómnak nagy veszélye,
Hogy a pasim dobna.

Jó, mindent túl komplikálok
Felesleges szókkal.
Teremtő szándékból árok-
Ásásokba fogtam.

Az építők elhagyottak,
És nem fizetnek számlát,
Inkább álltam rom lakónak,
Magas az új ház ár.  

Nem bújhatok el örökké,
Szeretnék elégséget,
Önzés helyett ős örömként
Élni közösséget.

Trump szerint a klímaváltozás nem biztos, hogy emberi tevékenységek következménye lenne. Ezt amúgy szerintem még Trump sem hiszi el, mégis érdekében áll ilyen kijelentéseket tenni.
Az őt vádoló környezetvédő szervezetek szerint az Egyesült Államokban le kellene állítani néhány olyan dolognak a kitermelését, ami rengeteg embertől elvenné a munkát, és a munka egy olyan dolog a világban, amit nem is szeretünk látszólag, de életben tartja az embereket. Hiába áhítozunk a munkanélküli életre, ha ez valóban bekövetkezne, depresszióba esnénk, betegek lennénk, és meghalnánk.
Trump azt is sejtheti, hogy a klíma aktivisták és hisztizők igényeit kielégítve még vajmi keveset, mikro százalékokat tenne a probléma megoldása érdekében, mondhatni ez már nem oszt, nem szoroz.
A koronavírus miatt kialakult munka és termelési válság mellett sokan elmondják, hogy viszont mennyit tisztult a Föld ezalatt. Hát sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom titeket, nem. Ezt már környezetvédők is megmondták, bár tudjuk, hogy ők mindenen nyavalyognak, de ebben igazuk lehet.

Ha valóban meg akarjuk állítani a környezetszennyezést, akkor nem hogy újraindítani nem kellene a termelést, hanem még több gyárat és üzemet kellene bezáratni, és nem csak pár hónapra, hanem mindörökké. Kezdve a kőolaj-kitermelés nagy részével, mert nem lenne több műanyagra szükségünk, legalábbis csak jóval kevesebbre.

 Nem kellenek az egyszer használatos tárgyak, a műanyag bóvlik, amivel Kína elárasztja a világot, az új ruhák és kocsik, stb, stb. Persze nem csak műanyag, hanem vaskohászat se legyen, mert az is szmogot okoz. Mindenki hasznosítsa újra a régi dolgait, javítsa meg, varrja meg saját kezűleg, amit csak lehet. A középkorban is "vidáman" eléltek így az emberek, és alig szennyezték a környezetet, igaz, nem is szaporodtak túl.
Szóval, ha igazán vissza akarnánk fordítani a folyamatokat, ezt kellene tenni, és ezzel milliárdokat tennénk munkanélkülivé, akik aztán szép lassan, vagy gyorsan éhen halnának, talán úgy a világ 80%-a.  Kína, India, Vietnam és az ehhez hasonló országok gyakorlatilag halálra lennének ítélve, mert ezek az országok mind arra vannak beállítva, hogy olyan dolgokat gyártsanak, amiket a nyugati környezetvédő nemzetek nem szívesen engednének be saját országukba, igényük viszont van rá!
Mindettől függetlenül én is nagyon fontosnak tartom a környezetvédelmet. Amit átlagemberként ezért tehetek, az jelenleg maximum az, hogy igyekszem nem ész nélkül vásárolni felesleges dolgokat, és ha lehet, inkább megjavíttatok dolgokat. Ha lenne kertem, ültetnék zöldségeket, fákat. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy mit tennék politikusként a környezetért, vannak elképzeléseim, de nem vagyok kompetens a dologban.
Míg látszólag ez az egész helyzet rettentő tragikus, én még mindig úgy gondolom, hogy nagyon nagy beképzeltség lenne azt gondolni, hogy mi emberek le tudjuk győzni a természetet, és nem a természet győzi le az embert, ha túllép egy bizonyos határt...!

Szemérmetlen szomorúság,

Újra kéne tested oly vágy

Hevében haragszom égve,

Nem segít a szó az égbe.

Hagy! Nem leszek filozófus,

Sem az eszméidért koldus,

Testen érni szeretnélek,

Majd, ha fejben nem vezérled.

Ágy közelben légy fertőzés!

Nem vakít a múlt, jövőkép,

Most kergetett éber álmom

Sikamlósan szívre játszom!

Hónapok óta furcsa érzéseim voltak, mintha valami visszatartott volna, és eltűntek körülöttem a régi dolgok, amik motiváltak. Legfeltűnőbben január 3-ától, miután megtartottuk a szilveszter after party-t, amin amúgy már meglehetősen szarul voltam, de muszáj volt eltüntetni a maradék alkohol- és kaja mennyiséget. Ez a terv sikerült is, másnap reggelre még a félre rakott vésztartalék is eltűnt. Úgy gondoltam, pár napot pihenek, ez nem pár nap lett, egyszerűen rám jött valami álomkór.

Azt hittem, ez valami személyes üzemzavar. Próbáltam szervezni a dolgaimat, de azt láttam, senki nem nyitott a dolgok folytatásra. Próbáltam koncerteket szervezni, de nem ment úgy, ahogy régen. Nem volt bennem lelkesedés, csak valami mély, nyomasztó érzés, ami amúgy máskor szokott bennem lenni, de most nem tudtam őket legyőzni a bátorságommal. Sokáig terveztem, hogy felhívogatom a kontaktjaimat, de a végén szinte senkit sem hívtam fel, egyszerűen elfogott a rettegés és a szorongás.

Azt hittem, hogy ez valami személyes elmebaj, és úgy döntöttem, egy darabig visszavonulok, és nem csinálok olyan dolgokat, amivel pénzt keresek ugyan, de sok energiát igényelnek. Februárban szerencsére ennek ellenére volt elég esemény, de márciusra meg...

Amikor elkezdődtek ezek a koronavírusról szóló dolgok, megértettem, hogy nem véletlenül történt mindez, és érdekes, hogy úgy éreztem, a helyére került a világ. Ez egy rendkívül furcsa érzés, mikor egyszerre vagy szomorú, és egyszerre elégedett. Nem szeretem azokat az embereket, akik elbagatellizálják az eseményeket, mert úgy érzem, miattuk egyre hosszabb és hosszabb lesz ez a válság. Nem azért, mert megszegik a karantént! Hanem, mert kell változnunk, hogy vége legyen.

A vírusnak akkor lesz vége, ha megértjük az üzenetét. Nem lesz minden ugyanúgy, ahogy eddig volt! Ha nem változunk meg, nem tudjuk elpusztítani sem. Sosem felejtsük el, hogy a vírus Kínából érkezett, és véleményem szerint az ember keze is jelentősen benne van a dologban. Ez nem azt jeleni feltétlenül, hogy szánt szándékkal indították útjára, de ha a gondatlansággal elkövetett emberölésért is felelősségre vonunk valakit, akkor igen is van benne felelősségük!

De mégis miért védik akkor ennyire Kínát a nyugati államok, beleértve a kutatókat és Magyarországot is, ha mindenki tudja, hogy ők hibáztak? A válasz nagyon egyszerű, azért, mert függnek tőlük. Minden védőfelszerelést, orvosi cuccot, és amúgy mindent, amit lehet, Kínában gyártanak, és ha most nem nyaljuk a seggüket, nagy bajban lennénk, ezt most még így meg is értem, de a jövőben ideje lenne odafigyelnünk arra, hogy miért halmozzuk fel azt a sok kínai hamar kidobandó szart a háztartásunkban, amivel csak szemetet termelünk, ahelyett hogy amit lehet, magunknak termelünk meg, és az eszközöket tartósabbnak gyártjuk?! A nyugati államok így nagyon könnyelműen voltak nagy zöldek, hogy minden termelésüket és környezetszennyezésüket átrakták Kínába, aztán úgy csináltak, mintha ez nem lenne.

Remélem, azért szépen lassan jól fognak alakulni a dolgok! Nekem amúgy eddig a legjobban az a példa tetszik, ahogy Csehországban otthon varrogatják egyesével a textilből készült szájmaszkokat. Jó érzéssel töltött el ez látni. A globalizált világ unalma után rátalálni a személyes teendőkre, amire tudomásunk ellenére képesek vagyunk. Ezek a fajta tevékenységek amúgy a legjobb orvosság a depresszióra!

 Nem marad már semmi úgy,

Borzongat a régi új

Érzés amit tudtam is,

És nem is, és nem is...

*

Csodálkozom mindenen,

Megsirat egy idegen.

Pedig ez nem én vagyok,

Egy halott, két halott... 

*

Elemzőként nem érzek,

Nagy Istentől remélek,

Nem aggódom semmiért,

Csak miért? Csak miért?

*

Jó néha a félelem,

Elbújni és végtelen

szeretetet találok,

Megállni, talán jobb...

*

Mindig lesz egy-két veszély,

Jobban él, ki nem beszél,

Legyen egy friss ős jelen,

Ismerem, ismerem.

Én csalódtam már az anyaméhben,

Majd, hogy nem szoptam eleget,

De idővel minden bepótlódott,

Csak ünneprontó ne legyek!

 

Kicsit megszokottam már az unalmat,

Hogy megértsen mindenki más,

Titkos tetteim mégis utalnak

Áldásra. Ez nem ámítás!

 

Azért szívok, mert nem tudok betelni,

Csak a boldogság túl kevés,

Jó volnék, ha nem lenne ezernyi

Tettvágy bennem, s lelkesedés.

 

Elméletben mindig olyan jó vagyok!

Amikor nem jutok írási lehetőséghez, zseniális ötleteim támadnak és remekül tudok takarítani is! Átlátok a káoszon, és csodálatos rendszerkezeteket építek! De a megvalósítás megfelelő pillanatában rám tör a kietlen üresség és a magány mindent eltompító érzése. És nem értem a rendszereket. Nem értem az összefüggéseket. Nem érzem a kezeimet sem. Az újjaim és mozgásom mind ügyetlenné válik. Éhes vagyok, de az evés után is csak kevesebb energiám van. Nem értem a jeleket és a megérzéseket sem. Úgy érzem, vannak megérzéseim, de a megérzéseim jeleit egyáltalán nem tudom értelmezni. A könyvek mindig arra figyelmeztetnek, hogy „vedd észre a jeleket!” Sokáig figyeltem őket, és megpróbáltam hinni bennük. Szerintük éltem. Ja nem csak szerintünk, hanem szerintem is! :) Izgalmas volt nem tudni, hogy úgysem jön be! Újdonság volt a világ.

Az öregség első fázisa az unalom. Aztán meg kell tanulni felejteni. Az öregek egyik legnagyobb erénye, amikor képesek újra rácsodálkozni a világra!

Engem nem segítettek a jelek. Vagy legalábbis bármibe is belekezdtem, akadályoztak minden téren. Bezzeg, amit nem szerettem, az működött. Szerencsére nem túl sokáig. Csak az elhatározás és az akaraterőm segített a széllel szemben. Ameddig még segít. De elfáradok ebben a kietlenségben és az állandó érzelemmentes küzdelemben a létezésem fenntartásáért. Ha nincsenek fellépéseim, meghalok. Furcsa dolog, de már régóta megfigyeltem, hogy a szereplések tartanak életben. Ez az egyik legfontosabb dolog, amivel definiálni tudom magamat, különben az a lény, aki én vagyok megszűnik létezni. Identitás nélkül csak a halál létezik, így nem tudok mást csinálni, mint beteljesíteni a küldetésemet…!

 *

Türelmetlen vagyok, mégis mindig kések,

Könnyebb dolgaimtól bódulatba térek.

Elválnék magamtól, de csak magamban bízok,

Megszerethetnek, mégis jött a szítok.

Távolról voltam jó sziget képzeletben,

Most már mindet értek, lüktet az eremben.

Amit egyszer tudtam, újra el kell érni,

Állattól tanultam a jelenben élni. 

*

Gombafejek, fatálak,
Megélem a parákat!
Nem kísért az alázat,
Amit most látsz, a vázat
Belöllem, ezt ne hidd el,
Csak úgy úszok a sikkel,
Így leszek én önálló,
Csak magamért kiálló,
Védekező merevség
Begolyózza fejecském!
Letépném én ha tudnám,
De megölne a puskám.
Apuskám!

*

Vannak ilyen vágyaim az alkohol iránt,

Szívem alján parttalan lebeg e téli táj.

Mély derűként feldereng, így nedű sem kell még,

Tévutad nem ingerel, csak csókod jót remél.

Elpittyedve álmom is ős szürke fénybe hív,

Azt hittem, ha jó leszek más tájat kérek így.

De belátom e bódulat nem szerből fakad

Jobb nekem, ha életem egy szenvedély marad.

*